A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)

1968-05-05 / 18. szám

hallgattak, elhallgatott Pavel Is, mint a marxizmus docensének túlságosan kényelmes állása volt ahhoz, hogy kockára tegye, de valami azért maradt a levegőben, az egykedvfiség, bizalmatlanság, kétkedés csirája, s ez a csíra csendesen és titokban növekedett, nem tudtam, mit kellene 'tenni ellene, s csak még jobban ragaszkodtam a párthoz, mintha a párt élőlény volna, ember, és különleges ember, inkább nő, mint íérfi, okos nő, egész bizalmasan elbeszélgethetek vele, hiszen voltaképpen senki sincs, akinek számára mondanivalóm volna, nem Pavel az egyetlen, mások sem szeretnek valami nagyon, ez akkor is kiderült, amikor azt a kínos ügyet kellett megoldanunk, az egyik szerkesztőnknek, egy nős embernek, viszonya volt a technikusnőnkkel, egy felelőtlen és cinikus fiatal lánnyal, és a szerkesztő felesége kétségbeesésében a mi bizottságunktól kért segítséget, hosszú órákon át tárgyaltuk ezt az ügyet, egymás után behívtuk beszélgetésre a férjét, a technikusnőt és a tanúkat, akik velük együtt dolgoztak, igyekeztünk minden oldalról megvizsgálni az ügyet és igazságosan dönteni, a szerkesztő pártmegrovást kapott, a technikusnő figyelmeztetést, s mindkettöjjüknek meg kellett ígérniük a bizottság előtt, hogy szakítanak egymással. A szavak sajnos szavak csupán, s ők csak azért tettek ígéretet, hogy lecsillapítsanak minket, de továbbra, is találkoztak, a hazugságnak azonban kurta a lába, hamarosan mindent megtudtunk, és én akkor a legszigorúbb megoldás mellett voltam, azt javasoltam, hogy a párt tudatos félrevezetése és megtévesztése miatt zárjuk ki a szerkesztőt a pártból, elvégre milyen kommunista az, aki hazudik a pártnak, én gyűlölöm a hazugságot, de elvetették a javaslatomat, a szerkesztő csak megrovást kapott, a technikusnőnek viszont távoznia kellett a rádiótól.

Alaposan bosszút álltak rajtam, elneveztek hitvány perszónának, bestiának, valóságos kampány indult, nyomozni kezdtek a magánéletem- után, az volt az én Achilles-sarkam, egy nő nem élhet érzések nélkül, különben nem volna nő, miért tagadnám, máshol kerestem a szerelmet, ha otthon nem találtam, egyébként is hiába kerestem, egyszer aztán rám támadtak egy nyilvános gyűlésen, azt mondták, képmutató vagyok, kipellengérezek másokat, hogy házasságokat dúlnak fel, szeretném kizárni, kidobni, megsemmisíteni őket, s közben, ahol lehet, megcsalom a férjemet, így mondták a gyűlésen, de a hátam mögött még rosszabbakat mondtak, például hogy a nyilvánosság előtt apáca vagyok, a magánéletemben kurva, pedig megérthették volna, hogy én éppen azért, mert tudom, mi a boldogtalan házasság, éppen azért vagyok szigorú másokhoz, nem gyűlöletből, hanem szeretetből, mert szeretem a szerelmet, szeretem az otthonukat, a gyerekeiket, mert segíteni akarok rajtuk, hiszen magamnak is van gyerekem és otthonom, és féltem őket!

Hiába, lehet, hogy igazuk van, talán csakugyan rossz nő vagyok, az emberektől csakugyan nem szabad elvenni a szabadságot, és senkinek sincs joga beleavatkozni mások magánéletébe, talán csakugyan rosszul gondoltuk ki ezt a mi egész világunkat, és én csakugyan undok komisszár vagyok, aki olyan dolgokba szól bele, amelyekhez semmi köze, de én már ilyen vagyok, és nem bírok másképpen 11 cselekedni, mint ahogy érzek.

most már késő, mindig azt vallottam, hogy az ember személyisége oszthatatlan, csak a képmutató kispolgárban válik ketté a közéleti ember és a magánember, ez az én hitvallásom, mindig eszesint cselekedtem, eszerint cselekedtem akkor is.

