A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)

1968-01-07 / 1. szám

Nem az a fontos, hogy az ember hány éves Igen, jól tudom, a fiatal számá­ra a téma kevésbé lesz érdekes, de számunkra, akik már az ötve­nest Is átléptük, egy talán már­­már el is felejtett kedves tavasz ízét, zamatét, hangulatát elevení­ti fel. Mert, ha a harmincas évek slágerét idézem: „Nem az a fon­tos, hogy az ember hány éves .. .* — hát azok a kortársak, akik an' nak idején a szövegre fittyethány­­va dúdolták a dalt, ma nagyon is1 megértik hogy a „kis Seress“, mint annyi sokszor, bizony, ezzel a szer­zeményével is telitalálatot ért el. A „kis Seress“, hogy ki volt? Hát valóban, először talán ezt kellene tisztázni. Nem volt férfiszépség, nem volt adonisz, nem futottak utána a bak­­fislányok, de ... dalait a suszter­inasokkal kezdődően, a nagyope­rettek bonvivánjain át, öregedő né­nikék és bácsikák felcsillanó szem­mel énekelgették, s szívük megtelt boldogsággal, örömmel, vagy lega­lábbis a korabeli sajtó szerint — éppen egy Seress-dal hangulata nyomta a végzetes pisztolyt az ön­gyilkosjelölt kezébe. A „kis Seress", ahogy a neve mellé ragasztott jelző is elárulja, nem volt „sudár jegenyefa“, de ha a zongora mellé ült s közönségé­nek énekelni kezdett, bizony men­ten naggyá nőtt. Mosolygós két szeméből a szeretet sugárzott, az emberség, a bohémség, a játékos­ság, Az az embertípus volt, aki az élejadta minden tragédia, baj, meg­próbáltatás felett győzni tud, s győ­zelmet biztosító fegyvere: a dal... és a mosoly. Budapesti találkozásunkat né­hány hete, december elején, a dél­utáni órákra beszéltük meg. — Legjobb lesz a lakásomon — mondta —, ott senki sem zavar bennünket, könnyebben elevenít­­gethetjük majd a múltat ... Komá­romot ... a fiatal évek sok szép emlékét. A lépcsőkön, míg felfelé bak­tattam a Dob utcai házban, azon tépelődtem, milyen lehet ma a „kis Seress“, s amikor az ajtó megnyílt előttem — uram bocsáss meg — egy galambősz bácsika állt előt­tem. Kedvesen, ahogy a hazai táj­ról érkezett embereket szokták fo­gadni, úgy tessékelt beljebb engem is a hetven felé tipegő örökifjú ko­máromi gyökér. — A Pozsonyi kapu, a Werk, a Duna-part, ez volt gyerekkori ta­nyám. Itt voltam a „megtestesült jóság". Sok csibészkedésnek értel­mi szerzője és hőse. Igaz-é, Szabó Pisti? ... Ha nem csal az emléke­zetem, majdnem így vélekedtek ró­lam tanítóim és persze jószüleim is. Tizenöt éves lehettem, amikor is elhatároztam, én pedig színész leszek ... jó-jó, ezt így ma csep­pet sem nehéz kimondani, de ak­kortájt más volt a helyzet, s én bi­zony a mamám előtt csak dadog­va mertem előjönni elképzeléseim­mel. Persze ő másként vélekedett, tanácsért apámhoz fordult, aki saj­nos keményebb fából volt farag­va. A családi vihar ki is robbant s dúlt sokáig, de végül mégiscsak győzedelmeskedtem és a Rákosi Szidi féle színiiskola növendékei­nek sorába szegődhettem. Ekkor már javában folyt a tízen­­négyes háború. A színiiskolát a a yut. frontkatona szerepével kellett Se­ress Rezsőnek felcserélnie, s a vizs­gára is csak tizenkilenc után ke­rült sor. A háború után a fiatal szí­nészek kenyere igen száraz és ke­serű volt, a munkanélküliségen csak egy segített, a szülői ház, ahol félrevonulva álmodozhatott. Titok­ban, a