A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-03-10 / 10. szám
SZITÁS! FERENC reggeli gondolat Fény ül az égre. Véremben, repdeső madarak csőrében tollászkodik a Nap. Reggel van újra. Az izmok friss zenéje csorog a csapból, karcsú mozdulatok csattognak bőröm alatt, s a durrogó szappan-habból újrateremtem magamat. Szaporodom. Vér és fájdalom nélkül, hogy örömben foglaljam el a Földet, arcomon lágy suhogások köszönnek, s szelídül tenyeremben a símogatás. Még a csend léghajójában lebeg a világ. életrajz Nem kergették ki lángpallossal A paradicsomkertből őt, S a mennyek kapuját se vágták Dördülve be orra előtt. Választhatott az üdvözülés S az örök kárhozat között. Am habozott és fontolgatott, Mígnem itt — e világra jött. Ilyen bárgyú dajkamesékkel Áltatták szakállas aggok, S lelkendező szapora szóval Szapulták álszent álpapok. Mert alig pelyhedzett az álla S nékik máris nem hihetett. E földön élt, remélt, csalódott, Merített dalhoz ihletet. Küszködött, szeretett, szenvedett, Ártatlan s ártalmatlan volt, Es néhanapján boldog is, ha Könnyes szemekbe fényt csiholt. KOVÁCS GABOR A postás nem hoz levelet, Nem cseng a telefon. Rég nem találkoztam Veled ... Egy drága, régi szón Merengek néhanapján Magányom egyik partján. A túlsó parton semmi sincs, Csak szürke köd szitál... jer, hogy még egyszer búcsút ints, Ha némán invitál Es úgy mutat előre Az örök magány őre. I Az önsiratás nem erény. Erénycsősz megveti. De ki nem sír, ha nincs remény S önmagát temeti Két part közt, egy holtágban Magányos egymagában?] Most már nem kell az üzenet... I Részvétnyilvánítása), Megemelem süvegemet. S e búcsú felemás Fényt villant a szememben ... IRendben van minden, rendben.../ KOVÁCS GÁBOR — Miért nem most? — susogta könyörögve a leány. — Azért, mert így jobb. Rossz lesz majd neked; én vándor vagyok és úgyis válnunk kell. — Éppen azért! — kiáltotta hévvel a leány. — Nem, nem; könyörgök neked. Berkenyevirág! — szólt az ifjú s a leány tejét két keze közé véve, megcsókolta szelíden a homlokát. A leány szemébe mély megindultság tükröződött, de nem szólt egy szót sem, csak lehajtotta a tejét az ifjú vállára. Olavi kimondhatatlan örömét érzett, mintha nagy győzelmet aratott volna, sugárzott át a vékony ingmellen és ő boldog mosollyal simogatta a leány barna fürtjeit. Éppen mondani akarta; ugye most magad is belátod, hogy ez mindennél nagyobb boldogság, amikor hirtelen égető leheletet érzett mellén. Mintha lángnyelvek érték volna csupasz bőrét. A leány forró ajka összecsukódott és tüzes csókokat nyomott az ingen át az ifjú mellére; keze elengedte a nyakát, lejjebb csúszott és átfogta szorosan a derekát. — Or Isten, mit csinálsz, Berkenyevirágom? — kiáltotta az ifjú fájdalmas hangon. Megfogta a leány két karját, szabadulni akart. De ugyanakkor érezte, hogy az égető csókok átjárják egész valóját: föld alatti tűz tört fel belsejében és felemésztett mindent, ami boldoggá tette az előbb. — Ö, Istenem, Berkenyevirág! — mondta csaknem sírástól remegő hangon. Kábultan emelte feljebb a leányt, heves csókkal zárta le szomjazó ajkát és magához szorította olyan szoros öleléssel ,hogy elakadt mindkettőjük lélegzete. , AZ ELSŐ HÓ Abban az évben a rendesnél később esett le, csak néhány nappal karácsony előtt. Éppen azért úgy tetszett az embereknek, hogy ezüst hullott az égből a földre. A gyermekek harsány örömkiáltással s nagyszerű hólabdázással üdvözölték, az asszonyok lapátszámra hordták be a szobákba s a padlóra szórták, mikor sepréshez kezdtek, a férfiak vidám szavú csengőket akasztottak a lovak nyakába. Az erdei utakon nagy volt a forgalom, és a városba vezető széles országúton, mint vég nélküli zarándokmenet, Jókedvű utasokkal telt szánkók csilingeltek. Az emberek nem tudták megállni, hogy oda ne kiáltsanak a szembejövőknek, még ha idegen volt is az, egy-egy vidám üdvözletei, s hogy ne szóljanak néhány szót a hóról. Sötétedett. Olavi most érkezett haza a lakására az erdei munkából és csak éppen leült a kis házikónak kicsiny szobájában, amikor belépett hozzá egy idősebb ember, az egyik falubeli gazda. — jó estét, üdvözletét hozok a városbóll — köszönt. — Jó estét, jó estéti Nem ülne le egy