A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-03-10 / 10. szám
ROUSSEAU és LESSING HIDEG A VÍZ Rousseau-t meglátogatta Diderot Montmorencyben. A két barát egy este a tó partján sétált. — íme — szólt R'ousseau egy helyen megállva —, Itt már többször azon gondolkoztam, hogy beugróm a vízbe, s véget vetek életemnek. — Miért nem ugrottál be? — kérdezte Diderot. Rousseau-t meglepte a nem várt közömbös arckifejezés, melylyel Diderot a szavakat kiejtette. Egy pillanatig maga elé bámult, majd így szólt: — Belemártottam egyik ujjamat a vízbe, és nagyon hidegnek találtam. ROUSSEAU MONDOTTA — Két emberfajta van csupán, amely vigasztalhatatlan. Az egyik: a gazdagok, mikor halálukat érzik közeledni, a másik: a nők, amikor elveszett szépségüket siratják. Minél jobban megöregszenek a vallások, alapvető igazságuk annál Inkább a háttérbe szorul; a szőrszálhasogatások megsokasodnak; mindent meg akarnak magyarázni, mindent elhatározni, mindent megérteni; a doktrína szüntelenül finomodik, s a morál mindinkább pusztul. • • • — A könyv elégetése nem válasz a könyvre. PRÓBATÉTEL Gotthold Ephraim Lessing, a nagy német író szórakozott ember volt. Egyszer észrevette, hogy állandóan kisebb-nagyobb összeg hiányaik a pénzéből. Próbára akarta tenni szolgája becsületességét, ezért egy marok pénzt ott hagyott az asztalán, és elment hazulról. Útközben egy ismerősével találkozott, s örömmel mesélte el neki haditervét, mellyel a tolvajt le akarta leplezni. — És mennyi pénzt hagyott az asztalon? — érdeklődött az Ismerős. Lessing erre megütődve tétovázott, és Csak akkor jutott eszébe, hogy a csalétkül kitett pénzt nem számolta meg. A JÓZAN ÉSZ Lessing egyetemi hallgató korában jókedvű diáktársaival sok vidám estét töltött egy lipcsei kiskocsmában. Sokszor hajnalig poharazgattak. Igaz, Lessing mindig mértéket tudott tartani, míg a többiek bizony alaposan fel-felöntöttek a garatra. Egy ilyen boros éjszakán, hajnaltájt felugrott az egyik diákcimbora. Kissé Ingadozva ugyan, de magasra emelte poharát, s úgy kiáltotta: — Éljen a józan ész! Lessing koccintott a felköszöntővel, és derűsen jegyezte meg: — Derék ember vagy te, barátom, hogy poharat emelsz — a távollevőkre is. < * > zo D N H- M JT * D Uf SO m 0 5 z D N (Folytatás a 9. oldalról) érti á módját annak, hogy ízletes ételek kerüljenek otthonában az asztalra. Az összpontosítás alkalmával viszont néha előfordul, hogy egy-egy vendéglőben olyan kevés és silány átélt kapnak, aminek már a szagától is visszafordulna az, aki ennek a munkának a jelentőségét nem érzi Igazán. Magyarán azért, amit „esznek. Isznak, szórakoznak“. Igazán nem volna érdemes eljönni. De Jönnek valami másérti Es nem is panaszkodnak sem az ételért soha, sem a törődésért! S ezt értse meg mindenki! Aki ezt nem érti és nem támogatja, vajon hogy tudja betölteni saját nevelőt hivatásának megtisztelő szerepét? Örvendetes látni, hogy az országos szervek (Szlovák Nemzeti Tanács, Népművelést Intézet, CSEMADOK) milyen megértéssel segítik erkölcsileg Is, anyagilag Is énekkarunkat. Ezt a példát kellene követnie minden Illetékes főrumnak a maga járási, vagy helyi posztján. Külön öröm hallani, hogy a szlovák hivatalos szervek milyen elismerően nyilatkoznak a magyar tanítók énekkaráról. Jóleső érzés, hogy olyan világhírű nemzeti díjas művész, mint Eugen Suchoö, kezdettől fogva figyelemmel kíséri és támogatja ezt az ügyet. De más oldalról ts megértő segítésnek vagyunk tanúi: falvak, városok termelőszövetkezetek, tantestületek a maguk gondjának érzik az énekar szereplését, szervezik, erkölcsi, anyagi hozzájárulással segítik sikerét. Mindezek csak növelik tagjaink ügyszeretetét s megkönnyítik a mindennapok fáradságos munkáját. Azt a szavakkal alig értékelhető tettet, amely nem más, mint a nép szolgálata művészetünkkel. Minden jel arra mutat, hogy az ország történelmi fejlődésében — nem tudom mennyire érzik ezt az olvasók is — jelentős állomáshoz érkezett. Válaszként hadd idézzem Itt az erre legilletékesebb államférfi véleményét. Alexander Dubőek elvtárs a CSKP KB első titkára február 22-i beszédében többek között ezeket mondotta: „Pártunkban és társadalmunkban már nem elég itt vagy ott valamit tökéletesíteni, valamit kiigazítani, hanem a munkásmozgalom régi és bevált hagyományai szellemében valóban szükségesek a szavakat helyettesítő határozott tettek.