A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)

1968-02-11 / 6. szám

összefércelt ház

Ott áll az újvári végvár romjainak közelében, a Zselatyln utcában, vaskerítéssel körülvéve. Ott lakik Irénke, Kucsera Miklósáé, a Makkal család kilencedik gyermeke. Ahol csak Jártam, minden testvérnél szóiba kerültek. A Kucseráéknál voltak már? KI ne kerülje öketl Kucseráék, azok ám ... Enynylt mondtak csupán, senki sem árult el róluk többet.

Szűk utcán át közelítem meg a házukat. Ilt-ott 'beleütközöm az októberi litániára siető emberekbe. Amint a csengőt készülök megnyomni, nyílik az utcaajtó, Kucseráné lép a járdára, Imakönyvvel a kezében. Ajtatos arccal néz rám, miért ilyenkor zavarom? Mély sóhajtással tesz eleget kérésemnek, lemond az esti litániáról, majd a szobába kísér, hogy szót váltsak vele.

Egyedül fogad. Halvány villanyfénynél, hideg falak között. Arca azonos volt a szoba fényével, fogadása az október végi hűvös időre emlékeztetett. Szótlansága egybevegyült a szoba csendjével, csak ült az asztal sarkánál, gondolataiba merülve.

— Haragszik, hogy zavarom?

— Oh, dehogyis — erőltetett egy mosolyt a szája szögletére. Csak a gyerek miatt aggódom. Nyolc óra lesz s déltől még nem láttam őt.

— Kisfiú?

— Nem egészen. Már huszonegy éves.

— Az már legény, kár érte aggódnia. Bizonyára lányokhoz ment.

— Pénteken lányokhoz? Nem divat az minálunk.

— Hát akkor a kocsmában beszélget.

— Nem hinném — int Kucseráné. — Nem szereti a ml fiunk az Italt, * nem is nagyon beszédes. Ogy látszik a szüleire ütött. Ml is el vagyunk egész nap együtt, hogy szót alig váltunk. Nem így ám a lányok.

— Lányok Is vannak?

— Kettő — mondja az asszony. — De őket csak fényképen mutathatom meg. Sajnos, nincsenek idehaza. Valahol Csehországban bolyong mind a kettő.

— S miért sajnálkozik emiatt?

— Mert jobb szeretném, ha Idehaza lennének. Együtt az egész család. Tudja, nekünk a mindenünk a gyerek. Álmatlanok az éjszakáink nélkülük. Kucsaráné olyan szeretettel mesélt a gyerekekről, mintha csak ott ülnének a szobában mellette, kócos hajukat simogatná és nem nekem beszélne. Am ő Is észrevette, hogy csak ketten ülünk a szobában. Beszólította a férjét a konyhából, ahol eddig újságot olvasott. Örültem a férj megjelenésének, gondolván, Így majd többet megtudok a múltjukról. De KuceerááknAl megszakadt a múlt mesaszöv'ése. Ok ezt tartják, minek a múlton rágódni, mikor a mának ál az ember. S a jövőnek. Azt szeretnék tudni, milyen sors vér gyermekeikre. Mert életük minden sóhaja, öröme és gondja a gyerek. Nem hallottam egy családiban sem Ilyen szeretettel beszélni a gyerekekről, mint Kucseráékmá'l. Nem mintha a többi Makkal testvér nem viselné szivén gyermekei sorsát. A Makkal famíliában mégis Irénke örökölt a legtöbbet anyja természetéből, a gyerekszeretetbőJ.

Huszonhárom éves koráig imádkozott az Istenhez, hogy tizenkét gyerekkel áldja meg őket. Hat fiúval és hat leánnyal. Angyali szépnek képzelte el őket párban. De e nemes vágytól a sors megfosztotta. vágyó szivét. Valamikor úgy fogadták az újszülöttet, hogy adott az Istenke báránykát, ad legelőt Is hozzá. Ogy látszik azonban, hogy nekik nem adatott meg a jóság, mert minél több báránykát adott anyjának az isten, annál szükebb lett a legelő, minél több lett a gyerek, annál nagyobb lett a szegénységük.

így ment füstbe gyerekkori terve, hogy ha nagy lesz, sok gyereket nevel. Szűkösen volt a legelőből, ezért csak három gyereket szült. Igaz, ma már az állam segítséget nyújt a gyermekneveléshez. A jó szülő pedig, ha még egyszer annyija lenne Is, mindent a gyerekre költené. Most ezt vesz a fiúnak, majd amazt a lánykának, mindig van mire költeni a kis keresetet. Oj házat is építettek, hogy valamennyien elférjenek a családi hajlékban.

Cérnából fércelték össze a házat. Kucsera Miklós húzta a fonalat a varrótűbe, a tüt a szövetbe, a szövetet meg a vevőre. Férceit reggeltől estig a szabómühelyben, majd odahaza folytatta a szakmát hajnalig, pislákoló mécses mellett. Kllométerszdmra fércelte a cérnát, vagonszémra varrta a ruhát. S amikor Így sok-sok embert felöltöztetett, összejött annyi pénzecske, hogy felépíthették az új házat belőle. összefórcelte a házat, miközben megromlott a szerűevllága, s elhagyta két gyermeke.

