A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-05-05 / 18. szám
M ég a háború előtt láttam egy amerikai filmet. A elmét már elfelejtettem. A történet azonban még ma is tisztán előttem van. Egy fiatalembert, csaknem gyereket, érzékeny lényt, aki a légynek sem tudna ártani, behívnak katonai szolgálatra. Odaállítják, szuronyos puskával a kezében, egy kitömött bábu elé, amely embert helyettesit. Üvöltéssel és gúnyos megjegyzésekkel kényszerítik az őrmesterek, hogy keresztiildöfje a bábut. Vonakodik, visszaretten, mert az az érzése, hogy fájdalmat okoz a bábunak. Aztán megtörik benne valami. Klvezénylik a frontra, harcol és öl. Aztán hazatér, nincs már benne érzés, gengszter lesz belőle, hivatásos gyilkos, s mint ilyen fejezi be áletét. Amikor elnézem a vietnami hadszíntéren készült fényképfelvételeket, képeket a falvakról és városokról, ahol átvonult a front, s látom a sebesült, korccsá tett gyerekeket, a hullák között sétáló gyerekeket, a rúgásokkal és szuronnyal menedékhelyükről kihajszolt gyerekeket, a gödrök mellett játszadozó gyerekeket, melyeknek rendeltetése, hogy megvédje őket a légibombáktól, de melyek slrgödreik is lehetnek, elszomorodom. Ha a háború szörnyű, mert emberi életeket és emberi értékeket pusztít, még szörnyűbb, mert rombolja az emberi lelket, az emberi természetet, az eimíeri lelkiismeretet. A Dániában megtartott Russel-féle ítélűszéki tárgyaláson, mely a világ közvéleménye előtt ítélte el az amerikaiak vietnami háborúját, vallomást tett egy fiatal amerikai, aki még diák volt, amikor behívtak a hadseregbe és elküldték Vietnamba, mint egy felderítő alakulat tagját. Foglyokat vallatott. 0 és a hozzá hasonló fiúk. Megtanult embereket kínozni, hogy vallomást csikarjon ki belőlük. Ügy, ahogy megtanították rá a tisztjei, alkalmazta a villamosütést, szürkült tüt a foglyok k rme alá, használt fel olyan módszereket, amiktől azelőtt, ha a mozivásznon látja őket, felfordul a gyomra. Ez a fiú elég lelkierűvel rendelkezett ahhoz, hogy felfogja tettét, kiszakítsa magét e lelki sötétségből, s nyilvános vallomással és tettének nyílt elítélésével visszaszerezte lelki kiegyensúlyozottságát. Mennyien térnek vissza azonban ezek közül a fiatalemberek közül úgy, hogy elítélik saját gaztetteiket, amelyeket parancsra hajtottak végre, hányán tudnak közülük leszámolni sa|át véres múltjukkal? A vietnami háborúban nincsenek arcvonalak. Nincs itt hátország. Mindenütt folyik a harc. Nem kíméli a parasztot, aki az elárasztott rizsföldet szántja bivalyával, a bombarobbanás s a halál része az életnek Saigon, Hue, Da Nang utcáin. Golyók süvöltése és bombarobbanások detonációja közben jönnek a világra gyerekek, mfg a merészebbek a harcok szünetében üres töltényhüvelyeket és gránátszilánkokat gyűjtenek az utcán, hogy játékokat készítsenek belőlük. A koreai háború folyt éppen, amikor kisfiam óvodába járt. Rendszerint én vittem oda. Egyszer útközben minden előzmény nélkül így szólt hozzőm: „Apu, én amerikai akarok lenni.“ Miért? „Az ovónéni mesélte, hogy az amerikaiak bombákat szórnak a koreai gyerekekre és megölik őket. De ha amerikai leszek, akkor nem ölnek meg, ugye?“ Gyermeki logika. Ebben az esetben a gondolkodás deformálódása nem káros és csak apró humoros epizód. De ez is arra figyelmeztet, hogy háborús pszichózist bombarobbanások és légoltalmi szirénák üvöltözése nélkül is kiválthat a háború. V. S.
