A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-01-14 / 2. szám
... A hosszú fejű mangbetuk kíváncsian állták körül a három pigmeust, okik egy 32 kilós elefántagyarat hoztak eladásra az lturi folyó őserdejének egyik kis falujából. A mangbetuk vizsgálódva nézegették a piszkos elefántagyarat, és alkudoztak törpe üzletfeleikkel.- Hol ejtettétek el az elefántot?- Kezdhl zsákmányolta dárdával, egyedül - válaszolta az egyik pigmeus vadász. Azután sorjában elmondta, hogyan történt. Kezdhl egyedül követte a klvénhedt elefántot, amelyet valószínűleg kivetett magából a csorda ... Kezdhi három napon át követte az agyarast, amikor egy tisztásra érkeztek. Vigyáznia kellett, nehogy észrevegye az elefánt, ezért állandóan széllel szemben helyezkedett, és fára mászva pihent, vagy a magas fűbe húzódott. Az öreg elefánt gyanakvó tekintete elől jól védte a magas elefántfű, de azt is tudta, hogy 20- 30 lépés távolságból az elefánt vastag bőrén nem hatolhat át nyílvesszője. Kezdhlnek tehát közel kellett férkőznie az elefánthoz, hogy hasába, leglágyabb testrészébe döfhesse dárdáját. Ijját elrejtette, s kezében dárdájával, kúszva közelítette meg az agyarast. Addig mászott a fűben, amíg testközelbe ért, és a dárdát mélyen a hasába döfte. A vén elefánt rohanni kezdett. Kezdhl utána. Már este volt, amikor az ormányos a nagy vérveszteségtől a bozótosban összerogyott és oldalára dőlt.- így történt - újságolta a pigmeus, természetesen sok dicsérő szóval illetve Kezdhl bátorságát, a kiváncsi mangbetuk és oz őket meglátogató francia riporter előtt. Hét-nyolc évtizeddel ezelőtt a magányos riporter, mint sok más Északkelet-Kongóba tévedt fehér ember a mangbetuk „fazekában” végezte volna... A mangbetuk ugyanis a múlt században harcias kannibálok hírében álltak s az emberevés szinte mindennapos volt azon a területen. Bár a mangbetuk már abbahagyták a kannibalizmust, olykor napjainkban Is érkezik a környező afrikai fővárosokba egy-egy hír titkos emberevésről, azonban ezt már nem írhatjuk a mangbetuk számlájára .,. A harcias mangbetuk a legutóbbi becslések szerint Kongó egyik legnépesebb törzsét képezik. A másfél millió mangbetu egész Közép-Afrikában Ismert rendkívüli intelligenciájáról, szorgalmáról és ügyes kézimunkájáról. Különösen elefóntcsontfaragványaik révén váltak híressé. Emberevésük nem az éhségből eredt, csupán rituális szertartás yolt: meg akarták szerezni az áldozat erejét, s hatalmukba ejteni a leikét, jótulajdonságalt. Manapság azonban inkább hagyományos táncaikról, színes és érdekes öltözékükről, de mindenekelőtt vidámságukról és jókedvükről Ismertek. Ezért azután a mangbetu törzs által lakott vidékre tévedt riporternek nem az egykori kannibalizmustól kell tartania, hanem attól a szívós alkudozástól, amellyel táncukat az idegennel megfizettetik... A mangbetuk eredetileg Szudánból érkeztek az Egyenlítő közelébe, s telepedtek meg a Kongó és az Uele folyók közötti területen. A mangbetuk megmenekültek a rabszolgakereskedelem borzalmaitól. Ennek okát nagy létszámúkban és törzsi szövetségeikben kell keresni. Törzsi szövetségeik élén király állt, akinek egyeduralma volt az elefántcsont és a réz kivitelében. Hatalmának jelképe egy sarló alakú kard volt, s udvarának tisztségviselői között éppúgy szerepelt