A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-04-21 / 16. szám
/ JANICS KÁLMÁN Tanulmány ZVARA KÖNYVÉRŐL Juraj Zvara A magyar nemzetiségi kérdés megoldása Szlovákiában című történelmi tanulmányában — mint a bevezetésben írja — komplex képet akar adni, ami csak részben sikerül. A leegyszerűsítésre és mégis mindent felölelő összefoglalásra való törekvés felületes kísérletté válik, mert lényeges tényezők kihagyásával és hibás utalásokkal eltorzítja a tényleges történelmi képet, az események szétesnek a keze alatt, vagy érthetetlenné válnak. Zvara a könyv II. fejezetében foglalkozik a magyar népcsoport háború utáni történetével. Az 1945-ös nemzetiségi politika megértéséhez szükségesnek tartja, hogy a magyar népcsoport tagjai ne csak a sérelmek emlékeit őrizzék, hanem fogadjanak el olyan magyarázatokat, amelyek számukra idegenek. Jablonickftól eltérően nem igazolni akarja az eseményeket, hanem érthetővé tenni mindazt, ami igazolható. Jóhiszeműségét és egyes kérdésekben való bátor kiállását értékelni kell, de az „audiatur el altera pars“ elvének alapján szükséges, hogy néhány téves álláspontjára rámutassunk, és hiányos információit kiegészítsük. Zvara szerint a csehszlovák kormány azért törekedett felszámolni a nemzeti kisebbségeket, így a magyart is, hogy végérvényesen megszüntesse a szlovák—magyar ellentétet (28. o.j. De ki hiheti el, hogy az eredeti transzferprogram megvalósítása alkalmas eszköz lett volna két kis nemzet barátságának a megalapozására. Nem is az ellentét megszüntetéséről volt szó, hanem a katonai és politikai konstelláció taktikai kihasználásáról, ezért indult meg az irányított hangulatkeltés a magyar lakosság ellen. A kitoloncolt fél millió magyar nem lehetett volna letéteményese az örök barátságnak, nem hisszük, hogy a transzferprogram a „béketeremtés“ és „ellentét-kiküszöbölés“ érveléseivel megvédhető. Zvara második magyarázata a kérdés megértéséhez: „a munkásosztály hatalma csak megszilárdulóban volt, és a burzsoázia jelentős mértékben hatott az állam igazgatására.“ Ennek a magyarázatnak az a gyengéje, hogy a magyar vonatkozású kérdésekben a Nemzeti Front valamennyi pártja azonos véleményen volt, s nem is annyira hatásról, mint inkább egymás túllicitálásáről lehet beszélni. Zvara egyik fejtegetésében megemlíti a szlovák nép 1918 előtti elnyomatását, hogy elfogadható okokkal magyarázza meg a robbanékony szlovák nacionalizmust. Ehhez csak annyit: marxista elemzéssel aligha lehet megindokolni, hogy a Tisza grófok múlt századbeli politikáját 1945- ben a dél-szlovákiai magyar paraszton torolják meg. Arra is hivatkozik a történetíró, hogy a „dolgozó tömegek“ az egész magyar lakosságot államellenesnek minősítették. Ezzel kapcsolatban ismételten hangsúlyozni kell, hogy még 1944-ben sem mutatkozott a szlovák lakosság között semmiféle kollektív magyar gyűlölet, s ezt egyöntetűen vallja mindenki, aki a háború utolsó éveiben szlovákokkal került érintkezésbe. A magyarellenes hangulathullám nem volt a dolgozó néptől kiindult forradalmi eszme, hanem felülről inspirált és tervszerűen irányított érzelmi előkészítés. Az a megjegyzés, hogy a „fő ok, a nacionalizmus a hazai viszonyokban gyökerezett“, annyiban igaz, hogy ezeknek a „hazai viszonyoknak“ a kialakulása mesterséges és tervszerű akció eredménye volt. Ki kell egészíteni és helyesbíteni kell a történetíró alábbi okfejtését (31,-o.j: „A csehszlovák kormány fő irányvonala 1945 után a csehszlovákiai magyar lakosság helyzetének kérdésében azt a célt követte, hogy megszabaduljon az egész magyar lakosságtól. Ezért 1945-ben és 1946- ban a Magyar Köztársaság kormányával tárgyalásokat folytatott a magyar lakosságnak Magyarországra való áttelepítéséről, és a Magyarországon élő szlovák lakosság áttelepítéséről Csehszlovákiába“. Ez a megállapítás olyan értelmű, mintha