kuckóban meghúzódva min­dig kirobbanó sikerekről, feldübör­gő tapsról álmodott, s a tapsolók középpontjában önnön magát lát­ta, amint fejét meghajtva köszöni az ünneplést. Hogy zsebpénze le­gyen cigarettára, vagy egy kis bi­liárd partira való, zongorázni járt. í), régi komáromi tisztipavilon pin­céjében a húszas évek közepetá­ján egy bárt rendeztek be. Nos ennek a kis tingli-tanglinak volt neves zongoristája. Nyári estén­ként, ha kisgiinnazista koromban a szülőkkel esti séták során kint­jártunk az „Angliában“ — így ne­vezték a parkot akkoriban —, oda­settenkedtünk öcsémmel a bár kö­zelébe, hogy meghallgassuk a ko­máromi zeneszerző dalait. Emlege­tem ezeket a régi gyerekkori emlé­keket s nevetve csap rá a témára. — Mit a bárban! Játszottam én Loránd Pista mozijában is, a né­ma filmek korában. Fent az erké­lyen volt a zongora elhelyezve, s bal szememmel figyeltem a cse­lekményt, hogy annak megfelelő zenével szolgálják a nagyérdemű közönségnek. Ha tragikus képek követték egymást tragikus zene jött, ha vidám képek sorozata, hát a zongorából vidámabb melódiákat csaltam elő. Nagy cirkuszi mutat­ványok sora volt ez a zenei aláfes­tés. — Melyik volt az első Seress­­dal? — A „Gyere Bodri kutyám“. Ezt a dalt Komáromban írtam és Ko­máromból indult el győzelmes út­jára. Mint az elsőszülöttekkel ez már lenni szokott, hát ezzel a da­lommal én is megjártam. Népdal­nak kiáltották ki, sőt esküdtek, hogy eredeti, „szűzi“ népdal, már az Akadémia tudósai is ízlelgették tömény folklór mivoltát, amikor én szigorúan közbeszóltam, mert hát mégsem engedhettem meg, hogy elidegenítsék tőlem elsőszü­löttemet. Még egy nagy dalom fű­ződik Komáromhoz, címe. „Még egy éjszaka legyen az enyém a fáj­dalom“. Seress Rezső első szerzeményei­re felfigyelnek Budapesten, s a szerzőt meghívják a magyar fővá­rosba. S ő nemcsak megérkezik, de beérkezik. Tucatjával ontja a dalokat, melyekhez maga írja a szöveget is. Futnak a jobbnál jobb számok s egyre kirobbanóbb a tö­­megsiPar. Dalok születnek, melyek még mai is élnek, melyek nem vé­nülnek, generációkat élnek túl. No csak hadd említsek fel néhányat a majd 5C0 dal közül. Seress-dal például a „Szeressük egymást gye­rekek“, a „Csendes ember lettem“, az „Én úgy szeretek részeg lenni“, „Hiába volt palotád Budán“, „Ma­ga az első bűnös asszony“, „Csak azt akartam mondani még“, „Ma­gáról álmodtam“ stb, stb.. — Aztán jött a „Szomorú vasár­nap“, ha jól tudora 1933-at írtak akkor? —• Igen, a dalt először Kalmár Pál énekelte az Ostendében. Nem számítottam sikerre, volt ennél már jobb szerzeményem is. De va­laki kitalálta; egy szerencsétlen budapesti munkanélkülit ez a da­lom arra ösztönzött, hogy végez­zen magával. Az Est című napilap megírta, a világsajtó meg átvette, hogy Magyarországon van egy olyan dal, amely öngyilkossági láz­ba sodorja az embereket. A külföl­di impresszáriók üzletet szagoltak s látatlanban lekötötték a szerze­ményemet. Rövidesen az egész vi­lág énekelte a „Szomorú vasár­­nap“-ot. Tucatnyi nyelven jelent meg, tucatszor tucatnyi világhírű énekes előadásában. Számomra va­lamennyi közül a legfelejthetetle­nebb Paul Robeson, az ő -tolmácso­lása igazi művészet. — A dalt a harmincas évek vé­gén betiltották, mi volt ennek az oka? — Új szöveget