A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-03-31 / 13. szám
Petrik József visszatérek Először lépek minden útra, sietve járom, hogy bejárjam, csak egyszer szólok, egyszer várok. s akit imádva szeretek, csak egyszer tűzöm homlokomra — de mindentől úgy válók el, hogy egyszer úgyis visszatérek. Mert a futóléptes loholás, az első ötven-hatvan év még nem a valóságos élet, csak erőmérés, kóstoló, a nagy jelenet főpróbája. Nem is lehet, hogy szerelmem színes léggömbjei az ágyról illanjanak mindig az űrbe, s a csípők boltos kapuja virágaimat eltiporva csak állatot ébresszen bennem. Nyüszítő ebé a sorom, ha fülem mellett korbács gyanánt suhog a gúnyos megvetés és nincs remény, hogy visszasújtsak. — Most csak először járok itt, de meglátjátok, visszatérek. Erősen, büszkén, gazdagon járom másodszor útjaimat. Minden, ami most megaláz és minden, ami felemelő, azért alakul csillagképbe, hogy ha majd újra megjövök, bölcs vezér-csapatként ragyogjon tiszta égboltom tetején. versei a kivárt találkozás éneke Te vagy a várva várt, száz közül századik, mégis a legelső, kit egyszer vártam csak: kezdettől örökre, aki megkésve jött, mégis az első lett mindenki e'ő't. Most pedig a kötéltáncosok szánjanak békésen a biztos talajra, a vidám katonák csapata ezentúl parittyás gyerekként verébre vadászhat. Te, kedves, foglald el a helyedet a világ közepén, Hogy mindenki lásson, mikor engem nézel. Életem képlete: tört órák, tört hitek, légy te a megoldó legkisebb többszörös, tételek fokáról pattanjon le a zár, sétára csábítson útvesztők erdeje — s meglátod, kedvedért a kudarc-emlékű világból játékvárt építek teneked. Az egymásra törő napok közt bolyongva egyszercsak megállunk kettős önmagunknál és rádöbbenünk, hogy páros magányunkban nem is jelentünk már kerek többesszámot. S akkor álmok fogytán berendezkedünk egy érett szerelemre, valahol, valahol közel az egekhez, nagy földi vágyakkal: egy tányér, egy asztal, egy kanál és egy ágy, felette kis lámpa, annyira közel, hogy fekve is elérjük biztos kapcsolóját. törvényhozás Alagutat vájok az éjszakában úgy osonok hozzád, hogy megszabaduljak a birkák tekintetétől, lila árnyékomat felissza a sötétség posztója, úgy lopom magamat önnön magamnak és — neked az örökké visszaváró földnek, zöld tengereim ősanyjának, az utakon földrevert akaratom vízgyűjtőjének, s már annak is, aki leszel, amikor velem telsz meg. Osonok hozzád, lépteim messze mögöttem kappannak, nyomtalan áradok feléd, mint ellentétes pólusok közt cikáz az elemi erő. De az útmenti fűzfák mégis tudják a titkomat, ismerik agyam rejtjeleit, sejtkristályaim rezgésszámát fogják, bemérik s lehallgatják. — Mert a jámbor, odvas fűzfáknak álcázott vén, kopasz bolondok, csenevész púpos boszorkányok felesküdt ellenségeim — való képünkben bambán tűrik a fülledt családi idillt, röhögve reng laza hasizmuk, csámcsogva rágják képzeletük penészes aszalt szilváját, ők az éj alagútjában is elfognak s kéjes gúnnyal visznek a megalázás főterére. De ott a világ színe előtt feloldódik a nyelvem, és szétkiáltom, hogy rajtunk már nem fog mások törvénye, szennye, mindig tisztára mos bennünket törvénnyé emelt akaratunk. D<|1 ^ tűzpiros \ — Szégyened magad előttem — te, Annavlrág? Mondj már egyszer te ts nekem valamit; beszélj hát! A leány lesütötte a szemét. — De hiszen te nem nevetsz ki; pedig olyan gyerekes dolog. Én... akkor mindig azt az eret nézem a nyakad bal oldalán, hogy milyen szépen lüktet akkor. És úgy érzem, hogy lelked a lüktetéssel belém áramlik, és belém is áramlik; érzem! — Milyen szépet mondtál — felelt az ifjú — ilyen szépet még sohasem mondtál nekem. Ne beszélj most többet, csak nézzük egymást... Eljött a