A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-04-21 / 16. szám
Szerette volna megütni. Sírni, azt nem. Nincs ennek szíve, ennek a praktikus kislánynak. Milyen ügyesen letakarta Anyust, most pedig a szekrényeket tanulmányozza és pakol. Csak úgy forrt benne a méreg, reszketni kezdett a iába. Jaj, de utálja ezt a gyereket! Ha nem szerette volna Manyát annyira, nem tűrte volna, hogy ez a lány a házába kerüljön. De ki foszthatta meg Manyát a gyerekétől? Elég baj érte azt már, szegényt, elég csapás, hogy az első férje olyan rútul elhagyta, s ottmaradt a kislánnyal egyedül. Ö nem akart rossz lenni hozzá, 6 aztán nem. Pedig Csibi vállalása nem volt közönséges áldozat, mert a pincér általában nem szerette a fiatalokat. A fiatalok az ö szemében a söntésben ácsorgó sihederek voltak, akik lepattantak egy robogóról, mocskos szavakat használtak, s akiket olykor ki kellett tuszkolni, mert részegen gajdoltak vagy molesztálták a vendégeket. A pincér csak a sportújságot vásárolta rendszeresen, nemigen olvasott olyan fiatalokról, akik mocsarat csapolnak le, tengerit törnek, vagy utánaugranak egy bajba jutott kisgyereknek a megáradt folyóba. Éjjel, ha munka végeztével hazament, látott olykor ilyen Csibi korú lányokat is csavarogni a körúton, a Kisflaskóba sem osztották be a pincérutánpótlás díszét-virágát, a pincér hát elintézte a kérdést: a mai ifjúság irtózatos. Elfordult a kislánytól, lehúzta a lepedőt anyja arcáról, Anyus úgy eltorzult már az utolsó hetekben, hogy nem is volt különösebb változás az eleven és holt vonások között. Könnyben úszó szemmel csókolta meg a homlokát. Érezte, hogy Csibi nézi. A gyerek nem sírt, csak figyelte őket hideg szemmel. Anyust Csibi ápolta, Csibi is aludt vele — ő nem volt otthon szinte soha, Manya meg annyira szerette Anyust, hogy nem volt ereje egy pohár vizet se bevinni neki. „Nem bírom, Karcsiként — sírt Manya —, nem bírom látni azt a jő arcát, hogy annyira lefogyott. Ne bízd rám! Megszakad a szívem!“ „Szegény életem“ — gondolta megrendültén a pincér, s úgy érezte, Manya igazi nő, gyönge, félénk és ideges. Csibi viszont vasból volt: takarított, főzött és ápolta. Bánta is Csibi Anyust, ö bezzeg nem szánta beadni az orvosságot, az injekciózái1 sát is mindig végignézte. Mai fiatal, mit várhat tőle. A pincér gondolta, mikor ő kicsi volt, a nap is szelídebben sütött, angyalszelíd gyerekek sétálgattak az utcákon, jó modorú, tisztelettudó lányok és fiúk. A pincérnek nem volt jó az emlékezőtehetsége. — Holnap menj be az iskolába! — mondta Csibi. — A továbbtanulás miatt. A pincér felemelkedett Anyus mellől, a lepedőt gondosan viszszahajtotta rá, mintha félne, Anyus tovaszállt lelkét elérik a szavak, s a holt felháborodik, hogy halála után néhány órával ilyesmiről beszélnek. — Most úgyse dolgozol egypár napig. Eriggy be az iskolába, és intézd el! Dohányipari technikumba akarok menni. Nézett rá elképedve. Dohányipari technikum? Mi köze a dohányiparhoz ennek a kölyöknek? — Az csak Zegercsen van — mondta Csibi. — Megéri neked, hogy nem fogsz látni. Tárgyilagosan mondta, öregesen. Betolta a fiókot, s benyúlt az éjjeliszekrénybe, elővette Anyus jobbik cipőjét. Nem találta elég fényesnek, a cipőtisztító ládácskát is kiemelte, s gondosan, lassan fényesíteni kezdte a cipőt. Ült a földön, pantallója, piros pulóverje felett kötény, kurta fekete haja felállt a feje tetején, mint a taréj. Épp csak hogy nem fütyült. „Szörnyeteg — gondolta a pincér —, uramisten, micsoda szörnyeteg!