A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-04-21 / 16. szám
SZABÓ BÉLA: Évek A kötet az író születésének hatvanadik évfordulója alkalmából jelent meg; legjobb regényét, A menyasszonyt és tizennégy elbeszélését tartalmazza. A regénnyel ellentétben az elbeszélések kevésbé sikerültek, inkább karcolatoknak, vázlatoknak, riportoknak, visszaemlékezéseknek lehetne őket nevezni. Szabó Béla szubjektív ihletésű frő, nagyrészt saját tapasztalatairól, élményeiről fr, az elbeszélések legnagyobb részében életrajzi motívumokra ismerünk. Számos történet előadásában didaktikusán érvényesül a politizáló, újságírói szándék, s igy az elbeszélésekbe gyakran kerülnek frázisok, sematikus részletek. (Pl. Az asszony és az egér címűben a szövetkezetesítés propagálása, Az örök tanítóban a szocializmus messianisztikus értelmezése, A kalitkás perben az antifasizmus általános szólamai stb. (A fő hiba az, hogy Szabó rendkívül különböző elemekből és epizódokból formálja az elbeszéléseket, a nem tudja megteremteni azok szerves egységét, koncentráltságát. Sokszor a hős egész életrajzát elmondja, ami inkább regényvázlatnak, mint novellának tűnik. Amikor megelégszik azzal, hogy egyetlen központi esemény köré csoportosítja mondanivalóját, sikerül egységes novellát is alkotnia, ilyen pl. Az első ajándék, a Tiszta ing, A bunda, Néha viszont a novellának már a témája és a szerkezete sem jó, mert nem áll középpontjában valamely érdekes esemény. Így például a Csendéletben csupán arról van szó, hogy Pista egy vonatfülkében vitába száll a Benes-érát dicsérő utasokkal, majd visszaemlékezik saját nyomorúságos gyermekkorára. Nyilvánvalóan haladó politikai szándékkal készült ez az írás, de inkább újságcikknek tekinthető, nincs epikai jelentősége. Hasonló felemásság, sutaság, irreális és reális motívumok keveredése; széteső kompozíció az elbeszélések nagy részében található. Másutt az eszmei mondanivaló kerül erőszakolt, sematikus módon a történetbe, fgy pl. A szentkép címűben a kép mögött Hitler mellképére bukkannak, ami gyönge kifejezése az antiklerikális szándéknak. A kötet legjobb írásával, A menyasszonnyal érdemes részletesebben is foglalkozni. „1930 nyarán történt“ — szavakkal indítja útjára a regényíró Emmát, a tisztalelkű, vézna kis cselédlányt. Faluból menekül, a város felé igyekszik, jobb sorsot, emberibb bánásmódot remélve. Megrettent gazdasszonya szitkaitól, amikor megbotlott és kiöntött? a tejet. Már ezzel a jelenettel föltárja az író Emma igazi lelkivilágát: más cselédlány hasonló szitkokra csak vállát rándítaná, 6 inkább elmegy. Még kétségek gyötrik, visszaforduljon-e vagy sem, amikor találkozik az első lénnyel, aki érdeklődik utána, egy kóbor kutyával. Ezután már nincs szándékában visszatérni falusi gazdasszonyához, együtt indulnak szolgálatot keresni. Egy piaci kofa útbaigazítására talál új helyet: Friedéknél, a bőrökkel kereskedő szegény zsidó házánál. Űrömmel szegődik szolgálatba a koldusszegény „nagyságához“, akinek egyedüli vagyonát gyerekei képezik. Egyszerűen, szegény emberek módján fogadják őket. Emma megérzi, hogy itt, ahol a szoba bútorzata főként vetetlen ágyakból áll, nagyobb szükség van rá, mint akármelyik helybeli nagyságánál. Rögtön munkához lát, rendet teremt, a gyerekeket megmosdatja, ebédet készít, még asszonyához is van néhány vigasztaló szava. Az magatehetetlenül vergődik ágyán: tüdőbajos és ismét terhes. Nemcsak a „nagysága“ különbözik más munkaadó asszonyoktól, de környezete is. Az egész udvar, ahol Friedék laknak, és valamennyi lakója „szerencsétlen és marakodó, szeretetrevágyó és egymást harapó, alázatos és dühöngő.