Marianna egész életében csillagász akart lenni. Hosszú estéken át ült a kertben, kémlelte az égboltot, vlzsgélgatta a csillagokat. Számára kicsinek bizonyult ez a világ. Többet akart tudni, mint mások. Felkutatni, ml lakozik oly távol tőlünk a fénylő csillagokon. De nem teljesült a vágya. A felvételt vizsga nem sikerült. Hiába volt a fantázia, az Igyekezet, k->tés volt a tudás, ami a csillagászathoz szükséges. Másutt próbálkozott. Felvették a prágai Károly Egyetem bölcsészeti karára. A mült év februárjában férjhez ment egy cseh fiúhoz.

— Bizonyéra nagy lakodalmat csaptak, a Makkal névhez méltút? — kérdem az asszonyt.

— Lakodalom? Egyáltalán nem volt. Csak megesküdtek Brattslavában, a városháza tükörtermében.

— Szép esküvő volt?

— Azt mondják, igen. Ml nem léttukl Ogy egyeztünk meg, hogy szülők nélkül esküsznek meg. Főiskolás volt mindkettő, ne verjäk magukat felesleges költségekbe. A fiú most vegyészmérnök Ceek? Jidnben, de szeretnének Brattslavába költözni. Attúl függ, slkerül-e szövetkezeti lakást szerezniük. Már kát éve tagjai az egyik szövetkezetnek. Ml is segítettük őket egy kis pőnzzed. Egyelőre Prágában laknak, egy lnternátusl szobában. Marianna még főiskolás s a férje is tovább tanul, egy másik egyetemen. Azt mondja, addig tanul, amíg fiatal, nem veszik kárba, ha két szakmája lesz.

— Leveleznek?

— Kezdetben Irt a lány mindennap, később, amikor férjhez ment, egyszer egy héten, most meg alig kapok hírt felőle. A sok tanulás leköti az idejét szegénykémnek — vigasztalja magát Kucseráná.

— S a harmadik gyerek?

— Az Agl? ö egészen más. Szinte mindennap ir. Leírja, mikor kel, mikor megy munkába, mit csinál este. Mégsem nyugtat meg teljesen. Mert ki tudja, megír-e mindent, s mit hallgat el? Aztán csak bánkódom idehaza, hol éri baj az egyik vagy a másik gyereket. Fáj, hogy nem láthatom őket. Nem Igazíthatom meg a ruhájukat, nem süthetek számukra Ünnepnap túrós rétest.

— Ogy látom, nagyon szeretik a gyerekeket. Mégis itt hagyták magukat? Miért?

— Magunk sem tudjuk. Art nem mondhatnánk, hogy gőgösek, vagy hogy valamelyik szeles lenne. Az Áginak is motoszkált valami a' fejében, tudós akart lenni, mindig, a leckét magolta, azt mondta, hogy ő az atommal fog foglalkozni. De amikor elment a felvételi vizsgára, volt előtte vagy húsz fiú, az egyik értelmiségi, a másik tüdős családból. Látta, hogy a többieknek nagyobb a tudása, mint az övé, megfordult ás hazajött. Idehaza azt mondta: Tudod mit, anyu? £n elmegyek hazulróll Nem bírom ki, hogy engem dédelgessetek. Rám költötök minden pénzt, tejjel-mézzel traktáltok, hogy szép legyek meg jó. En Ilyenkor úgy érzem,, hogy gyereknek néztek, pedig én már nem vagyok az. Elmegyek dolgozni, hogy megtudjam, ml az é et, ml a nélkülözés, az egyedüllét. Megtanulom, hogyan kell pénzt keresni, s azt úgy beosztani, hogy minden napra elég legyen. Így beszélt az én drága gyerekem, akt Idehaza megkapott mindent.

— De azért nem hozott ránk szégyent. — szólt váratlanul az apa a' beszédbe. Becsületes munkát végez a tfeblCl cipőgyárban. Pénzt keres magának. S azt nem prédálja el. Felajánlotta nővérének, hogy minden hónapban küld neki egy kis pénzt a keresetéoöl, hogy a főiskolát nyugodtan elvégezhesse. Magának . ruhaneműt vesz, staflrungot, amire egy lánynak szüksége van, s aztán elmegy majd ő Is fólskolára tanulni Kell ennől szebb jellem? — kérdi az apa magától, a feleségétől és tőlem. — Én csak büszke vagyok, hogy a gyermekeim — böki meg orra felett a szemüvegét, mintha ezzel akarna nagyobb súlyt adni kijelentésének.

— És a fiúgyermek milyen szakmát tanul? Kár, hogy nem jött még haza, elbeszélgetnénk vele.

— A Miklósba? — kérdi az aszszony megcsillanó szemmel, amiből azt olvasom kt. hogy a fiú a

hát20