“ Számolgatni kezdett, bírják-e anyagilag azt a vidéki technikumot. Bírják. Inkább nyári szabadságra se megy, csak ez a gyerek kinn legyen a házból. Morgott valamit, Csibi oda se figyelt, ült Anyus mellett az ágyelőszőnyegen, rá-rálehelt a cipőre. A pincér, mintha menekülne, bement a feleségéhez. — Felhívtad Gyulát? — suttogta Manya. Agyban feküdt, válla, keble elővillant a homályból. A pincér egész reggel érezte, hogy valamiről elfeledkezett, elkezdett mentegetőzni. Gyula — tiem is tudja, hanyadfokon — valami rokonféléje Manyának, sofőr, gyakran felszaladt hozzájuk, mulattatni egy kicsit az asszonyt, kedves, sárgaszőke, vidám. Persze, hiszen Gyula, voltaképpen a családhoz tartozik! Milyen figyelmetlen is ö! Leereszkedett Manya mellé. Mint mindig, most is meglepte, milyen szép, s mint mindig, most is eltűnődött rajta, mért hagyta ott a férje, és mért volt az a rút huzavona a gyerek körül is, hajszálhíján az apjának ítélte a bíróság. Bár ítélte volna! A pincér kevés iskolát végzett, napi szókincse többnyire szakmai elemeket tartalmazott, pályára rendkívüli udvariasságra és személytelen mondatok használatára nevelte: „Ízlik, kérem? Igazán örülök! Egy perc türelmet! Kérem, örömmel!“ Annak a meghatározásában, ami legbelül benne élt, járatlanabb volt. Mindig vágyott megmondani Manyának, mennyire szereti, hogy így szereti, ahogy van, ilyen gyengének, ilyen semmi komoly munkára nem valónak, aki összetörik a problémák súlya alatt. És hogy ő sosem értette Anyust, mért nem kedvelte az aszszonyt, s házasságuk öt esztendeje alatt mért nem tudott soha felmelegedni iránta? Mért Csibit szerette, azt a szörnyet, aki most cipőt pucol a holtteste mellett, és összerakja a ruháit egyetlen könny nélkül? Hogy mondja meg, menynyire sajnálja, hogy Anyus voltaképpen sose méltányolta igazán Manyát, aki pedig úgy vonzódott hozzá, kezet is csókolt neki, amit a kölyök sose tenne, virágot hozott anyák napjára, és sose akarta megsérteni azzal, hogy átvegye tőle a háztartás vezetését, hanem mindig azt mondta: „Édesanyánk jobban tud mindent, dehogyis szorítom én hát háttérbe édesanyánkat“ __Csibi bezzeg nem törődött ilyen finomságokkal. Ha meglátta, hogy Anyus takarít, kikapta kezéből a seprűt. A főzést is Csibi ragadta el Anyustól, de vacak ételeket kotyvasztott — Manya nem bírt étellel bajlódni, rosszul lett a gőztől. Anyus betegségét is hogy fogadta! Ott volt, mikor a körzeti orvos megmondta, mi várható; Manya sírt, vizet kellett neki hozni, az meg csak nézte a szőnyeget egy darabig, azt se mondta: kukk, csak a végén szólalt meg, azt suttogta: „Majd én ápolom.“ Persze hogy ápolta, az ilyennek ez is mulatság, játék. Beadta a porokat, ült a lábánál, a leckéjét is ott írta mellette. Menjen a fenébe, akárhogy is kisikeríti a tandíjat. — Gyula — suttogta Manya. — Gyula is sírni fog. Persze. Gyula Is sírni fog. Milyen jók ezek az emberek! A pincér szíve tele volt hálával. Anyus, szegény, elment, de ő azért nem maradt egyedül: itt van Manya, és itt van Gyula jóízű nevetésével, Gyula segít neki, elviszi ide-oda Manyát, a Vidám Parkba, a Ságvári-ligetbe, ő nem ér rá, pedig Manyának kell a levegő, jó fiú Gyula. Az asszony szája nedves volt, arca illatos. A pincér elfelejtette Anyust és az iménti keserű boszszúságot, amit a gyermek iránt érzett. Lehajtotta fejét felesége párnájára. Most nem ölelni vágyott, csak aludni. Fájt a szíve, és fáradt volt, tulajdonképpen egyre fáradtabb. Még a végén egyszer igaza lesz Rozikának, hogy ha sose pihen, felfordul... A másik szobában elkészült a cipő, és fénylett, mint a bogár. „Aludjál — mondta Csibi magában Anyusnak. — Aludjál, édes életem.“ Csibi kamasz volt, mozdulatai nyersek, mosolya is nyers, csak ígérete valami későbbi, igazi mosolygásnak. Szenvedélyesen vágyott . becéző szavakra, de Anyusoa kívül sose becézte senki. „Csillagom. Gyönyörűm. Kész a cipőd. Fájt a halál?“ Koffert keresett, berakta Anyus temetési ruháit. Biztonságban mozgott a halott mellett, mert szerette, s mert arra tanították az iskolában, hogy ne ijesszék a természetes dolgok. Még beszélgetett is vele gondolatban. Elmondta, hogy hamarosan megszabadul hazulról, és hogy idáig Is csak az ő kedvéért bírta ki itt, mert ugyan ki ápolta volna, ha ő nincs. Manya soha életében nem vett a kezébe egy seprűt. „Picikém — mondogatta magában szeretettel és utoljára a hetvenéves halottnak. — Aludjál, picikém! Anyu Karcsi bácsit is tönkreteszi majd, mint az első apámat. Jobb azt nem látni. Aztán ne félj, ha temetnek, mert odaát nincs semmi.“ mustrálta: Varga Lajos