“ Ezekbe, a nyomort, szegénységet lehelő odúkba csak „néha déltájban, mint ritka gazdag vendég kukkant b8 a nap, csak úgy félszemmel, de gyorsan tova is tűnik, mintha most nem lenne ideje szegény emberek dolgaival törődni.“ A törékeny, de szívósan dolgozó cselédlány becsületesen szolgál Friedéknél, szállás és koszt fejében, s hetente többször jár másokhoz mosni. Fillért fillér mellé rak, a pénzt egyik asszonya rábeszélésére bankba helyezi. Még szerencse, hogy otthon csak aprópénze volt, mert az a titokzatos sodrában idegen, aki egy nehéz nagymosást követő éjszakán didergést színlelve az ablakon keresztül bejött hozzá, elvitte pénzét is, és még valamit — Emma lányságát. Nem is mondhatjuk, hogy ellopta, erőszakkal vitte volna el mindezt, hisz Emma megosztotta vele, fölajánlotta. Ogy véli, végre véget ér elhagyatottsága, magánya, hisz anyját csak keresztleveléből ismeri, soha senkihez sem tartozott, s ezért megszállottként ragaszkodik a gyanús külsejű férfihoz. Emma kalandját, mely számára nem kaland, hanem a vőlegény megtalálása, fűnek-fának elbeszéli. Hiába mondják neki, hogy ezt az ocsmány, piszkos dolgot nem illik mindenkinek tudtára adni, ő csak csodálkozik, miért lenne ez ocsmány, piszkos dolog, „hiszen én az ö menyasszonya vagyok“. Komolyan kezdett készülődni esküvőjére. Kétszeres erővel dolgozott, takarékoskodott, jövendő férje számára holmikat vásárolt. Félkegyelműnek nézték, mosolyogtak rajta. „Hallatlan erő élt benne, hogy megsemmisítsen minden ellenérvetet, amely menyasszonyságát fenyegetné.“ Amikor Fodorné lányával, Zselmával, menyasszonyi ruháját varratta, környezete rádöbben, hogy itt nemcsak megszállottságról van szó, hanem sokkal többről: egy magárahagyott, egyedül élő lány harcáról a társért, a házaséletért és a megértésért. Elérkezett az esküvő napja, de a kisvárosban egy másik esküvőre készülődtek azon a vasárnapon; a helybeli állatorvos gazdag leányáéra, aki valami „jött-menthez“ megy feleségül. Emma felöltözik teljes menyasszonyi díszbe, hófehér ruhába, fehér mirtuszkoszorúval, habkönnyű fátyollal a fején. Az udvarbeliek érezték, ebből botrány lesz, s egy életet kettétörő tragédia. Már senki sem mert mulatni rajta, lélegzetvisszafojtva várják a fejleményeket. A templomban áhítatosan, az oltár előtt térdepelve várta Emma a vőlegényét. Az meg is érkezett gazdag násznéppel körülvéve — egy másik menyasszonnyal. A násznép előtt botránnyal végződött az „esküvő“. Mivel az esküvő rendkívül ritka alkalom, ez a véletlen találkozás a vőlegénnyel hihetetlen és hitelrontó jellegű. A „vőlegényben“ azonban fölébredt a lelkiismeret, és ezután elment hozzá. Emmának akkor eszébe jutott mindaz, amit ennek az idegennek „teste verejtékével összespórolt, összekoldult.“ Mindezekért a holmikért kap még egy éjszakát is ajándékba, de ez már nem az „igazi“, mint amilyen az első találkozás volt... az álomképnek vége szakadt. Reggel el akarta hozni minden vagyonát, hogy vőlegényének adhassa. De a bank előtti csődület valami tragédiának előjele volt; valóban, a bank megbukott. Nem mutathatja föl neki, Ferinek, takarékoskodása eredményét; még lakótársa, Katka is förtelmesen rátámadt, parázna utcalánynak bélyegezte. Mindentől megfosztottan, megszégyenítve a folyó felé rohant, mely valaha ebbe a városba vezette, most új, ismeretlen világ felé sodorta, ahol nincs szomorúság, egymás megbántása. Tragikus haláláról sokan értesültek, de csak a vele egyenrangú szegények, mindenüket elvesztettek siratták meg. „A menyasszony“ balladikus szépségű és szerkezetű kisregény, messze kiemelkedik Szabó Béla epikájának átlagából. Nyelve erősen különbözik az író más műveinek modoros, gyakran pongyola stílusától. Csupán két zavaró, hitelrontó részlet van benne: az egyik