A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)

1968-02-18 / 7. szám

MAJOR ÁGOSTON

10.

A Velencei tónál

Negyvenfokos hőséggel perzselnek az augusztusi napsugarak. Autók száguldanak a balatoni műúton. Magyar, cseh, osztrák, német ás ki tudná felsorolni, milyen jelzések váltogatják egymást. A kirándulók többsége a magyar tengert, a Balatont választotta pihenése és üdülése céljául. Am akadnak, akik csendesebb, romantikusabb helyeket keresnek szabadságuk eltöltésére. Ezeknek tökéletesen megfelel a Velencei-tó.

Az ország szivében szerényen núződlk meg az apró falvakkal körülölelt, természeti szépséggel bőven megáldott, bár még kevésbé Ismert Velencei-tó. Talán ez teszi sokak számára vonzóvá és romantikussá, hogy a tóparton nem nyüzsög hangyaként a strandolók sokasága. Nem ordítják a győztes slágereket a táskarádióik, és ebédutáni pihenéséből nem riasztja fel a természet lágy Ólén szundikáló fürdőzőt a hangos bemondó.

Kikapcsolódva a kor rohanó életritmusából, a fák lombjai alatt az Idősebbek szunyókálnak. A fiatalabbak a perzseld nap sugarait élvezik, hisz szeretnének minél előbb csokoládészfnűre bámulni. A legfiatalabbak vidáman rúgják és ütik a labdát. Amikor belefáradnak a napozásba és lebdázásba, versenyt futnak, hogy minél előbb lehűthessék felhevUlt testüket a tö vizében.

Mások csónakba ülnek, hogy elbarangoljanak a nádasok rengetegében. Mert a Velencei-tó igazi romantikáját a vadkacsák tanyája, a nádasok biztosítják. Az evezőcsapásoktól megzörrent nád közül fel-fel reppen egy-egy megrémült madár, é3 Jobban a nád tövéhez lapul az előbb még zsákmányára leselkedő hal.

Nem csoda, hogy óvatos, hiszen vannak Itt szép számban olyanok, akik finom csalétekkel klnálgatják, hogy horogra akadjon.

A csónakokban és a tóparton halászó emberek többsége az Idősebb korosztályhoz tartozik. KI kedvtelésből, ki a hal kedvéért, ki pedig csak úgy unalomból ihialészgat. A nyugdíjas gondtalan öregség lehetővé toszi számukra, hogy plpázgatva napokig elüldögéljenek a horgászok mellett.

Ám a halászás nemcsak az öregek hobbija. Mert akad Itt bőven kishalász Is. S nem kevesebb szenvedéllyel ülnek órákhosszat a vízparton mint nagyapáik. Az úttól Jobbra a nádas között egy 12 év körüli gyerekhalászt pillantok meg.

— Te meg mit bóbiskolsz Itt, öcsi.

— Csitt, — emeli szájához kezét, — halra várok.

— És tudod-e, hogy halászni csak engedéllyel szabad?

— Tudom, mert nekem is van engedélyem, — Jelenti ki büszkén. Hamarabb kaptam mint az édesapám. Halászni nagyon szeretek, de a csalétket apunak kell elkészítenie, mert én azt nem tudom. Kukoricát főz, kovászt kever, meg kertben szed kukacot. En meg elviszem halászni. Egyszer, amikor még kisebb voltam, egy nagy hal elvitte a horgomat, alig tudtam (Visszahozni a vízből, apukának kiabáltam, hogy segítsen.

Épp bosszantani akartam a fiücská^, hogy micsoda halász az, akinek horgászbotját elviszi a hal, amikor észrevettem, hogy valami erősen rángatja a horgot a fiú kezében. A gyereknek is torkán akadt a sző, mereven nézte a víz tükrét, miközben csavart néhányat a szilon zsinóron, s gyors lendülettel rántotta ki a majd egykilós halat a vízből. A gyerek szeme felcsillant a boldogságtól.

