A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-04-21 / 16. szám
TÖRÖK ELEMÉR TÖRÖK ELEMÉR: . merre menekszel? Rám trombitálnak a gondok', hány éjszaka ébredek fel mély-vermű rossz álmaimból, ó, jaj, hát merre menekszel? Mogorván hajlik rá férges kételyem a piros ködre, kopik az erőm, mint ősszel ' a tüskés akácok zöldje. kalászhullámok jönnek felénk Arany napokat csihol a nyár tűzköve. Micsoda fény támadt, milyen égi ribillió! A könnyűszirmú pipacsok, kigyúlt szemaforok. Kalászhullámok jönnek felém, tiszta hangú zizegéssel. SIMKÓ CSABA: anyám vár Az én álmaim minden szombaton összerázza az éjféli vonat Anyám vár s tudom ha egyszer nem mennék lélek-mandolinján végigsikoltana az éjféli csend megragadta forrón a leány egyik kezét — merhetném-e? A leány elsápadt, egyetlen szót sem tudott kiejteni a száján. — Merhetném-e? — kérdezte újra az ifjú. — Mindenki maga tudja legjobban, hogy . mit merhet — szólalt meg végre a leány. — Ó, Küllikki, Küllikki, ha te tudnádl — kiáltotta szenvedő hangon, és megragadta a leány mindkét kezét. De azután megdermedt megint. — Ha reád és magamba nézek, néha mernék, de abba egy harmadiknak is van beleszólása. — Félsz tőle? — kérdezte a leány, s élesen és mélyen a szemébe nézett. — Nem félek, de ha kigúnyol és kikerget? — Ha félsz ettől, és a félelem tart vissza — mondotta a leány nyomatékkai — jobb, ha nem is próbálkozol. Mert kit szeretsz jobban: magadat vagy azt, akiről azt hiszed, hogy szereted? Az ifjú alig bírta ki a tekintetét. — Hátha téged féltelek? — mondta melegen. — Nem szükséges, mert bízom abban, hogy addig semmit sem teszel, míg magaddal tisztába nem jöttél teljesen. És ha egyszer tisztában vagy magaddal, nem kell miattam félned semmitől. Az ifjú csodálattal és elragadtatással nézett reá. — Milyen csodálatos vagy te, Küllikki! — kiáltott fel. — Csak most kezdelek érteni téged. Nem vagy olyan, mint reméltem, hanem több vagy ... Igen, én tudom, mit jelent ez neked, s nem felejtem el sohasem. Majd megint erőt vett rajta a szomorúság és az aggodalom. — Igen, most ismerlek téged — szólt panaszosan. — De magamat még nem ismerem! — Egyszer majd magadat is megismered — mondotta gyöngéden a leány. Ö, bárcsak volna még néhány napom ... Gondolkozott néhány pilanatig — mély ráncok jelentek meg a homlokán. — Holnap délután indulunk. Ha tisztába jö-18. vök magammal, szerencsét próbálok indulásom előtt nálatok. De csak az utolsó percben megyek, mert ha bekövetkezik az, amitől félek, egy percig sem tudok itt meglenni. A leány intett a fejével. Felállottak. —- Küllikki! — szólt meghatottan az ifjú, és megragadta a leány kezét. — Megtörténhetik, hogy utoljára vagyok veled négyszemközt. Ne ítélj el, hogy olyan vagyok, amilyen vagyok. — Nem is tudnál más lenni — mondta melegen a leány. — És én értelek téged. — És ezért én mindig hálás leszek neked. És talán... ki tudja — hangja elakadt. — Isten veled, Küllikki. Vasárnap délután volt. A faúsztatók induláshoz készülődtek. A falubeli fiatalság, sok idősebb ember is, a Kohiszeva zuhatag alatt elterülő öböl partján, az országúton gyülekezett, hogy végignézze az indulást. Az öbölből már leúsztatták a fatörzseket, a sorompó még ott volt, de az emberek kötéllel húzták lefelé, és így az gyorsan haladt tova a folyó árjával. Némelyek a gyepen heverő fatörzseket taszították be a folyóba, mások a partokon