az esküvőjelenet irreális ábrázolása. Hihetetlennek látszik, hogy a megszállott, kissé elmeháborodott Emma épp akkor megy el menyasszonyruhában a templomba, amikor épp ott van a vőlegény egy másik menyaszszonyal. A mű utolsó lapjai pedig teljesen feleslegesek, s elrontják a balladikus poént. Mivel Emma a főhős, az ő halálával a történet befejeződik, s felesleges hozzátoldani azt, hogy a mellékszereplők megírják az újságnak Emma esetét, s ott ezt nem tartják hitelesnek. „A menyasszony“ az említett kisebb hibák ellenére is a szlovákiai magyar epika egyik legsikerültebb, legszebb alkotása. CSANDA SÁNDOR Anyus reggel halt meg, valamivel kilenc előtt. A pincér felhívta a Kisfiaskót, Rozika vette fel a kagylót: gyöngéd volt és tárgyilagos: „Neki már jó — mondta Rozika —, te meg ne izgasd magad semmivel. A hét elején viszonylag mindig csendes, majd megteszünk valahogy. Ha megint be tudsz jönni, hívj fel újra!“ „Neki már jó“ — mondogatta magában a pincér, míg visszalépegetett a lakásába az utcai telefontól. Mikor apját elvesztette, még pici gyerek volt, a gyász élménye valahogy elkerülte, most ötvenévesen ért el hozzá, mintha életének az a különös törvényszerűsége volna, hogy mindabból, ami más embernek kijut, későbben vegye ki a részét. Más ember úgy húszéves kora körül már családot alapít, ő meg öt éve vette el Manyát, addig csak járkáU a nőkkel, bolondozott, pedig Anyus ... Nem, erre nem volt jó gondolni, Anyus régi arcára, kerek, piros képére, ahogy behozza az étéit, í és azt mondja: „Széjjelverlek, ha latorkodol! Házasodj meg, az annak a rendje!“ Latorkodol... Anyus ilyen szavakat tudott, s öblösen nevetett, míg kimondta, mintha maga is méltányolná ízes beszédét. Hol van már az a kövér, üde arc, a fakanálforgató izmos kéz? Madártest békéit el örökre az ágyon, egy Csibinél is kisebb súlyú csontváz. A lakás ma szokatlanul idegen volt, s valahogy természetellenesen csöndes. A pincér nem szokta kivenni a szabad napjait, mert felesége nem dolgozott — Manya nem volt munkára való. Szabad napjait Kisegítéssel és helyettesítéssel töltötte: a ház fenntartásához sok pénz kellett, Anyus már régóta betegeskedett, s idén Csibi is betöltötte a tizennégyet. Nem volt egyszerű az ő keresményéből három embert eltartani. Feszengve, idegenkedve nézett körül: máskor ilyenkor már munkába lohol, ha meg véletlenül nyár van, s elérkezik a szabadság ideje, vidékre utazik Gyula kocsiján. Manya nem bírja a pesti nyarat, fullad a városban. Milyen különösen fojtott ma a lakás levegője, milyen súlyos a csend! A halál nem könnyű élmény ilyen közelről. „Most mit csináljak?“ — tűnődött a pincér. Anyust majd elviszik, a halálesetet már bejelentette a körzeti orvos, aki hajnaltól fogva itt volt velük, ám egyelőre még itt fekszik a kis szobában. Manya még ágyban van, hajnalban nem engedte felkelni, Manya idegei nem bírják az ilyen iszonyatot, hagyta pihenni. Hozzá nézzán be előbb, vagy Anyushoz? ■* — habozott. Talán Anyushoz. El kellene búcsúznia tőle, bár ilyen pillanatokban nemigen jut az ember eszébe semmi. Mindenki hónapok óta tudta már, hogy Anyus gyógyíthatatlan, halála senkit sem ért meglepetésképpen. De azért szokás elköszönni az elköltözöttől. Benyitott a másik szobába. Anyust valaki letakarta egy lepedővel, és Csibi csomagolt. Anyus szekrénye tárva-nyitva, komódfiókja is kihúzva mind, Csibi a padlón térdelt. Mint az utolsó hónapokban anynyiszor, megint elfogta a heves, lüktető ellenszenv mostohalánya láttán. Csibi felállt, leporolta flanellpantallója térdét. Könnytelen, közömbös arcát feléfordította, karján ott volt Anyusnak egy régimódi kombinéja. — összerakom, ami majd kell . Q a temetésre — mondta Csibi. 10