— Hej, ha most Itt lennének a cseszkói vendégek, sóhajt fel a kis halász. Azok szeretik ám a halat. Amikor eljönnek látogatóba, mindig halat kérnek anyutól.

— A bácsi Járt már creszkóban?

— Jártam.

— Én ts — teszi hozzá a gyerek. — Krnovban meg Újvárban, ott lakik a nagymamám meg az unokatestvérek.

— Van még Velencén valakinek csehországi rokona?

— Nincs. Csak nekünk. Anyukém ott született, — meséli dicsekedve a kis Jóska gyerek, boldog pillantásokat vetve a parton heverő pontyra.

Én pedig örömmel állapítottam meg, hogy a véletlen egy Makkal unokával ismertetett meg. így már könnyű volt eljutni az édesanyához. Nem árultam el a fiúcskának, hogy hozzájuk megyek, csak megvigasztaltam, hogy ne búsuljon, biztosan lesznek ma náluk vendégek, akik úgy szeretik a velencei pontyot, mint a cseszkói rokonok.

Velence hallatára az ember mesébe 1116 város kápát képzeli maga elé, száguldó Jármüvekkel és nyüzsgő néptömeggel.

A magyarországi Velence kis falucska. Az utcák kihaltak, fi nagy hőségben csak ltt-ott látni munkából hazalgyekvő embert.

Ebben a csendes falucskáiban él a 13. Makkal gyermek,- Makkal Margit — Csík Sándorné.

— Hogyan szakadt el Ilyen messzire a szülői háztól?

— Nagyon egyszerűen. 18 éves voltam, amikor először ébredtem tudatéra, hogy milyen elnéző a sors egyik emberrel szemben a másik rovására. Újvárban akkor is, mim most mindenfelé nagy volt a lakáshiány. A szülői házban velünk lakott a már férjnél lévő nővérem férjével és gyerekével. Ok a klsszobéban laktak. Ml otthon megszoktuk a sok munkát. Nem is tudtam elképzelni hogy munka nélkül is meglehessen élni. Reggeltől estig sürögtünk, forogtunk a ház körül. Etettük az állatokat, takarítottunk, mosogattunk, mostunk. Ezzel szemben a nővérem, akinek a férje már ekkor is Jól keresett, ha lakást egyelőre nem, Is kapott, cselédet tartott. Nagy dolog volt ez abban az Időben a magunkfajta népek között. Akkor határoztam el, hogy kezembe veszem sorsom Irányítását s munka után nézek. Igaz, hogy protekcióval, a nagybácsim Szolcsány Feri bácsi segítségével, de

1949-ben sikerült nevelőnél állást kapnom a budapesti MÁV kórházban. Itt végeztem a nevelőnői iskolát, ám sajnos diplomát nem szereztem, no nem az előmenetel, hanem az érkező gyerekek miatt.

— Bizonyára sok szép emléke fűződik a nevelőnői álláshoz. Nem mesélne el belőle valami kedveset?

Enyhe mosoly bújik meg Csík Sándorné—Makkal Margit szája szögletében, amikor gondolatban felidézi az 1940-es éveket.

A budapesti MÁV kórház fehérágyas szobáiban a fájdalomtól felfel jajdulnak a betegek. KI fájdalomcsillapítót, ki Injekciót, ki altatót, ki pedig egy biztató szót vár a szobában lábujjhegyen tovalibbenő ápolónőtől. Legtöbbször egy kedves mosoly, egy vigasztaló szó többet jelent a minden reményt el- Vssztstt beteg számára, mint a legerősebb gyógyszer. És ezt a gyógyszert a fiatal Makkal lány nem Is tagadja meg 'betegeitől. A tőle telhető módon Igyekszik minden beteg kívánságát teljesíteni. De talán mégis mintha egy kicsit több figyelmet szentelne a sarki ágyon halálsápadtan fekvő negyvenéves asszonykának. Talán rokona, vagy hozzátartozója? Nem,

még nem, de érzi, hogy rövidesen az le3z és nagy szüksége lesz rá a; ételben. Azért ápolja olyan odaadóan, olyan féltő gonddal.

