A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)

1968-02-11 / 6. szám

család kedvence. — Szegénykém, pályát tévesztett. Állatorvos akart lenni és géplakatos lett. A reményt még ma sem adta fel. Műhelyben dolgozik, idehaza meg az orvosi könyveket bújja. 1350 koronát keres havonta. Ebből négyszáz koronát hazaad kosztra, a többit félreteszi magának. A lányok neheztelnek rá talán, mert ő a családban a legkedvesebb. Pedig nekünk egyformán kedves mind a három gyerek. Ugye apu? — simítja meg mellette ülő férjének a kezét az asszony. — Azt akarjuk, hogy mindből becsületes ember legyen, örülünk annak, hogy tovább akarnak tanulni, főiskolát végezni. Amíg bírjuk, segítjük őket, amennyire azt szerény keresetünk megengedi.

Fáj, sajog az anyai szív, ihogy elhagyták az új házat a gyerekek. Megélhetést, munkát odahaza is találtak volna. De ha ők így látják jónak, nem neheztel rájuk. Egy rossz szóval sem illeti őket. Dicséretet sem vár gyerekeitől, amiért ennyire gondjukat viseli. Utóvégre az nem a ml érdemünk, hogy gyermekeink főiskolát végezhetnek — szerénykednek Kucseráék. Ma minden gyerek tanulhat. — Ugye, Igazam van, fordul felém az asszony. Mi szülők, csak segítjük őket, hogy sikerük legyen az életben. Ebben csak örömünk telik. Hogy mire viszik az iskolában, abba nem szólhatunk bele. Az csak rajtuk múlik, az akaratukon, és azon, hogy hogyan tanulnak.

A segítség szülői kötelességünk. Lehet, hogy köszönetét sem kapunk érte. Esetleg, ha majd nekik is lesz családjuk, érezni fogják, mit jelent spórolni a gyerekre, s akkor talán majd gondolnak ránk s hálát mondanak azért, hogy segítettük őket az életben. Ennyi is jóleseik majd öregségünkre. Mert nekünk csak szeretet kell, mi is. csak azt adtunk a gyerekeknek. A többit az élet és a sors adta meg.

Lágyan száll Kucseráné hangja, mint a harangszó, Jelezvén, hogy vége van az októberi litániának.. A mi beszélgetésünknek is. Búcsút vettem e két embertől, akik nem sokat beszélnek, de még kevesebbet veszekednek egymással az életben. Azt vallják, hogy ha szép szóval nem tudják az igazat bizonyítani, veszekedéssel nem kényszerítik a másikra. Idő múltával férj vagy feleség úgyis rájön, hogy melyiküknek volt igaza.

Talán a természet varázsa táplálja e nemes Jellemet Makkal Irénkében és férjében. Mint gyermekkorban, amikor cserkészkedtek, ma is úgy kelnek útra minden vasárnap, kirándulni mennek. Hol a berekben, hol a bajcsl erdőben vernek sátrat. Gúnyos mosollyal fordulnak meg utánuk a fiatalok, hogy mit keres az erdőben ez a két öreg. ök gondosan tüzet raknak, főzik a bográcsgulyást, gyönyörködnek a madárdalban, az erdő csöndjében. Makkal Irén itt ápolgatja új reménységét, hogy a sors sok-sok unokával áldja meg. Szeretné dajkálni, nevelni őket, belefeledkezni a gyermekkacajba, «írásba és örömbe.

íme a kiszámíthatatlan női természet. A legtöbb asszony azt mondja, elég volt az enyémekkel bajlódni, nem kell az unoka, hagyjatok békén öregségemre, s Maikkai Irén unokákat akar nevölnl. Nem egyet, nem kettőt, egy tucatot egyszerre. KI tudja lesz-e életének ilyen öröme, visszatérnek-e az ögszefércelt házba a világba szállt gyerekeik, hogy a sok szép szóért, anyai gondviselésért unókávaj kedveskedjenek szeleiknek,

Hosszú hónapokig, sőt évekig nem is hallott már senki hiúzrél. Legfeljebb az öregebb vadászok és az erdészek beszéltek hiúzkafbndjaikrél egy-egy pohár bor mellett, amikor az emberben felidéződnek a régi „Szép" idők .Azutáni a gyönyörű ragadozó hol itt - hol ott mutatkekoti, de csak legfélreesőbb helyeken, ahol még a modor sem jár. így azután el Is terjedt orz a hiedelem, hogy a hiuz kiveszőben van.

S nem is egészen alaptalanulI A háborús évek, az erdők kíméletlen irtása, a vadorzás elterjedése, az alacsony vadállomány, a természet gyekkori háborgatása mind-mind hozzájárult ahhoz, hogy ez a gyönyörű mocska valóban kivesszen... S nem utolsósorban az értékes bundája is.

Az utóbbi időben azonban egyre jobban gondoskodtak erdeink vadállományáról, szigorú rendeleteket léptettek életbe az erdészetben és a vadászatban egyaránt, s Így azután a hiúz létfeltételei is meggyarapodtak, megjavultak.

Ma körülbelül hétszál hiúz él Szlovákia területén. Lehet, hogy erre valaki azt mondhatja: „Ilyen sok?" De ha tekintetbe vesszük, hogy valamikor sokkal több hiúz ólt nálunk, akkor ez a szám még mindig aggasztóan csekélynek tűnik. S az a terület is igen leszűkült, ahol találkozhatunk vele. Leginkább az Alacsony-Tátróban és északon pedig Árvától egészen a Szovjetunió határáig, tehát ahol nagy összefüggő hegységek, csendes és mély völgyek, sziklás hegyoldalak vannak, s ahol - ahol az őzállomány nagyobb.

A hiúz ugyanis kitűnő vadász. Nagyon gyorsan fut s közben ötméteres ugrásokkal hajszolja áldozatát, vagy a fű rezzenésénél csendesebben kúszva közelíti meg gyanútlanul legelésző áldozatát. Mancsa erős ütésével ejti el zsákmányát. Megtörténik az is, hogy hosszabb koplalás után ráfanyalodik a birka vagy a kecskehúsra, de leg-/ szívesebben a beteges, gyenge állatokat, az őzgidákat és a szárnyasokat pusztítja. Erős és egészséges állatot csak a legritkább esetekben támad meg és az embertől fél, csajt önvédelemből támad a „legveszélyesebb ragadozóra*. Különben messzire elkerüli az enybert, s ezt lehetővé teszi kitűnő hallása és szimata, valamint éles szeme is. Ezért pzután nagyon nehezen közelíthető meg és ejthető el,

Sok vadásznak az a véleménye, hogy teljesen ki kellene irtani ezt a ragadozó macskát, de^ ez helytelen lenne. Hiszen a hiúz szinte szakértőszámba megy és nagyon is jól tudja, melyik állatot kell elpusztítani, hagy ne kínlódjon és ne fértőzhesse meg a vadállományt. Viszont pontosan meg kell állapítani, Hány hiúzra van szükség, mert ha túlságosan elszaporodnának, komoly károkat okozhatnának. S ezenkívül a hiúz is a természethez tartozik, elválaszthatatlan tőle.

A nyugati államokban nagyon örülnének, ha erdőikben sikerülne újra meghonosítani ezt a gyönyörű ragadozót, de már elkéstek vele. S hogy nálunk nehogy ugyanez történjen, az csakis az emberen múlik, az ember esrén, természetszeretetén.

L. Kuchta, J. Vlach felvételei