a csehszlovák fél rögtön a háború után megpróbált volna tárgyalás útján megegyezni Magyarországgal, Sajnos, ez nem így történt. A jog- és vagyonfosztást már a tárgyalások előtt eldöntötték. Ennek az volt a célja, hogy befejezett tények elé állítsák a csehszlovákiai magyar kisebbséget. Mint már részletesen kifejtettem, a lakosságcsere eszméje Potsdam után merült fel újra, és vezetett az ismert egyezmény aláírásához 1946. február 27-én. Ezt a körülményt azért kell újból hangsúlyoznunk, mert Zvara ebben a kérdésben teljesen téves utakon jár, akárcsak Jablonick?. A transzfer ügye fölött elsiklik, a Potsdam előtti helyzetet zavarosan magyarázza, magáról Potsdamról nem hajlandó tudomást venni. A magyar—csehszlovák lakosságcsere-egyezmény értelmében a csereakciót 1946 augusztusában kellett volna megkezdeni. Magyar részről azonban halogató taktikát folytattak, abban bízva, hogy a párizsi békekonferencia rábírja a csehszlovák delegációt az állampolgári jogok megadásának legalább az ígéretére, s ezzel a lakosságcsere tárgytalanná válik. A konferencián a csehszlovák küldöttség kitartott a 200 000 magyar egyoldalú kitelepítésének a terve mellett, a már aláírt lakosságcsere-egyezmény keretein kívül, de a vagyonelkobzást mint súlyosbító terhet feladta. A konferencia elismerte Csehszlovákia jogát ahhoz, hogy ragaszkodjék a nemzeti állam elvéhez, tudomásul vette a megkötött es ratifikált lakosságcsere-egyezményt, de minden további egyoldalú transzfer elvét elvetette. Már a májusi párizsi előkészítő négyhatalmi konferencia sem volt hajlandó a szerződésjavaslat szövegébe felvenni a transzfer tervét. (Ján Masaryk: Ani opona, ani most. — Sem függöny, sem híd. 13. o.) Mindezen tények ismeretére azért van szükség, mert Juraj Zvara 'devonatkozó megjegyzései hiányosak, és nem tükrözik a győztes nagyhatalmak igazi szándékát. A békekonferencia nyilván ki akarta kényszeríteni a magyar népcsoport állampolgári jogainak megadását, ilietve visszaadását, azért iktatta a szerződés szövegébe azt a cikkelyt, amit Zvara nem idéz ugyan, de helytelenül értelmez. Ezt írja: „Meghagyták Magyarországnak, hogy kétoldalú tárgyalást folytasson Csehszlovákiával a lakosságcseréről, annak érdekében, hogy a két állam kölcsönösen egyezzék meg a kicserélendő lakosok számában“. (31. o.) Ilyen vagy. ehhez hasonló szöveg a Magyarországgal kötött békeszerződésben nincs. Ami van, az a következő: „Magyarország kétoldalú tárgyalást kezd Csehszlovákiával, hogy megoldják azon magyar etnikai csoport kérdését, amely Csehszlovákiában él, és amely az 1946. február 27-én aláírt lakosságcsere-egyezmény feltételei szerint nem lesz Magyarországra telepítve. Abban az esetben, ha e szerződés hatálybalépésének pillanatától számított hat hónapon belül a tárgyaló felek nem érnek el megegyezést, Csehszlovákiának joga van a kérdést a külügyminiszterek tanácsa elé terjeszteni, és felkérni a tanácsot, hogy segítsen a végleges megoldást megtalálni.“ (Dalibor M. Krno: Jednali jsme o mír s Madarskem. / 282.0.) A békeszerződés tehát nem írt elő újabb tárgyalást a lakosságcseréről, de nem is tehette, mert ellentétbe került volna ugyanezen szerződés 2. cikkelyével, amely szerint Magyarország köteles minden állampolgár szabadságát és biztonságát biztosítani. Elképzelhetetlen tehát, hogy módjában lett volna a már önként jelentkezett szlovák nemzetiségű polgárokon kívül további tömegeket kitelepülésre kényszeríteni. Jura] Zvara téves nézfeteivel szemben azért kell mindezt hangsúlyozni, mert a békekonferencia után nyilván nem maradt más hátra, mint az állampolgári jogok visszaadásának a megfontolása. Az ilyen értelmű haladás jeleit a csehszlovák politikai vezetésben már 1946 őszén meg lehetett figyelni. Sajnos, egészen más események következtek. Zvara könyvéből az olvasó nem értheti meg teljesen