“ Ugyanebben a beszédben, más helyen, a párt munkájával kapcsolatban többek között így nyilatkozott. „A párt és vezetősége többször igyekezett levetni a régi szokásokat, a régi fogyatékosságokat és határozottan rálépni az új útra. A szavak és a tettek között azonban hézag éktelenkedett. Ezek a törekvések túlságosan gyakran félúton megrekedtek. A haladó és a konzervabogy ez nincs így. Elsősorban azért nem, mert a gazdasági és politikai intézkedések általában mindenkire kihatnak. A munkaalkalmak megteremtéséről az árpolitikáig, a szabad véleménynyilvánítás lehetőségétől a tanulás lehetőségéig nincs is talán egyetlenegy olyan probléma sem ebben az országban, amely ne érintene minden embert. A tévedések elkerülése végett hangsúlyozni szeretném, nem azt akarom bizonyítani, hogy nincsenek is sajátos, csak a magyarokat érintő problémák. Mindenki tudja, hogy bőven akadnak és ezek okai gyakran vagy a múltbeli áldatlan állapotban, vagy a jelenben keresendők. Nem az én feladatom — és nem is készültem fel — hogy ezen a helyen elemzésükhöz kezdjek. Csupán megjegyezni szeret/ ném, az elmúlt évek tapasztalatai azt bizonyítják, hogy az elhallgatásukkal nem oldódik meg semmi. Talán nem árt itt sem idézni Dubőek elvtárs február 22-i beszédéből: „Sem mozgalmunknak, sem KÖZÉLETÜNK DEMOKRA tív erők harcát nem küzdöttük végig és ennek folytán nem sikerült valóra váltani minden helyes elképzelésünket, sok vonatkozásban nem voltunk következetesek.“ Eddig az Idézet, ügy gondolom, nagyon is világos szavak ezek. Lukács György, a nagy magyar filozófus nemrég a Népszabadságnak adott nyilatkozatában azt kifogásolta, hogy Magyarországon, de másutt Is, félnek a „fordulat“ kifejezéstől. Ha valamit változtatunk, akkor mindig azt mondjuk, hogy Itt tulajdonképpen helyes fejlődés volt és most a jőt csak tökéletesítik. Leninre hivatkozik Lukács, aki nem félt például 1921-Íhen, mikor áttértek az új gazdasági politikára, megmondani, hogy fordulatról van szó. / Ezzel ellentétben két-három évvel ezelőtt még nálunk az új gazdasági irányítási rendszer bevezetéséről lelkesen beszéltünk. Később mind inkább odáig jutottunk, hogy már nem Is az új Irányítási a rendszerről beszéltünk, hanem / csak a tökéletesített gazdasági iráj nyitásról volt szó, ami azt jelentette, hogy az új, merész megolij dások helyett a régiek toldozgatá- I sát — foldozgatását választottuk. I Ezen a téren a decemberi és Ja- I nuári plénum után mégiscsak történt valami és erősen leegyszerűsítve a dolgokat, úgy is mondhatnánk, hogy ma már tgazi nevén merjük nevezni a gyereket. A plenáris ülések óta hetek teltek el, sajnos a csehszlovákiai magyar sajtó hasábjain mindmáig nem sikerült a döntések Jelentőségének megfelelő helyet biztosiig tani. Nem szólaltak meg a csehek/ hez és szlovákokhoz hasonlóan a 1 Központi Bizottság ülésein résztvevő magyar nemzetiségű polltl- I kusok, és publicistáink is Inkább j másutt — néha-néba csendesebb vizeken — keresik cikkeik témá; lt. Sajnos olyan látszatot kelt ez, mintha a magyarokat kevésbé : érintené az újonnan kialakult i helyzet, mint az ország többi nemj zetét és nemzetiségét. Úgy vélem, bizonyítani sem kell» államunknak nem tesz jö szolgálatot az, aki minden nemzeti aktivitásban gyanúsat lát." -z Az előbbiek során már említettem a bővebb, magyar nyelvű tájékoztatóanyag hiányát. Tény, hogy a Központi Bizottság ülései után a cseh vagy szlovák nyelven kiadott első közlemények szintén elég hiányosak voltak. Csak néhány nappal a központi bizottsági ülés befejezése után szólaltak meg a sajtó hasábjain a KB tagi/ jai, mint például Smrkovsk?, Slan vik, Sedláková, Fojtlk elvtársaka Kivonatosan az Új Szó Is Ismeri tetett néhányat. Ugyancsak jóval később szólaltak meg az elnökség tagjai, a KB titkárai, Hendrych éj Kolder elvtársak is. A kezdetben ezért úgy festett a helyzet, mintha a Központi Bizottság ülésén két kulcsfontosságú pozíció, a köztársasági elnöki és a CSKP KB első titkári tisztsége kettéválasztásáról lett volna sző, ami — mint tudjuk — meg is történt. Meggyőződésem, hogyha csak ez történt volna, már ez sem lett volna kevés. A feltevést példával szeretném bizonyítani. Február 20-án a CSKP KB lapja, a Rudé Právo Julius DuriS tolláből hosszabb cikket közöl. A szerző — egykori neves politikus — megemlíti, hogy a Központi Bizottság ülésén már 1963 ban javasolta, vegyék fontolóra, vajon nem szükség ges-e az elnöki és első titkári tisztl ség kettéválasztása, mert mint ahogy azt sző szerint akkor: lásfoglalásában mondotta: „A tapasztalatok azt bizonyítják, nem jő a hatalmat egy kézben összpontosítani, főleg akkor nem, ha az államhatalom pártfunkcióval párosul.“ Neqj tudom, mi lett ennek az indítványnak akkor a sorsa, de azt tudom, hogy Julius ÖuriSt ezen az ülésen kizárták a Központi Bizottság tagjai sorából. Mély meggyőződésem, hogy nagy bátorságról tettek tanúbizonyságot most azok, akik felvették a harcot a konzervatív erőkkel szemben, an-
