A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-04-21 / 16. szám
MOYZES ILONA MOYZES ILONA: valami fogva tart Valami hozzám ért, valami fogva tart. Tengerbe sodródtam, nem látom, hol a part. Forró sárgaarany homokja hallgatag, melyen az ölelés és a csók elmaradt. Végtelen tengeren kékszinű hullámok sodornak, hol a part? Mélyvízü ölében valami hozzám ért, valami fogva tart... az arcom Nem tetszik senkinek, mindenfélét rákiabálnak. Nem sejti senki, hogy is sejthetné; nem az arcom torz, csak bennem a bánat. És az országút mellett, a kerítés legmagasabb karójának' hasadékába szúrva, gyönyörű rózsa illatozott. Az ifjú átugrotta az árkot — a leány feje visszahúzódott a függöny oltalmába. A rózsa az ifjú mellén virított. Hálás tekintet szállt fel a kert lejtőjén, de nem talált senkit. Benn a szobában a szőkefürtös fej az asztalra hanyatlott — a fiatal leány halk zokogásra fakadt. Miért vagy olyan szomorú ma este, Olavi? — kérdezte a leány és melegen nézett az ifjú szemébe. — Miért vagyok szomorú? — szólt elgondolkozva az ifjú. Míg ujjal a leány hajcsokrával babráltak, szomorúan nézett maga elé. — Bárcsak tudnám én magami — Nem tudod, hogy mi bánt? — kérdezte a leány. — Nem, nem; hiszen éppen ez a csodálatos! A beszélgetés megakadt. — Nem akarlak faggatni — szólt a leány egy kis idő múlva. — De ha nekem bánatom volna és ha nekem barátom volna, neki elmondanám. — És elszomorítanád a barátodat, aki nem ért meg mégse. — Szeretném, ha megérthetnélek. De az ifjú alig hallotta e szavakat. Észre sem vette, hogy a leány haja kicsúszott a kezéből; hátradőlt, egyik könyökére támaszkodott és révedezve nézett maga elé. — Az élet olyan csodálatos! — szólt álmodozva — vagy nem csodálatos, hogy az, amit szerettünk, egyszerre csak semmivé válik? A leány kérdőn nézett reá. — Itt van például az én életem! Olyan volt eddig, mint egy szép mese, de most... — De most... ? — Nem tudom, hogy mi most, hogy van-e egyáltalán értelme az életemnek. Faluról falura, vízeséstől vízesésig, meséből mesébe ... A beszélgetés megint megszakadt... — És miért vándorolsz? — kérdezte a leány halkan, félénken. — Sokszor csodálkoztam már ezen. — Csodálkoztam már én magam is, hogy miért kell vándorolnom, és hogy kell-e .tulajdonképpen; és mégis kell! — De miért kell? Nem lehetsz otthon?... — kérdezte félénken a leány. — Nem élnek már a szüleid? Sohasem beszéltéi róluk. — Élnek. — Ha náluk volnál... ? — Nem lehetek, mert ők nem tudnak lekötni! — mondta csaknem hidegen. — Nem szereted a szüléidét? — kérdezte csodálkozva a leány. Az ifjú hallgatott egy pillanatig. — De igen, igen, szeretem őket és szeretek másokat is. Csakhogy engem nem tud lekötni senki sem! És érezte, hogy forrni és buzogni kezd belsejében valami, amit régóta visszafojtott. — És én szeretném... — folytatta hevesen, de nem fejezte be a mondatot. — Mit szeretnél ... ? — Az reád vonatkozik, Küllikki! — szólt fenyegető hangon. — Mondd meg, én meghallgatom — válaszolt a leány rosszat sejtve. — Szeretném, ha úgy válnánk el, mint ellenségek! — kiáltotta csaknem vadul. — Mint ellenségek? — Úgy! Mint ellenségek találkoztunk és ha így is búcsúznánk el egymástól, jobb lenne! — Miért? — Azért; megmondjam nyíltan? — Szeretném. — Azért — mondta az ifjú és éles tekintettel nézett a leány szemébe — mert te nem vagy olyan, mint vártam és reméltem. Büszke voltam és boldog, amikor megnyertem a barátságodat. De azt hittem, hogy ugyanakkor megnyertem valami mást ís; valamit, ami oly meleg, oly nagy és ami — a beteljesülés. A leány nem felelt egy ideig. — És te, megadtad ezt nekem? — szólt végre remegő hangon. — Nemi De én tudtam volna és akartam volna, csakhogy te megakadályoztad. Mi most egy hétig egymáséi voltunk, és