A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-03-10 / 10. szám
V Hol kezdődik az irodalom? (SZATIRIKUS JELENET) A: Olvas? Olvasgat? B: Igen, olvasok. (szünet) A: Mit olvas? B: Hemingway. A: Az öreg halász? B: Igen. És a tenger. Remek. A: Szaklapba. B: Tessék? A: Mondom: szaklapba. A halászok lapjába, vagy valami effélébe. B: Bocsánat, én Az öreg halász és a tenger cimű kisregényt olvasom Ernest Hemingway Nobeldíjas írótól. A: Tudom, tudom. És ettől van úgy oda? Magának talán ez a szépirodalom? B: De kérem, hiszen ez egy valóságos kis remekmű! A: Hm. Szóval magának ez irodalom. ízlés dolga. A Pontyhalász a Duna-parton című novellát ismeri? B: Nem. A: Nagy kár. Igen nagy kár. Hasonló téma, s mégis egészen más. Tömörebb. Kifejezőbb. Művészibb. Egyszóval: kristálytiszta írásművészet. B: Ki irta? A: Zarubek. B: Kicsoda? A: Zarubek. Zarubek. Tivadar. B: Soha nem hallottam ezt a nevet. A: Igazán? B: Igazán. A: Kár. De nem zavarom. Olvasson. B: (olvas, hosszabb szünet) A: Mindig csak Hemingwayt olvas? B: Dehogy. Ami jön. Nagyon tetszett nekem például Salinger. Nemrég olvastam a Zabhegyezőt. A: Meg minden. B: Tessék? A: Mondom: meg minden. Ezzel a két szóval jellemezem a maga híres Salingerét. Émelyítő modorosság. A serdülőkor küszöbére lépett gyermeki lelkűiét kificamított pszichoanalízise. Csacskaságok. Trágárság, örökségek. Szgxuálpatológia. Meg minden ... B: ízlés dolga. Nekem azért tetszett. A: Mert nem olvasta a Kuncogót. B: Micsodát? A: A Kuncogót. Egy igaii mai gyerekről szól. Brilliáns elbeszélés. A legjobb, amit valaha is ebben a témakörben írtak. Mesteri jellemzés. A gyermeki lélek természetes, egyáltalán nem mesterkélt analizálása, de nem freudi alapon. Semmi szexuálpatológia. Vérvörös, lüktető élet. Gyermekded naivitás, de kozmikus észjárás. Egyszóval: mestermunka. B: Ki írta? A: Zarubek B: Tihamér. A: (fejét csóválja) Nem Tihamér, Tivadar. B: (gépiesen) Ja igen. A Zarubek Tivadar. A: Úgy van. De nem zavarom. Csak olvasson. B: (olvas, hosszabb szünet) A: A Germinalt olvasta? B: (félénken) Zarubek? A: De kérem. Zarubek Tivadar nem pornográf író. A Germinált, Zola Emiltől. B: Nana. A: Mi az, hogy Nana? Semmi Nana! Az csak pornográfia. Naturalizmus a köbön. Szexuálpatológia. Vagy amit akartok! B: Kérem, de hiszen a Nana Zola legjobb műve a Rougon-Macquart ciklusból. A: Ciklusból. Na látja, Zarubek nem ciklusokat ír. Nem mennyiségre törekszik, uram. Nem. Minőségre! Nem szeretem Zolát, uram. Nem szeretem. Az nem irodalom. (Kis szünet) Olvasta a Szerelmek zengő égboltját? B: Zola irta? A: Ki beszél itt Zoláról? Zarubek Tivadar remekbe-szabott novellájáról beszélek, a „Szerelmek zengő égboltjáról”. Uram! Mennyi líra! Menynyi érzés! Mennyi szív! Fehéren ragyogó, mégis földközelben mozgó szerelem. A kozmikus kor irodalmi ízlésére és művészetigényeire hangolt Romeo és Júlia-történet. Az egész mű a színtiszta líra reneszánsza, vagy ha úgy tetszik: neorealizmusa. Tíz soráért Nobel-dij járna! B: Rettenetes! A: Mi rettenetes? Hogy ilyen újkori remekművek születnek? B: Dehogy. Az rettenetes, hogy az ember ilyen remekműveket nem olvas. A. Nem olvashatja! B: Miért? A: Mert Zarubek Tivadar, a remekmű szerzője a kozmikus éra legelnyomottabb zsenije. Kéziratai szerkesztőségből szerkesztőségbe vándorolnak és nem akad szerkesztő, aki vállalná a kockázatot. B: Miféle kockázatot? A: Hát hogy megjelentesse Zarubeket. B: De hát miért? A színtiszta líra csak nem lehet problematikus. A: Uram, ne legyen ilyen naiv. A líra persze hogy nem problematikus. De Zarubek zseniális író, túl zseniális B: És? A: És? És? Jaj, de érthetetlen ön, uram. Ha egy Zarubek-mű megjelenne valahol nyomtatásban, az emberek, vagyis a nagyra becsült olvasók - a hozzáértők természetesen - felkiáltanának: Na végre! Végre egy kis színtiszta irodalom. íme, itt kezdődik tulajdonképpen az irodalom. Jókai és Dosztojevszkij, Zola és Móricz Zsigmond, Salinger és Hemingway, reszkessetek, vagy ha úgy tetszik: forogjatok a sírotokban. Mert íme, itt