tavasz. Viaskodott a napsugár és a fagy, a hókéreg vízárrá olvadt. Olavi lelkét különös áradat öntötte el. — Szeret engem forrón és őszintén — mondta magában az ifjú. — De vajon igazán olyan nagy és mély a szerelme, hogy el tud feledni eget és földet, és minden áldozatra kész értem? — És el tudnál fogadni olyan áldozatot egy ilyen leánytól? — Nem tudnék, hiszen nem is azt akarom. Ö, csak egyszer érezném, hogy egészen az enyém és hogy minden áldozatra kész értem. — És a szerelem mélységének ismertetőjele — a szégyen? A sötét ég kiderült, a csillagok sziporkáztak, az a különös áradat jéggé dermedt. A nap ragyog, a különös áradat patakként, rohan az ifjú után, körülveszi; a zavaros víz morajlása szüntelenül a fülében zúg — És mégis, tudni szeretném; próbára teszem a szerelmét. — Hát nem érted, hogy az durvaság volna, hogy az feltétlenül megsért egy ilyen leányt? — De hiszen csak egy kérdést teszek föl, csak játékból! — játékból ? Hát játék tárgya ez? A vízár visszahúzódott medrébe, az égen zivatarfelhők szálfák tova. A különös áradat zuhatagként tajtékzott. — Megsértheti-e a szerelmet egy kérdés mely éppen azt mutatja, hogy milyen szenvedélyesen szeretem őt magát? Nem, én nem öírom már ezt ü bizonytalanságot, szabadulnom kell tőle, nekem bizonyosság kell! ... Az a másik hang beleveszett a tajtékzó zuhatag zúgásába. Az ifjú kezébe vette a leány kezét és beszélt — szépen, melegen. A leány tiszta homlokára sötét felleg borult — oly sötét, hogy az ifjú majdnem megbánta kérdését. — Nem gondoltam volna, hogy kételkedni tudsz szerelmemben, és hogy olyat kérhetsz tőlem — mondta a leány és majdnem könnyezett felindulásában. — Ö, 6. leánykám édes! — gondolta az Ifjú. — Ha te tudnád, miért van ez! Csak egyetlen szót szólj és én elmondok mindent, és kétszeres lesz a mi boldogságunk. Ezt gondolta, de nem mondta — nem is gondolt már másra, csak arra a boldog percre, amikor majd bevallja, hogy ártatlan tréfa volt az egész. — Éppen azért, mert olyan nagyon szeretlek —■ szólt a leány — nem merek beleegyezni Mi most olyan boldogok vagyunk, de úgy érzem, hogy akkor valami idegenség férkőznék közénk És ez borzasztó volna éppen most, mikor nemsokára ügvis elmégv Elhallgattak és egymásra néztek elborult tekintette! — mintha máris valami idegenség férkőzött volna közéjük. Ügy érezték, hogy megbántották egymást és most szenvednek miatta. A válás ideje napról napra közeledett; az eget még mindig komor fellegek borították. Akkor, egy napon odasuhant a leány az Ifjúhoz, olyan különös volt és olyan gyöngéd és úgy remegett, mint esti fuvallatban a zsenge nyírfagally, — odasuhant, melegen átkarolta a nyakát, és idegen kifejezés volt a szemében. — Mi az. Annavírág? — kérdezte az ifjú örömtől és kétségtől reszketve. — Olavi... most én ... — remegett a meghatott hang és a leány arca az ifjú arcához simult. Szilaj öröm ragadta meg az ifjút. Tüzes öleléssel szorította magához a leányt és mármár elárulta a titkot. De a szíve oly rettenetesen dobogott s a torka úgy összeszorult, hogy nem tudott egy szót sem szólni. Csak ölelte a leányt és ajkát ajkára forrasztotta. Ügy érezte, hogy két kéz két ellentétes irányba rántja és hogy végül az egyik magához ragadja. És lelke majd megdermedt fájdalmában, mikor rájött, hogy nem tud és nem is akar semmit sem mondani. És mikor a leány forrón viszonozta ölelését, fájdalma lecsillapult, a leánynak megadó szerelme féktelen örömet ébresztett benne. — Szeretlek téged úgy. ahogy egyedül anyád szeret! — suttogta kábultan a leány. Az Ifjú megdermedt — mintha valaki meglepte volna őket titkos együttlétükben. — Olavi! — folytatta a leány és a szemében végtelen meghatottság tükröződött, mintha