az 1946/47-es év telén lezajlott eseményeket, mert helytelen történelmi perspektívába helyezi, nem hozza összefüggésbe a tényleges okkal, a békekonferencia transzferellenes döntésével, azonkívül a hazai politika kárára is téved, mert a belső intézkedéseket 1945-től 1947-ig számítja, holott 1946 novembere előtt, főleg 1945 őszén csak rögtönzött, kellőn elő nem készített és félresikerült akcióról volt szó. Tévedése azon alapul, hogy információi egy részét az egykorú napilapokból gyűjtötte, ahol sokszor a legképtelenebb blöffök is helyet kaptak. Ilyen fellengzős és nagyképű nyilatkozat olvasható például a Cas 1945. évi egyik októberi számában, amelyben Andrej Djuraőka a Telepítésügyi Hivatal (Osídlovací úrad) elnöke kijelenti: „Épp az elmúlt napokban indítottuk el az első magyar transzportokat, mintegy 12 000 embert, Cseh- és Magyarországba, ahol a mezőgazdaságban, gyárakban és bányákban kapnak munkát ... A magyar elemektől megtisztított területekre szlovákokat fogunk telepíteni“. A valóság mindössze az volt, hogy 1945 októberében ismeretlen számú férfit, családtagok nélkül, karhatalmi fedezet alatt Csehországba szállítottak. Egy részük már az előkészítő szervezésnél megszökött, s a többi három-négy héten belül visszaszivárgott családjához. Az intézkedésnek mint munkaszolgálati igénybevételnek a törvényességét nem lehet kétségbe vonni, mert a családtagok helyben maradtak, így sem áttelepítésről, sem betelepítésről nem lehetett szó. A ténylegesen érintettek száma csak töredéke a 12 000-nek, amivel Djuraőka dicsekedett, viszont volt egy fontos mellékkövetelménye. A félresikerült akció túlméretezett hírverése kiváltotta a magyarországi visszahatást, az eddig csak szórványos és többnyire tapintatos bíráló megjegyzések Csehszlovákiával szemben éles és sértő támadásokba csaptak át. Miután a lakosságcserére vonatkozó tárgyalásokat 1945 decemberében megkezdték, ilyen vagy ehhez hasonló kezdeményezés 1946 novemberéig nem volt. Sokkal súlyosabb eseménysorozat következett azonban 1946 őszén. A békekonferencia transzferellenes magatartása a magyar kérdés vég- 4 leges megoldását bizonytalan időre elodázta, ezért a túlzók számára nem maradt más megoldás, mint a magyar etnikumnak széttelepítés útján való felszámolása. A gondosan előkészített hadműveleti jellegű akció 1946. november 19-én kezdődött és 1947 február 25-én akadt el. Az 1945-ös kezdeményezésekkel szemben törvénytelen jellege volt, mert katonai karhatalommal lakóhelyük elhagyására kényszerítette a családtagokat is, továbbá, mert a munkaszolgálati „toborzást“ vagyonelkobzással párosította, ami ellenkezett az 1946. március 31-én kiadott belügyminiszteri rendelettel, amely szerint a 108/1945 sz. általános vagyonelkobzás! dekrétum egyelőre a magyarokra nem vonatkozik, ki kell várni a további intézkedéseket (Konfiskace, správa a pfevod neprátelského majetku, 1947, 62. o.j. A hadműveleteket nem kísérte hangos hírverés, az események zajlásáról csak elvétve jelentek meg hírek a sajtóban, azok is inkább a külföldi támadások leszerelésére szorítkoztak. Zvara az akciót „toborozásnak“ nevezi, bár maga is hangsúlyozza, hogy a szó nem meríti ki a történtek fogalmát. Tegyük hozzá: a „toborzás“ önkéntes jelentkezést tételez fel, a vagyonelkobzásos „toborzás“ pedig fából vaskarika. Az események nem felelnek meg a deportálás értelmének sem, mert az áldozatokhak az új lakhelyen vagyoni kárpótlást ígértek. A helyes meghatározás: internálás jellegével bíró erőszakos belső áttelepítés, mely ellenkezett az akkor fennálló jogrenddel, és az érvényes büntető törvénykönyvbe ütközött. A kijelölt családoknak az „Utasítás“ című röpiratot kézbesítették, amely arról nevezetes, hogy “magyartalan stílusa ellenére az 1946-os esztendő egyetlen magyar nyelvű nyomdaterméke Csehszlovákiában. Folytatjuk 14