sétálgattak és tréfás szavakkal búcsúztak el a falubeliektől. Az öböl partján, ott, ahol a nézők álltak, egy magányos fatörzs feküdt: a vége beleért a sekély vízbe. A fatörzs közelében, a parton, egy csáklya hevert. — A Zuhatag hőséé — magyarázta valaki. — Valami dolga van még. A nézők csoportjában nyugtalanul dobbant meg egy szív. — Talán még láthatjuk egyszer a lova hátán; az övé ez? — Természetesen. Csak nem fog gyalog járni, akinek ilyen paripája van! Ott jön már! Az ifjú, mint a fergeteg rohant le a domboldalon. A csoportban elsápadt egy leány. Már tudta, hogyan végződött a dolog. Valami rendkívülinek is kellett azonban történnie, hogy ilyen felindultan távozott. Az ifjú közeledett. Arca fehér volt, mint a gyolcs, ajakát összeszorította és olykorolykor, bár merőn nézte a vizet, látszott, hogy szikrákat hány a szeme. Mikor elhaladt a csoport mellett, megemelte kalapját, de félrenézett. — Mi történt? — kérdezte minden szem, de hang nem hallatszott. A sápadt leány attól félt, hogy összeesik és belekapaszkodott a korlátba. Az ifjú megragadta a csáklyáját, betaszította a fatörzset a folyóba és ráugrott. Néhány erős lökés; — azután megfordult és végignézett a parton álldogáló sokaságon. Keresett és megtalált egy halvány arcot. — Isten veletek! — mondta és megemelte kalapját. — Isten veled! Isten veled! Gyere el máskor is, Zuhatag hőse! Kalapot lengettek, több leány kendőt lobogtatott. Az ifjú még mindig a part felé fordult, és csendesen visszaevezett az öbölbe. A parton állók szerettek volna barátságosan elbúcsúzni tőle, de egy hang sem jött ki a torkukon — halvány arcát nézte mindenki. Olavi felemelte a fejét, egyenesen a csoportra nézett, és abbahagyta az evezést. Folytatjuk Azok a disznó huligánok meg közben csípős feferónpaprikát dugnak majd szegény fenekébe. Isten ments! El sem tudom képzelni, hogyan viselkedne, hogy bírná elviselni. Okos állatnak tartom, de nem, nem tudom elképzelni róla, hogy egy ócska feferón miatt ficánkolni kezdene, magára hívná a figyelmet. Rögtön elterjedne a városban, hogy bolond vagyok. Az újságokban meginterjúvolnának, okosan és ^őszintén megmondanám az okait. Rámfognák persze, hogy viszketési láz, extravagancia. Az apai ágról rokon unokaöcsém biztosan huzigálná a farkát, meg orgonavesszövel piszkálná az orrát szegény jószágnak. Hogy rúgná hasba! Valóban nem is bánnám, ha hasbarúgná, mert utóvégre mégiscsak rokon. De azokat az abszolút hülye, kretén és disznó bámészkodókat, akik, mint egy huszadik századbeli attrakciót, úgy bámulnák szegényt, meg a kínjait, - azokat nem kell agyonrúgnia. Mikor már nagyon ismernénk és birnánk egymást, átfognám a nyakát, és siratni kezdenénk a fiatalságunkat. Feleségem kockacukorral próbálná vigasztalni, én meg dührohamot kapnék, mert nem ért az állatokhoz. Az íróasztal mellett tartanám, mert egy három év múlva azt is szeretnék - és nézné, hogyan pötyögtetek a Torpedón. Mert Torpedó márkájú írógépet is szeretnék egyszer. De mindenekelőtt szamarat. Magázni fogom és bizalmas leszek hozzá. Tudom, hogy lesznek idők, amikor nagyon meg- 13 veti majd az embereket. Öt nem érdekli majd, hány óra, hányas villamos megy a fenébe, hogy mi újság az irodalmi berkekben és mennyi a fizetésem. Ha minden jól megy, pár év múlva talán nyolc nyulat is veszek, de ezt még erősen fontolóra veszem. RESZELI FERENC Illusztrálta: V. L.