a nagy, az utolérhetetlen Zarubek! Az irodalom kozmikus korszakának tehetségben utolérhetetlen magános műbolygója. Egyszóval a szerkesztők sejtik, hogy körülbelül ilyen visszhangja lenne az első kinyomtatott Zarubek-műnek, s mert Zarubek nem győzne olyan tempóban írni, mint ahogyan műveit fogyasztani kívánnák az igazi irodalomra, a művészet legnagyobb mélységeire és magaslataira éhes olvasók, lehetetlen lenne az utánpótlás biztosítása. Ezért szunnyad szerkesztőségi íróasztalok patinás portakarója alatt a kozmikus kor" legnagyobb írójának ragyogó tehetsége. í: (sírva fakad) Tragédia! A: (sóhajt) Hát igen. Ez valóban az. Egy újkori Shakespeare tollára kívánkozó tragédia. A kozmikus kor tragédiája! (ő is sírva fakad) A-B: (együtt sírnak jó ideig) A: (sóhajt, megtörli a szemét) De nem zavarom. Olvosson tovább. Egyelőre meg kell elégednie az efféle Hemingway-kkel. Isten önnel! B: Isten önnel. De még nem mondta, ki az a Zarubek. A: Hát ön nem tudja? Zarubek Tivadar én vagyok, uram... SÁGI TÖTH TIBOR sok nagy és hideg hópehely szállingózik lassan alá. ANNAVIRÁG ta e meg valaki — és azután behúzódik Ismét az Istálló konyhájába. Az ifjú felbontja a csomagot, lassan, örömtől dobogó szívvel. Nagy, sötétpiros alma adja át a leány üdvözletét. — A berkenyebogyó színei — kiált fel az ifjú olyan örömmel, mintha a leány sok-sok alma közül szándékosan választott volna ki egy *r Ilyen színűt, pedig tudja jól, hogy ez volt az egyetlen almája. * Es az ifjú szíve dagad az örömtől és a büszkeségtől, hogy a leány még mindig gondol rá. Ez aztán a leány, ez aztán az üdvözlet! És a lelke visszaszáll abba a szép őszbe és elgondolkozva forgatja kezében az almát, és mosolyogva néz ki az ablakon. Majd úgy érzi, hogy az alma gyöngéden meglöki a kezét, mintha figyelmeztetni akarná valamire. És nézegetni kezdi az almát és észreve, , szí, hogy a héja egy helyütt kissé duzzadtabb, és hogy ott kör alakú karcolás látszik. Kíváncsian feszegeti. A kis kerek szelet leválik és alóla egy darabka papír fehérük elő. — Még melegebb üdvözlet? — kiált fel az ifjú és örömtől reszkető kézzel veszi ki a papírt rejtekéből. Kicsiny papírlapocskái bont ki, amelynek egyik oldalára íráshoz nem szokott kéz írt hevenyében pár sor üdvözletét: Ö, most már tudom, Hogy mi a szenvedés Bánatom tenger, örömöm oly kevés! Mikor elsötétül a napvilág, Veled alszik el Berkenyevirág. Az alma az ifjú ölébe gurul, a papírlap megremeg a kezében és szeme előtt elhomályosul minden. Elmúlik egy perc, el a másik. Alkonyodlk és végre egészen besötétedik, de az ifjú a papírlappal a kezében még mindig egy helyben ül és kibámul az ablakon. Nem lát már semmit, csak érzi, hogy sok-Az annavirág egy ablakban virágzott — kicsi szobácskának kicsi ablakában. Az annavirág tavasszal és nyáron virágzik — ez az annavirág már télen virágot fakasztott. — Bizony, tudom én s bizony, tudod te is, miért virágzói most télen — szólt magában á fiatal leány — hogy boldogság mosolyogjon az ő ablakában. Az annavirág csak néhány hónapig virít — ez az annavirág már karácsonykor nyílni kezdett, virágzott egész télen és még ékesebb lesz napról napra. — Bizony, tudom én. bizony, tudod te is, miért virágzói olyan sokáig. Akkor nyíltál kt, mikor a lakószobából Ide hoztalak — és mikor elmegy innen, akinek kedvéért ide hoztalak, akkor már neked sem lesz több virágod. A leány egyre mélyebben hajolt a virág fölé. — Egyetlenegy virága van a leánynak, oly szép és kedves — susogta és keskeny ajkát simogatva nyomta rá a bimbóból virággá fakadt rózsaszín sziromlevélkékre. — Csak egy barátja van a 1 eánynak, oly gyöngéd és finom — mosolygott vissza a virág, s az udvar felé intett. Az ablak előtt karcsú ifjú siklott el hötal-v pa*kon, sapkája hátracsúszott, hátán kis táska libegett. — Végre! — kiáltott fel a leány és futva sietett a szobán és tornácon át a lépcsőre. — Annavlrágl — szólt az ifjú alig hallható hangon, de annál ragyogóbb szemmel, s a hótalpakat és a botokat a kerítés eresze a'lá helyezte.- (Folytatjuk)
