A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)

1968-04-21 / 16. szám

1948 utón, mikor már véget ért a magyarlakta falvakban a népvándorlások, deportálások időszaka, a haingyabolyként nyüzsgő községek egy várható konszolidáció reményében kezdtek fellélegezni. Mikor azonban elérkeztünk a szocializmus építésének első létnafökához, az önkényesen értelmezett osztályharc gyakran személyi rokon- és ellenszenv, egyéni leszámolás, vagy egyszerűen a cezarománia nemtelen eszközévé fajult.

Ekkoriban Pódatejeden (azóta ez a község még három más községgel egyesülve Kutníky néven szerepel) is sor került a mezőgazdasági szövetkezet megalapítására. A gazdálkodó parasztoknál a szocializálás gondolata különböző megértésre talált. A fejlődés azonban kérlelhetetlenül irányt szab. Voltak, akik ezt azonnal belátták, voltak, akik a keményen megszabott feltételeik mellett is megpróbáltak az egyéni gazdálkodás útján maradni hosszabb-rövidebb ideig, végül azonban (most nem említve azokat az eredményeket, amelyeket a meggyőzés gyakran drasztikus módszereivel értek el) a földek mind belekerülitek a közösbe.

1951. szeptember 26-án Gódány Tibor 17 hektár földje is a közösbe jutott. Ugyanakkor elkonfiskálták a kerttel együtt családi házát is, amelyet 1940-ben feleségével közösen építettek. Az akkori felfogás szerint Gódány, mint kálók a szövetkezetben csak kárt okozott, szabotált volna, így hát őt október elsején mindjárt Korampána irányították a vülanytelep építéséhez, háromhónapos brigádmunkára. Az akkoriban már legényke számba menő 14 éves fia a szövetkezetben kocsiskodott. Korompáról visszatérve a dunaszerdahélyi lengyár munkása lett fiával együtt. A lengyár szép keresetet biztosítót kettőjüknek, ugyanakkor a szövetkezetben rosszul mentek a dolgok s nem csoda, ha nagy volt az elégedetlenség. Talán az ironikus sors fügét mutató igazságtalanságát kiegyenlítendő született meg a járáson a határozat, amelynek következtében több mint egyévi

aránylag békés élet után 1952 március 29-én a csendőrök megjelentek Gódány munkahelyén és ahogy volt, munkaruhában néhányad magával vagonba terelték, a regeteruszkai munkatáborba vitték háromhónapi kényszermunkára az ottani kőbányába.

Ezeket a büntetőjogi intézkedéseket nem egy bíróság által bűnösnek talált és elítélt vádlottal szemben foganatosították, hanem a járási nemzeti bizottság saját — látnivaló milyen egészségtelenül szélesre szabott - hatáskörén belül intézkedett. Három hónap után visszatért családjához a falujába és munkahelyére a lengyánba. Nyugta most is csak 13 hónapig volt, ennek elteltével megkapták a dunaiszerdahelyi JNB 1953. július 24-ével keltezett végzését, amely szerint Gódány Tibort feleségével és három kiskorú gyermekével egyetemben egyszer s mindenkorra kitiltják a járás területéről, új lakóhelyűikül pedig a bruntáli járásban fekvő Nővé Herm'inovyt jelölik ki. Indoklásul a „közösség érdekét" tüntették fel. A kézbesítéstől számított 15 napon belül ugyan meg lehetett fellebezni a végzést, de ez nem odázhatta el a végzés végrehajtását. Gódányékért tehát egy hgjnalban váratlanul (mert a döntést is csak akikor kapták kézhez) megérkezett két teherautó és azonnal csomagolni kellett. Bútoraikat, ruhaneműiket vihették, s a ház körüli baromfiból személyenként egy-egy csirkét. Ekkor már nem laktak elkonfiskált házukban, azt régebben el kellett hagynidk, hanem rokonoknál húzták meg magukat egy szobában. Jellemző volt az akkori időkre a váratlan, rajtaosapás-szerű intézkedés: lélektanilag jobban megkínozta, akiket érintett és gyakorlati értelme is volt, nem lehetett egyet-mást előre értékesíteni. Ebben az esetben például a hízók és a hátramaradt ibaromfik gazdátlanul maradtak. Azaz dehogyis maradtok

gazdátlanul. Dehát ezek olyan apróságok, amelyekre nem érdemes kitérni.

Gódány új lakóhelyén egy ÁG mezőgazdasági munkása lett és idénymunkásként ott dolgozott felesége is. Rajtuk, meg egy, Csehországból hasonlóképpen elhurcolt parasCtcsaládon kívül, a gazdaságban szerződtetett munkások dolgoztak. A csendőrség emberei gyakran ellenőrizték a két családot és az ottani lakosok úgy néztek rájiík, mint a gonosztevőkre, mert egyszerűen nem hitték el, hogy ártatlanul is el lehet hurcolni embereket. (A 45 utáni deportálásoknak sem hallották volna hírét?) A derekasan végzett jó munka azonban halomra dönti az előítéleteket. Gódányék már régen épp oly tiszteletben álló munkásemberek Bruntálban, mint bármely odavaló becsületes dolgozó. Fiuk megnősült, odavaló lányt vett el és a gazdaság gondnokának rendelkezésére álló személyautó sofőrje. A legidősebb lány, Zsuzsa, szüleitől távol, rokonoknál lakva, Dumaszerdahelyen érettségizett a magyar gimnáziumban. Kitüntetett tanuló létére az a veszély fenyegette, hogy érettségire sem engedik, csupán az ottani tanári kar azokban az időkben elég kockázattal járó kiállásának köszönhető, hogy - bár lerontott jegyékkel — de letelhette az érettségit. A főiskolákon továbbtanulás óhaja természetesen füstbement terv maradt. Zsuzsa azután munkásként dolgozott s nem lehetett rossz munkás, mert jutalomból tanfolyamra küldték, nyelveket tanult és ökonómiát, ma pedig a Turista utazóiroda alkalmazottja Pozsonyban és bejárta már csaknem egész Európát.

Anna, a középső lány, nem tanulhatott tovább, egy bruntáli tejcsarnokban dolgozik, a legkisebb lány, Kati már ott született és magyarul beszélő szüleinek inkább csak csehül felel. Tanítónő szeretne lenni, ami Annának is vágya volt.