A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-04-28 / 17. szám
Horváth István nyugtató Szemed oly kék, mint távolról a Kecsői hegyek — feleségem. Hajad szőke, mint a kalász júliusi, érlelő napfényben. Tested sima, mint a halé, vakít, mint a tiszta papir fénye s elhódít, mint nyárestén a fürtös akác illatos fehére ... Két szép szemed fénycsővája bolondít, mint szülőföldem tája: vissza-vissza csal s el-eldob — vándor szívem kettős muzsikája ... Nyugodjatok a sorsomba, ne sírjatok mikor én búcsúzok, — mert hisz emlékekért úgyis hű szívembe — haza-haza nyúlok... buzgó Önként vállalom e nótás sorsot s szívemben úgy szunnyadnak a dalok, mint tölgyfa-hordókban a búfelejtő mámor ... S hogy ezt az édes n\unkát a nyakamba sózták kóbor őseim és hogy szívem a göndör, dundi Ámor megnyilazta — örök — szomjas ivóként várom a Múzsát, a kígyótestű, Fekete Démont, hogy szívem* — e kéjes hordót csapra üsse, hogy feledve „csapot-papot“, szívem erei úgy duzzadjanak, mint hóolvadáskor a patak ... Fekete éj március holdfényszonáta I Kovács Gábor Mélyfekete az éji ég, Sehol csillag se hold ... Sötét akár a sír, a vég A vád, amely koholt... Sötét, mint régi rémregék Rémítő pokla volt. És úgy riaszt, mint régesrég A vád, amely koholt... Sötét, mint orgyilkosok zord Lelkén lehet a folt. S a lélek, melyet megtiport A vád, amely koholt... Ily néma, folytó, süket, vak Beomlott pincebolt Lehet, ás fojtogatóbb csak A vád, amely koholt... Sötét, mint undok trágyalé, Mely bűzzel szertefolyt A földön s árad százfelé A vád, amely koholt... Utakon porladó lábnyomok ... Légbe illanó körvonalak ... Valahol szélkakas csikorog, - S holdfénytől lángolnak rőt falak. Töppedt varjak tar ágú fákon ... Szellő neszez s az éjszaka ... Sodródó lapon ákombákom ... Messziről terjeng egy gyár szaga ... Néma utcán surrandó léptek ... (Ö zöld ág, galamb, ó Ararát... Ma csütörtök van ... Holnap péntek ...) Valaki kitárja ablakát. Sóhajok papírsárkányait Lebegtetik csillagok között... Sóváran virraszt, vár valakit... Hiába ... Réges-rég megszökött... A pénzeket, mit rézből vertek, Adjátok a szegény embereknek. Szeretett ő, én is szerettem, De az apjának nem kellettem. Remegőn Jött, mint a szívettépő panasz; a hallgatók összerezzentek. — Mi van vele, sohasem énekelt így ?! — Hallgass és figyelj! Az ifjú néhány pilanatig a vízbe nézett, lassan hátrafelé evezett — és azután folytatta más dallammal: Folyó mellett áll a házam, Habok simogatják lágyan. Lábam folyóvízben gázol, Borul reám hús ködjátyol. A hallgatók megdöbbenve néztek egymásra: önmagáról énekel! Nem volt virág akkor, mikor én születtem. Bujdosott a napfény komor szürkületben. Ősz volt, hideg ősz volt, meg volt írva rólam: Vándor lesz belőlem — az lettem valóban. A sápadt ifjú az öböl közepére ért, evezni kezdett megint csendesen — folyton a vizet nézte. A parton nem moccant senki sem, mindenki csak várt. Nézem, a piros virágot. Érted járom a világot.., Édesanyám, sírhatsz értem, De szomorú sorsot értemt Egy leány megtörülte a szemét. Meghatottak voltak valamennyien. Ö, szép virág, piros virág, Beborult nékem a világ. Piros virág, Isten veled, Szívem téged el nem feledi Dsil a tűzpiros v Kalapok lebegtek és kendők lobogtak. Lobogtak sokáig, lobogtak lelkesedéssel, de az ifjú nem nézett többé vissza, csak evezett, s a víz zajlott a fatörzs orránál. A folyó folyt halk csobogással — a folyó folyt, a nád ringatózott. A folyó egyik partján zöld fenyőerdő sötétlett, a másik partot rétek és szántóföldek hódították meg. Közöttük — jó néhány ölnyire a parttól — vezetett az országút. A országúton fiatal leány haladt — nyugtalan volt, tétovázott, néha a folyóra pillantott. A leány megállt. A folyón sorompó, a másik parton meg csillogó csáklyák. És még valaki — egy ember, aki könyökére támaszkodva az erdős parton hevert. A leány nézte. Az ember meg se moccant. A leány nem tudta, hogy mitévő legyen. Egy lépést tett előre, egyet meg hátra. Végre erőt vett magán, letért az országútről a szántóföldek felé és a partra vezető árokban folytatta útját. Az ifjú lelkében a viszontlátás boldogsága küzdött a megsértett büszkeséggel és a keserűséggel. Szeretett volna átrohanni a vízen, eléje sietni, ölébe zárni — semmire sem gondolva, semmivel sem törődve. De volt közöttük valami, valami elyan hideg és tiszta, mint az a víz, amely elválasztotta őket. A leány a partra ért, megállt és áttekintett a vízen — mozdulatlanul, szótlanul. Az ifjú nem tudott uralkodni magán — felugrott. — Te eljöttél! — mondta melegen s a víz szélére lépett. — Eljöttem. Nem tudtam megállni, hogy el ne jöjjek — felelte a leány olyan halkan, hogy alig hallatszott át a másik partra. — És én nem tudtam megállani, hogy rád ne gondoljak ... A folyó a szemükbe nézett: Ha be volnék most fagyval — Nem jöhetnél át valahogyan, ha egy pillanatra is? — kérdezte habozva a leány. — Éppen azon gondolkozom. De ott nem maradhatunk, mert az emberek nemsokára jönnek a vacsorától. Gondolkozott egy pillanatig. — Nem jönnél át te ide, ha érted mennék? Itt erdő van. Át mernél jönni tutajjal?
