A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-03-03 / 9. szám
szelíd dicsérete és megdöbbentő. Mintha bizony a költő biológiai létezése, keze, lába, feje, és füle volna a fontos, nem pedig a cselekedete, ez esetben az, amit írt. Mondom, ez nagyon elszomorító nekem is. De, szerencsére, ritkán fordul elő, ha meg igen, úgy elfelejteti az emberrel mindezt a későbbi beszélgetés, amely költőt és versolvasót emberi közelségbe hoz. És a boldogtalan költő — Zs. Nagy Lajos szerint —, aki lehajtott fejjel ült, egyszer csak azt vette észre, hogy ez az emberi közelség egyre jobban közeledik a költészet lényegének megismréséhez is. Tehát, miért boldogtalan, miért lehajtott fejű a költő? Mindenkinek kötelessége érteni a költészetet? Követelheti a költő, hogy igenis, értsék a versét? Felróhatom én az olvasónak, hogy miért nem érti a verseket? Felróhatom esetleg azt, hogy a technika századában nem gondolunk, nem számolunk a költészet hatalmával, mint ahogy nem számolunk a zene hatalmával sem. A boldogtalan költő ül lehajtott fejjel, vele szemben a közönség, amelynek gyermekkocsija fölött a dajka, a kor, visító, dörgő, bömbölő muzsikát kreál. És felnő a gyermek, ő lesz a költő közönsége az író-olvasó találkozón. És a felnőtt gyermek fejetetejére állított világot lát maga körül. Sokszor a költők helyettesíteni akarják az üstdobokat, a trombitákat, az érr zések és hangulatok kifejezése helyett. Az esztéták pedig magyarázzák, hogy ez a költészet mennyiben fejezi ki az egyes hangszerek hangját... De ül a költő a pódiumon és távollévő társai nevében kötelességének tartja a magyarázatot. És a költő nem magyaráz. Zs. Nagy Lajos sem teszi a végén, hanem lényeget mondőan összegez: a költő csak asszisztál ... az olvasóban feloldódik a költészet. De az már ne jóindulattal történjék, hanem'nagy szenvedéllyel. A költőben, amikor verset ír — az olvasóban, amikor tanulja a költő nyelvét. A költők nyelvét azonban az anyanyelv tanulásával egy időben kell tanítani. Egy időben azzal az első szóval, hogy mama, haza. Talán még annyit: ha már divatba jött az iróolvasó találkozók szervezése (amelyet nagyon üdvösnek tartok bizonyos, adott helyezetben), akkor a költő, Zs. Nagy Lajos szerint a pódiumon motyogó, ágáló vagy csendesen szavalgató költő is tanulja meg költészetének nyelvét úgy, hogy a hallgatójában, a kipontozott csöndben megszólaljon a költészet. GYURCSO ISTVÁN 11. — Igen, most indulnod kell. De hogy engedjelek el?! —■ És hogy menjek el én?! Bárcsak éjszaka volna mindig s ne jönne el a nappal soha! — Ha ez volna az utolsó éjszaka és a végítélet következnék utána, nem félnék attól sem; nem, egy csöppet sem... Várj még egy percet, egyetlenegy percet. Engedd, hogy még egyszer megnézzelek, így, így hogy soha el ne feledjelek. — Ő, ó, én Barnalányom! — mondta gyöngéd hangon az ifjú. De keblét fájdalom és szorongás töltötte el, mintha az ajtó zárját feltörték volna s most meglephetné őket akárki. — Egyért könyörgök neked — olyan volt e néhány szó, mint a vízbefúló vészkiáltása — ne szeress senki mást, csak azt, aki majd választottad lesz. —- Hogy szeretnék mást?, kérdezte a leány csodálkozva. —• Még akkor is csak tied lesz a szívom. — Nem, nem; ne beszélj fgy. Akkor őt kell szeretned! — Azt csak én tudom — - mondta a leány olyan hangon, mely boldoggá tette, de egyúttal félelemmel töltötte el az ifjút. — ígérd meg nekem! Te nem érted, hogy miért kérlek erre; nem magamért teszem — könyörgött az ifjú. — Megígértem már akkor, amikor először láttalak téged — felelte a leány s magához szorította az ifjút. Kibontakoztak egymás karjából és felálltak. A leány elkísérte az ifjút az ajtóig, kezét kezében tartotta még mindig. Ott aztán a nyakába borult és ölelte, mintha sohasem akarná elbocsátani. Az ifjú magához szorította a leányt és szinte elkábult, mikor a könnytől ázott fürtök érintését a kezén érezte. Ajkuk egymásra talált. A leány feje hátrahanyatlott, most nem nézett az ifjú szemébe, mint eddig, hanem egyenesen fel a magasba. És az ifjú látta, mint változott meg szemének kifejezése: először végtelen gyöngédség, majd könyörgés tükröződött a szemében, és azután úgy nézett, mintha elszakadt volna a földtől és látná a távoli, szent jelenést. Olavi nem mert volna megmoccand akkor sem, ha a leány egy egész napig is így áll. Azután a szeme megrebbent és becsukódott — a leány elvonta ajakét. Az ifjú fehér, vértelen csíkot vett észre azon és úgy érezte, hogy a sajátjába örökös, elpusztíthatatlan jegy nyomódott. — Nem bírok így elválni tőled! — mondta fájdalommal az ifjú. — Estére a Kirvesz-sziklához érünk, és én eljövök hozzád; és eljövök mindaddig, míg a közelben leszünk és ugyanazon éjjel vissza is mehetek. A leány arcán őszi napfény ragyogott át, de nem