kicsit? — Nem nagyon érek rá ... csak éppen üdvözletét hoztam a városból. Tegnap este vaII- miikiben etettem meg a lovamat, és onnan küldik — ezt! Az ember egy papírba göngyölt kis csomagot húzott ki kebeléből és odanyújtotta Olavinak. Az ifjú elpirult a füle tövéig és csak nehezen tudott valami köszönésfélét mondani. Az üzenethozó észrevette, de úgy tett, mintha semmit sem látna és jóindulatú mosolygással folytatta: — Nekem meghagyták ugyan, hogy ne mondjak semmit, elég, ha átadom ...? De azért azért talán mégis elbeszélem, hogyan került ez hozzám ...? — Csak mondja el... bizony én szívesen ... — szólt az ifjú s még mindig nagy zavarban volt. — Amint már mondtam is, lovamat etettem meg s azután meg útnak indultam az esti szürkületben. Mikor a házad elhagytam s a mezőre értem, hát egyszer csak hallom, hogy valaki fut utánam. — Ott felejtettem talán valamit? — kérdeztem magamban és megálltam. Az, aki utánam futott, csinos kis leány volt, kendő nélkül, kipirult arccal. — Ott maradt vadam!? — kérdeztem én. — Ott maradt — feleli földre sütött szemmel a leány. — Magda beszélte, hogy az az Olavi van most a falujokban? — Bizony beszéltem erről. Hát aztán? — Én csak ismerem őt és — valami dolgom volna vele. ' — Ohó! — mondtam én, és nevetek. — Csak egy üdvözlet, semmi más — teszi hozzá gyorsan a leány. — No, az hamar elmegy, nagyon jó most a szánút. — Lehet-e magában bízni? — szól megint a leány. — Hogy nem veszítem el az úton? — kérdem. — Igen, és hogy nem csúfol ki. — Hogy csúfolnám ki, hiszen öreg ember vagyok. — Abban bízom én is — szól a leány. — Itt volna! ... Azután Ideadta azt, amit elhoztam. És sajátkezűleg adjam át? — kérdem nevetve. — Ügy, és nem bontja fel? Hisz latszik úgyis, hogy mi van benne. — Miért bontanám fel? — nyugtatom meg őt. — És átadná neki négyszemközt? Nem kell semmit mondani. — Nem, nem. Értem én jól, hogy szépen kell ezt átadni —akarom mondani, de akkor már futásnak eredt úgy, hogy csak repülő ha-jfonatát láttam. — No, így adta ezt Ide nekem. És most megyek is. Minden jót. — Minden jót! Hálás köszönet — mindenért. Az ifjú lehanyatlott a székre az asztal mellé, és sokáig mozdulatlanul ült a csomaggal kezében. Érezte, hogy mi van benne, de nem sietett a felbontással, hanem elgondolta, hogy is történhetett az egész. A barna hajú, ragyogó szem, még csaknem gyermekszámba menő leány a szobában foglalatoskodott, az utasember pedig a pádon ülve piros útitkáskájából falatozott. Az ember a’z első hóról és a jó szánútról beszélt, és hogy már a mi falunkban is megkezdődött az erdei munka. És hogy az gyorsabban megy most, mint eddig, mert segítséget is fogadtak, egy Olavi nevű fiatalembert. — Olavi! — kiált fel a lány lángba borult arccaíl, és abbahagyja a munkáját, hogy még jobban figyelhessen. De az utasember nem beszél többet arról, amiről ő hallani szeretne^ hanem mindenféle hiábavalóságról. A leány nyugtalan, nem tudja, mit tegyen, csak azt, hogy valamit kell tennie. És jól szemügyre veszi az uta*sember arcát, mjg az a pádon ülve nyugodtan pipázik. Becsületes jó embernek látszik, gondolja a leány. Talán meg lehet benne bízni. I)íl tál És azután észrevétlenül bemegy a kis szobába, mintha csak keresni akarna valamit és kivesz valamit a fiókosszekrényből, valamit, amit már régen őrizgetett. Keres papírt, vagy zacskót, de nem talál. Végül mégis talált egy zacskót, beleteszi, lekötözi, jó erős csomót köt és a fonál végét rövidre nyesi, hogy ne lehessen ujjal -kibogozni — és mosolyog. A leány visszamegy, az a kis csomag a zsebében van. Az utasember éppen indulásra készülődik. — Mennem kell, hogy takarmányt készjtsek a teheneknek — szól a leány és kimegy az istálló konyhájába, és annak az ablakából nézi, mikor indul útnak az öreg. Most hajt ki kapun és a dűlőútra érve gyors ügetésre ösztönzi lovát. — Mostl — gondolja a leány és utánaíndul. És az ifjú látja, mint szalad a leány, és tudja, hogy mily sebesen ver a szíve, mikor meg’ állítja az embert és beszélni kezd. Hogy elpirul és hogy néz és dolga végeztével a köszönésről is megfeledkezik örömében, csak fut, mintha örömével futna versenyt — haza. És mikor az udvarra ér, előbb körülnéz; nem lát- *2