a „fegyvermester", mint a „király feleségének felügyelője* cím. Csak a király székhelye képezett nagyobb települést, a mangbetuk a századfordulón csupán néhány házból álló kis településeket alkottak, s ma Is kevés az olyan helység, amely Kongó térképén szerepel a mangbetuk lakta vidéken. Az azondék és a babuák, valamint a mabuduk vagy más néven „leopárd emberek” törzsei veszik körül a mangbetuk kiterjedt lakóterületét. (Az azandékat a szomszédos szudáni dinkák „nyamnyamoknak”, vagyis „zabálóknak” nevezték arról, hogy vallási szertartásaik során megették legyőzött ellenségeik húsát...) Az elefántcsont ma Is a mangbetuk egyik fontos jövedelemforrása. A szigorú törvények és tilalmak ellenére a közeli nemzeti parkokból és védett területekről szerzik be olcsón elefántcsontszükségletüket. A velük szomszédos és az lturi őserdőkben otthonos pigmeusok, de gyakran maguk a mangbetuk vállalkoznak a veszélyes és a hatóságok által tiltott elefántvadászatra. Gyakran a szomszédos Rwanda (az egykori Ruanda) területéről hozzák át a tiltott utón szerzett elefántagyarakat, a kongói határon ezért nem ritkaság az elefántcsont-csempészek elleni katonai hadművelet. Két esztendővel ezelőtt a mangbetuk egyik csempészbandája több napos harcot vívott a Kivu-tó közelében a kongói határ-csendőrséggel. A mangbetuk, miután régi kovás puskáikból elfogyott a lőszer, dárdáikkal védekeztek. Végül a csempészbanda négy tagját elfogták és bíróság elé állították: több esztendős börtön mellett vesszőzésre ítélték őket... A mangbetuk ma már egyre kevesebb elefántcsonthoz jutnak, s az utóbbi évtizedben megkezdődött a törzs fiataljainak a városokba való vándorlása, ahol munkát remélnek. Mivel a fontos közlekedési útvonaloktól távol élnek, kevésbé hatott rájuk az európai civilizáció. A néprajzkutatók számára ma Is szinte kimeríthetetlen kincsesbánya ez a törzs. Különösen az antropológusok számára érdekesek, mert a mangbetuk deformálják csecsemőik fejét: raffiával szoroson körülkötözik fejűket, amely egész életükre hosszúkás marad. Egyes európai festőkre és szobrászokra ez a típusú afrikai fej gyakorolt mély benyomást az első világháború után. Egyes antropológusok az ősi Egyiptomba vezetik vissza a fejkötözésnek a mangbetuknál ma is dívó gyakorlatát. Bár a keresztény missziók megjelenésével ez a hagyomány kezdett kihalni, a mangbetu lányoknál azonban ma is a hosszú fejet tekintik a szépség igazi jelképének. Az ügyes építkezők, fazekasok, szobrászok és faragók hírében álló mangbetuk vonzzák a gazdag expedíciókat és kutatókat. Pajzsaikat és otthonukat geometriai mintákkal díszítik ősi primitív szimbólumokkal váltakozva. Ezek valószínűleg egy rég letűnt kor örökségét képezik, amikor a mangbetuk még egy oiyan civilizáció határvidékén éltek, ahol a képírás művészete kezdett kifejlődni. A mangbetuk ügyes földművelők Is. Megtisztították a trópusi őserdőket, hogy a maguk feltörte parcellákon banánt és maniókót termeljenek. A férfiak gyűrű alakban lehántják a fákat, azután elégetik, de a föld megművelését a nőkre bízzék. Az Északkelet-Kongóban járt utazók még soha sem láttak mangbetu férfit kapával a kezében ... Ezen az ősi hagyományon éppen úgy nem változtattak, mint vidámságukon, amely Afrlka-szerte híres táncaikban tükröződik. S. T.