szólt egy szót sem. Csak nézett úgy, ahogy azelőtt sohasem nézett és nézett addig, amíg az ifjú végre kilépett a kapun. Berkenyevirág Tudod-e, miért kereszteltelek el téged Berkenyevirágnak? — kérdezte az ifjú s megfogta a mellette ülő fiatal leánynak a kezét. — Bizonyosan azért, mert oly rettenetesen elpirultam, mikor először beszéltél velem — felelte szégyenkezve a leány. — Nem, nem! Nem tudod kitalálni? — Nem tudom, nem is gondoltam rá soha. A Berkenyevirág név nagyon tetszett nekem, örültem neki. — Hogy adhattam volna csúnya nevet neked — mosolygott az ifjú. — De e név mögött sok minden van, nagyon sok, ó, ha megértenél engem! — Talán megértelek — szólt a leány és bizalommal nézett az ifjú szemébe. — Nem értesz meg teljesen, nem is szükséges. De a fő gondolatot megérted .^. Nézd csak! Az elmúlt tavasz nagyon szép volt, és én végtelenül boldog voltam, hogy ilyen szép az élet. De azután eljött a nyár és az ősz és hervadni kezdett a fű és megsárgultak a levelek és olyan szomorú volt az élet. — Rossz volt a nyarad ... ? kérdezte gyöngéden a leány. — Nagyon rossz, mert lásd, nem bírtam elfeledni az én szép tavaszomat s utána vágyódtam szüntelen. Ha legalább ugyanazon a vidéken lehettem volna ... csakhogy én vándor vagyok ... — Miért vándorolsz? — Mert a vándorlásra vagyok teremtve — sóhajtott az ifjú és mereven nézett maga elé. — És hol voltál akkor ... ? kérdezte a leány félénken, habozva és vizsgálódva nézett reá. — Messze, nagyon messze, de ne kérdezz többet, nem gondolok többé tavaszra. Azt akarom elmondani, hogy ki mutatta meg nekem az ősz szépségeit. — Megmutatta valaki? — Megmutatta bizony, vagy jobban mondva, én láttam meg rögtön, amikor őt megláttam. Kezébe vette a leány mindkét kezét és a szemébe nézett. — Az, aki megmutatta, egy kis berkenyefürt volt. Mikoí' megláttalak téged, olyan voltál, mint egy fiatal, piros bogyójú berkenyefa a domboldalon. A nyírfák már megsárgultak és komolyan álldogáltak a nyárfák, de közöttük ott ragyogtál te piros bogyóiddal és kiáltottál nekem; nem, nem semmit sem kiáltottál nekem, én csak láttalak téged. És én megálltam, néztelek, mint csodát és kérdeztem magamtól: mondjáik-e neki valamit, vagy csak elmenjek mellette? — Elmentél volna ... ? — Arra gondoltam, hisz úgyis vándor vagyok... Nem tudtam, helyesen teszem-e, ha ott maradok és nézlek. Nem értelek most! — Nem értesz, hiszen csak magamban gondoltam ... De nem mentem el; és hálás vagyok neked, hogy oly szép most az ősz. — Nekem is... — susogta a leány. — Igen, általad vettem észre, hogy szép az ősz is, hogy sokkal szebb, mint a tavasz, mert az ősz hűvösebb, csendesebb, halkabb. És csak ekkor értettem meg, hogy mi teszi széppé az életet, és hogy mit keres az ember. A leány lecsúszott eléje a földre, karját térdére nyugtatta és a szemébe nézett. — Beszélj még! Olyan szép, és én értelek téged, bár én magam semmit sem tudok mondani. — igen, te megérted és megérti mindenki, hogy az életben nincs más szépség és érték. Nélküle egyéb sincs,, mint kéz és munka, és kenyér és fogak, de mikor az megjelenik, megváltozik minden. Nem vetted észre, hogy mily más lesz akkor az ember? — Ó, igen, igen! Hogyne vettem volna észre! — Hogy megtanul a komoly arc nevetni és nem beszélni és hogy megérti az ember ezt a beszédet szó nélkül is. És hogy megváltozik a hang: olyan a beszéd, mint a muzsika. Hogy megtisztul és megszépül az egész világ és mily kimondhatatlan szép lesz maga az ember. — Ügy van — milyen szép vagy te most, Olavi! Olyan minden, mint egy gyönyörű álom. — És emlékszel-e arra, mikor szeretni kezdtél engem? — Arra emlékezni fogok mindig, örökké! — Istenem, Istenem, milyen szép voltál te akkor; hol elpirultál, hol elsápadtál, nem tudtad, hová nézz és a szíved dobogott, de nem merted magadnak sem bevallani: kiért dobog. Titokban néztem reád, és szerettem volna, ha te' nem látsz meg engem, hogy valami rejtekhelyről egész életemen át így nézhesselek téged. — Nem is hiszed mily nyugtalan voltam akkor, nem bírtam volna ki sokáig. — Igen, én tudom... És még szebb voltál akkor, mikor kitárult előttem a lelked és én olvasni tudtam szemedből, mint nyitott könyvből és megköszönhettem neked, hogy megint széppé tetted az életemet. — Hisz én semmit... — szólt a leány, elpirult és lesütötte szemét, De azután megint felemelte, két kezével megragadta az Ifjú kabátját, felemelkedett a földről és kérdőn nézett rá. — Az ifjú mosolygott feleletül. A leány lassan az ölébe húzódott és átkarolta a nyakát: — Maradhatok így? — Maradhatsz, éppen így — mondta az Ifjú és egyik kezét a derekára csúsztatta. A leány közelebb húzódott kérdő tekintettel .... — Nem, nem! — mondta az ifjú és másik kezét a leány vállára téve, gyöngéden eltasziíotta magától. Folytatjuk