Hogy talán rossz voltam, azt kínvallatás nélkül is elismerem, gyűlölöm ezeket a fiatal lányokat, ezeket a taknyosokat, akik olyan nyersen fiatalok, egy csepp szolidaritás sincs bennük az idősebb nők iránt, pedig lesznek ők is harminc, harmincöt, negyven évesek, nekem ne mondja senki, hogy szerette, mit tudja az ilyen, hogy mi a szerelem, már első ízben akárkivel lefekszik, nincs gátlása, nincs benne szégyenérzet, engem vérig sért, ha ilyen lányokhoz hasonlítanak csak azért, mert férjes asszony létemre volt néhány viszonyom más férfiakkal. Csakhogy én mindig a szerelmet kerestem, s ha tévedtem, és nem találtam meg ott, ahol kerestem, lúdbörző háttal fordultam el, és elmentem, máshová mentem, pedig tudom, milyen egyszerű volna elfeledni az ifjúkori álmot a szerelemről, elfelejtkezni róla, átlépni a határt, és felébredni a csodálatos szabadság birodalmában, ahol nincs szégyenkezés, se gátlás, se erkölcs, a csodálatosan undorító szabadság birodalmában, ahol minden meg van engedve, ahol elegendő arra figyelni, hogyan lüktet az emberben az állat: a szexualitás.

És tudom azt is, hogy ha átlépném azt a határt, nem volnék többé önmagam, mássá változnék, nem is tudom, hogy kivé, és félek tőle, ettől a borzasztó változástól, ezért keresem a szerelmet, kétségbeesetten keresem az olyan szerelmét, amelyet úgy vállalhatok, ahogy vagyok, régi álmaimmal és eszményeimmel, mert nem akarom, hogy az életem kettétörjön, azt akarom, hogy elejétől végéig kerek egész maradjon, ezért bűvölt el annyira, hogy megismertelek, Ludvík, Ludvík . ..

3.

Alapjában véve rettentő mulatságos volt, amikor először jártam a dolgozószobájában, nem is tett rám különösebb hatást, elfogódottság nélkül előadtam, hogy milyen információkra van szükségem tőle, hogyan képzelem ezt a kis csevegést a rádióban, de amikor beszélgetni kezdett velem, egyszerre csak azon kaptam magam, hogy összezavarodom, locsogok, ostobaságokat beszélek, de ő, amikor látta, hogy zavarban vagyok, rögtön köznapi dolgokra terelte a szót, hogy férjnél -vagyok-e, vannak-e gyerekeim, hová szoktam menni szabadságra, meg hogy fiatalnak látszom, és csinos vagyok, meg akart szabadítani a lámpaláztól, kedves volt tőle, annyi hetvenkedővel találkoztam már, aki nem győzi reklámozni magát, még ha tizedannyit sem tud, mint ő, Pavel például csak magáról beszélt volna, de itt éppen az volt a mulatságos, hogy egy egész órát töltöttem nála, és semmivel sem tudtam meg többet az intézetéről, mint azelőtt, otthon aztán összeütöttem a rádiócsevegést, és egyáltalán nem sikerült, de talán még örültem is, hogy nem megy, legalább volt ürügyem rá, hogy felhívjam, nem akarná-e elolvasni, amit írtam. Egy kávéházban találkoztunk, az én szerencsétlen csevegésem négyoldalas volt, elolvasta, gálánsán elmosolyodott, és azt mondta, hogy nagyszerű, kezdettől fogva értésemre adta, hogy mint nő érdeklem, és nem mint szerkesztő, nem tudom, hogy örüljek-e ennek, vagy megsértődjem, de közben olyan kedves Volt, jói megértettük egymást, ő nem az a fajta melegházban nevelkedett értelmiség, akit ki nem állbatok, gazdag élettapasztalata van, dolgozott bányában is, megmondtam neki, hogy éppen az ilyen embereket szeretem, azokat az embereket, akiknek gork;ii életrajzuk van, de a legjobban az döbbentett meg, hogy Dél Morvaországból való, sőt játszott is egy cimbalomzenekarban, nem akartam hinni a fülemnek, életem vezérmotívumát vallottam, a távolból közelgő ifjúságomat láttam, és éreztem, hogy Ludvík rabul ejt.