írtam. Ezzel a szöveggel tiltakoztam a háború és a fasizmus ellen. A beszélgetés során szóbakerül­­tek a mai táncdalok s a mai köny­­nyüzene iránt táplált — olykor már túlzottan — nagy-nagy érdeklődés is. Seress Rezső perbeszállt velem, véleménye szerint nem a dal iránt mutatkozik meg a fokozottabb ér­deklődés, mert ha így volna, a da­lok ma is időtállóbbak lennének. — Az új daloknál — mondja — nem az a cél, hogy a szövegük mond-e valamit, a mai dalnál ez másodrendű követelmény. Ma a rit­mus a fontos. A mai slágerek zöme táncdal. Nálam ennek mindig a fordítottja volt a fontos. A dallam és a szöveg egymást egészítették ki, s ez tette szerzeményeimet időt­­állóvá, mert ugye, ha egy dalt huszonöt, harminc vagy harmincöt éven át dúdolgatnak, dalolgatnak az emberek, arról a szerzeményről a szerző minden nagyképűség nél­kül is elmondhatja, hogy időtálló, „örökzöld“. Feláll, odamegy a zongorához, aztán rámnevet, szeme is együtt vibrál mosolyával, és én megérzem, most valami eredeti módon akarja lezárni ezt az egész „generációs“ kérdést. A zongora billentyűin már ott ugrálnak ujjal, s a zenével együtt már jön a mókás, csípős szöveg is. Igen nem tévedtem, a vitát lezárja a maga megszokott stílusában, tipikus „kis seress“-i módszerrel: Hol lesznek már a beallesek, amikor én még itt leszek és vígan dalolok tovább ... Hol lesz már rég a je-je-je, ez az agyfakasztó ze-ze-ze? Még zengenek szép melódiák! Hosszútollú ember-majmok tánca végetér, s a jampiknak azt üzenem: kár a benzinért. Hol lesznek már a beallesek, amikor én még itt leszek és vígan dalolok tovább! Seress Rezső e csípős szöveg után, kérésemre, a legkedvesebb számait is felidézi, egymást köve­tik a slágerek, s mi ismét Komá­romban kötünk ki. Hiába, ez a vá­ros mégiscsak szívügye e pesti em­bernek. Nem tagadhatja, de hát nem is akarja. — Hogy hogy kezdtem a sláge­rekkel? ... Mint leégett színé­­szecske, helyesebben mint facér színész, itt tengődtem Komárom­ban. A szülői ház védőszárnyai alatt húztam meg magam. Egy nap azt mondta nekem Krausz Marci bácsi, az Egyetértés Munkásdalár­da akkori karnagya: „Te gyerek, aztán nem tudnál-e nekünk segí­teni? Kellene fellépéseinkhez vaia­­mi vidámabb fajta műsor, valami ének, kabarészerűség!“__ Hat így . .. így kezdődött, a húszas évek közepe táján. Szegény Marci bácsi elpusztult, a gyerekkori ko­máromi ismerősökkel szoktam oly­kor találkozni az Akácfa utcai kis­kocsmában, ahol még ma is min­den este énekelek. Ha Pesten jár­nak barátaim, betérnek hozzám és eldalolgatunk ... Magam ig készü­lődnék Komáromba, ígéretet is tet­tem a régi dalárda tagjainak, hogy meglátogatom a várost, meg őket is, de még nem tudtam beültemezni az utat. De megírtem, és az ígére­tet meg be kell tartani. Aztán meg más miatt is el kell, hogy menjek ebbe az én kedvenc kisvárosomba. A legfontosabb, hogy megszorít­­sem első Zenei mesterem és taní­tóm kezét, mert Schmiedt Viktor volt az — akkortájt végezte a fő­iskolát — aki első zenei próbálko­zásaimban segített, belejavított s oktatott. Még az ajtóban is a komáromia­kat emlegette és Schmiedt Viktort, azzal a biztatással, hogy jön, sze­retne találkozni a régi munkás­dalosokkal Komáromban, egy közös műsor keretében. NAGY ]ENÖ 14

Next

/
Thumbnails
Contents