mégsem voltunk egymáséi: alig mertem a kezedet megfogni. — És mi kellett volna még neked? — Mi kelett volna? Az, hogy egészen az enyém légy. Minden, vagy semmi! A leány hallgatott, megindultságával küzdött. — Mondhatok-e valamit neked? — kérdezte halkan. — Csak mondd! — Hogy egészen a tied legyek .. ? — Megakadt, tétovázott, de azután folytatta elfehérült ajakkal: — Ma a tied vagyok és holnap tovább mégy, és talán néha még gondolsz arra, hogy egyszer én is a tied voltam? — Gyűlölni tudnálak! — szeme villámokat szórt, de az ifjú nem szólt semmit, csak nézett. — Talán te sem voltál olyan, mint vártam — folytatta csendesen a leány. — Ha olyan lettél volna, akkor ... — Akkor? — kiáltotta az ifjú .hevesen, mintha vádat akarna megcáfolni. Déli étlal \ — Akkor te nem ... mondtad volna nekem azt, amit most mondtál — felelte a leány kitérően. — És talán az, amiért most megharagudtál reám, úgy van... hogy te nem kaphatsz többet, mint amennyit magad elveszel... ? Az ifjú tágranyílt szemmel, csodálkozva nézett reá. — És vajon te — folytatta a leány alig hallható hangon — nem veszel el többet, mint amennyit megtartasz? A leány zavartan sütötte le szemét. Maga sem tudta tulajdonképpen, hogy mit mondott. De azt meg kellett mondania. Az ifjú sokáig némán nézett rá, mintha valami csodálatosat, valami váratlant hallott volna, amelyen gondolkoznia kell. — Tudnod kellene, hogy miért nem tartom meg! — szólt végre. — Tudom — válaszolta a leány — mert nem akarod megtartani! Mintha finom, hegyes tüske szúrta volna meg az ifjút: a hegye bennemaradt és fájdalmat okozott. Egymásra néztek, egy szót sem szóltak, szemük sem rebbent meg. — És ha akarnám — mondta az ifjú és Egy kabátom sincs, az is foltos. Piszkos a fülem is, harmadikat kéne növeszteni, de nincs időm - hordom hát, mig széjjel nem szakad, amint mondom, míg széjjel nem szakad. Legkésőbb őszig szeretnék venni egy kedves, okos szamarat. Drapp szine lesz, olyan, mint az anyám szandálja volt, amelyet az ötvenes évek elején vásárolt és aránylag keveset viselte. Szamaram fülei erős izmokból lesznek. Rendes állat lesz, csöndes, értelmes és meggyőződésem, hogy tanulékony. Egy-egy pillanatig elfog a szorongás, hogy istenem, mi lesz, ha mégsem sikerül hozzájutnom? Ilyenkor dühöngeni támad kedvem, mert érzem, csak nem merem magamnak bevallani, hogy minél jobban kívánom, akarom az én kedves szamaramat, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy mégsem leszek én soha szamarasgazda. De nem is gazdája akarok én lenni, csak akarom, hogy az enyém legyen, én meg egy kicsit az övé. Micsoda élet az, ahol az ember még csak egy szamarat se tarthat? Itt a nagyvárosban biztos kevés az állatorvos. Télen meghűl majd szegény. Tudom, hogy sok gondom lesz vele, de tessék megérteni, értsétek meg, nekem szamár kell. Hát hogyan mondjam, latinul? Olyan okos, rendes, tanulékony állat, kemény izomból lesznek a fülei, és ha nem fáj majd neki, csomót kötök a farkán. Döcögünk majd szépen az aszfalton, ülök majd a hátán, ha nem leszek neki nehéz - féloldalról, és lezseren egyensúlyozok. Ö meg nem néz majd senkire, csak megy előre. És szólni sem szól majd soha egy szót sem. Mégcsak iázni sem fog, mert nem lesz hozzá kedve, rajtam kivül senki másban nem leli örömét, és különben is, miért iázna nyilvános helyeken. Megkötöm majd egy szemafor-oszlophoz és bemegyek a Luxorba egy dzsúszra; hacsak nem konyakra. Mert arra bizony, ha addig megváltozik az életem. A dzsúszt szódával iszom. Deci — deci. Kitűnő ital, de csak úgy, ha a kétdecis pohárba először beöntik a deci dzsúszt és utána erős sugárral spriccelik rá a szódát. Úgy tűnik, mint ha egy barátomtól tanultam volna igy, ő meg azt hiszi, én tanítottam meg rá. \