Megkérdezte, mit csinálok nap mint nap, én elmeséltem, mire ő azt mondta, még most Is hallom, félig tréfás, félig együttérző hangját, rosszul él, Helena asszony, aztán kijelentette, hogy ezen változtatni kell, másképpen kell nekilátnom, egy kicsit jobban ki kell tárulkoznom az életöröm előtt. Megmondtam neki, hogy ez ellen semmi kifogásom, én mindig az örömöt hirdettem, nekem semmi sem ellenszenvesebb, mint az a mindenféle divatos komorság és szorongás, és ő azt felelte, hogy az semmit sem számít, mit hirdetek, többnyire éppen az öröm hirdetői a legszomorúbbak, ó, menynyire igaza van, akartam felkiáltani, és aztán nyíltan minden kerülgetés nélkül azt mondta, hogy másnap négy órakor megvár a rádió előtt, együtt kimegyünk valahová a szabadba, Prága környékére. Tiltakoztam, elvégre férjes aszszony vagyok, nem sétálhatok ki az erdőbe egy idegen férfival, és Ludvík erre tréfásan azt felelte, hogy ő nem férfi, hanem csak tudós, de közben elszomorodott, ó, mennyire elszomorodott! Észrevettem, és örömömben elöntött a forrőság, hogy vágyik rám, és csak még jobban vágyik rám, amikor figyelmeztettem, hogy férjes aszszony vagyok, mert ezzel eltávolodom tőle, s az ember mindig arra vágyik a legjobban, ami távolodik tőle, mohón ittam a szomorúságot az arcáról, s ebben a pillanatban rájöttem, hogy szerelmes belém.

Másnap az egyik oldalon a Moldva zúgott, a másik oldalon meredek erdő emelkedett, romantikus volt, én szeretem a romantikát,

egy kicsit bolondosán viselkedhettem, az ilyesdfi talán nem is illik egy tizenkét éves lány anyjához, nevetgéltem, ugráltam, kézen fogtam és kényszerítettem rá, hogy velem együtt szaladjon egy darabon, aztán megálltunk, dübörgött a szívem, szemtől szemben álltunk. egészen közel egymáshoz, és Ludvík egy cseppet eiőrehajolt, és könnyedén megcsókolt, én rögtön kitéptem magam újra megfogtam a kezét, megint szaladtunk egy darabon, a szívem nincs egészen rendben, a legkisebb erőfeszítésre vadul verni kezd, elég, ha felszaladok a lépcsőn az első emeletre, így aztán hamarosan lassítani kezdtem, a lélegzetem fokozatosan megnyugodott, és én halkan eldúdoltam legkedvesebb dalom első két taktusát: Hej, felragyogott a nap a kertecskénk fölött ... és amikor feltételeztem, hogy már érti, hangosan énekelni kezdtem, nem szégyelltem magam, éreztem, hogy lehullanak rólam az évek, a bánat, az ezer szürke gond, aztán beültünk Zbraslavban egy kiskocsmába, kenyeret és szafaládét ettünk, minden olyan egyszerű és mindennapi volt, a zsémbes kocsmáros, a foltos abrosz, és mégis nagyszerű kaland volt, azt mondtam Ludvíknak, hogy mit szól hozzá, három napra elutazom Morvaországba, riportot készítek a Királyok Lovaglásáról. Megkérdezte, hogy melyik helységbe, amikor megmondtam, kijelentette, hogy éppen ott született, ez is micsoda véletlen, egészen fejbe vert, és Ludvík azt mondta: szabaddá teszem magam, elkísérem, Megijedtem, eszembe jutott Pavel és a reménységnek az a lángocskája, amelyet meggyújtott, nem vagyok cinikus, ha a házasságomról van szó, hajlandó vagyok mindent megtenni, hogy megvédjem, már csak Zdeniőka kedvéért is, de minek hazudjam, főleg a magam kedvéért, annak a kedvéért, ami volt, az ifjúságom emlékének kedvéért, de nem voltam elég erős ahhoz, hogy nemet mondjak Ludvíknak, nem voltam elég erős, a kocka most már el van vetve, Zdeniőka alszik, én félek, Ludvík már Morvaországban van, és holnap várni fog az autóbusznál.

RUBIN PÉTER fordítása Illusztrálta VARGA LAJOS

V '|-*ÍhWV~