— Igen, ő az, Cslk Sándorné, az anyósom — mutat a konyhában szorgoskodó 75 éves, ma már nem csoda, hogy megtört asszonykára.

— Talán a kórházból vele Jött, hogy a betegágyból felépülve továbbra Is gondját viselje?

— Nem egészen azért. Még ott a kórházban ismerkedtem meg a fiával, aki gyakran járt beteg édesanyját meglátogatni, ö ekkor a vasútnál dolgozott mint raktáros. A látogatás után aztán elkísértem a Déli pályaudvarig. Nemsokára, ahogy a beteg édesanyja hazament a kórházból, 1942-ben összeházasodtunk.

— Jött az új élet, a nehéz élet.

Az anyósomékhoz Ki svaién cáré kötöztünk. A kórházi állást otthagytam. A háztartást vezettem, meg az anyósomék 3 hold földijén dolgoztam. Rövidesen az esküvő után a férjemet a frontra vitték. Egy Ideig leveleztünk, ám egy szép napon megszakadt minden kapcsolat. Hiába vártam a postást, semmi hírt nem hozott róla. Az apró gyerekekkel nemcsak, hogy féltünk a fejünk felett elsüvítő repülőgépektől, és a ropogó géppuskáktól, hanem a szó szoros értelmében éheztünk Sóskalevelet és az újra klzöldelt káposztát szedtem a kertben és azt főztem a gyerekeknek. Az orosz katonák, látva nyomozásunkat, egy tehenet hoztak, hogy a gyerekeknek tudjak tejet adni. Talán azért voltak ilyen Jószívüek hozzánk, mert tudtam velük beszélni. Otthon Újvárban megtanultam szlovákul és amennyire kellett, megértettük egymást.

Nyomorogtunk, éheztünk, de nem tudtam rászánni magam, hogy elvegyem a másét. )\zt mondtam, ha éhen halunk Is, akkor sem fogok lopni.

Amikor rátaláltam a férjemre a sebesültek között az egyik kórházban, fellélegeztem. Életerőt öntött belém a tudat, hogy megkerült. Otthon most már együtt ápoltam a sebesült férjem és a beteg apósom. Már-már reménykedtem, hogy kegyes tesz hozzám a sors és nem áúít utamba több Ily nehéz akadályt. Tévedtem.

Az egyik riadó után, amikor Jövünk elő az óvóhelyről, elszörnyedve látom, hogy a házunk lángokban áll.

— Édes Jó Isteneml Most ml lesz velünk? — kiáltom zokogva és tehetetlenül nézem az ablakon és háztetőn klvöröslő lángnyelveket. — Elégett mindenük. A ház, a bútor, a stailrung. Nem maradt más 03ak a ruha, ami rajtunk' volt, meg a két szemünk, hogy sírjunk.

Ennyi csapás után teljesen elcsüggedtünk. Már biztos voltam benne, hogy nincs messze a vég, valamennyien megfagyunk vagy éhen balunk.

Milyen Jó volt látni, hogy van az emberekben becsület, és emberség. Nem hagytak magunkra. Jöttek a szomszédok, úgy segítettek, ahogy tudtak. A lakásukba fogadtak, ruhát é3 élelmet adtak. Segítettek a romok helyén kis házunkat újjáépíteni. S amikor elkészült, ki egy ágyat, szekrényt, asztalt, szókat adott, mert bizony nekik sem volt sok. A nővéremtől, Miskónétől egy szoba bútort kaptam.

Az a babona járja, hogy a 13- as szám szerencsétlenséget hoz. En ezt saját sorsommal tudom bizonyítani, hisz én vagyok a Mák kai család 13. gyermeke.