A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-02-04 / 5. szám
tényirodalom I A Kultúrny zivot egyik utolsó számában ANTON HYKISCH, ismert szlovák író, érdekes, ám több szempontból is megkérdőjelezhető cikket írt az úgynevezett tényirodalomról, illetve kelletlen fogadtatásáról a szlovák irodalomban. Hykisch cikkét abban a reményben ismertetjük, hogy számunkra is mond néhány új dolgot. Amíg nálunk az iskolaköteles gyermeket arra tanítják, hogy az Irodalom sző alatt költészetet, szépprózát és drámát értünk, határainkon túl már nem intézik el Ilyen könnyem a dolgot — állapítja meg, az író. Aki például figyelemmel kíséri a szovjet Irodalom fejlődését, tudja mit jelent az „ocserk“ elnevezés. (Nálunk karcolatnak fordítják, ami e fogalom leszűkítését jelenti.) Az ..ocserk“ szóval olyan nem épp új irodalmi műfajt jelölnek, amit nyugaton egyszerűen riportnak, tényirodalomnak, Sachliteratur-nak hívnak. Az angolszász országok olvasóközönségét az újságok és könyvkiadók megtanították, hogy az irodalom két részre: a fiction és non-fiction irodalomra oszlik. Az elsőn a kigondolt eseményeket, azaz a szoros értelemben vett szépprózát, másodikon a tények irodalmát értik. Ha az ember belép egy frankfurti, londoni vagy egy montreali könyvesboltba, az elárusító azonnal azt kérdi: a fiction vagy a nonfiction irodalom iránt érdeklődik-e az úr? Csak ezután térhetünk a tárgyra. Hetente számos világlap közöl könyvrecenziót, könyvbírálatot. S csodák csodája — kiált fel Hykisch — nem csak vers- vagy novellagyűjteményekről, hanem ... pldául számára írt ötletes kézikönyvekről. Hétről hétre ismertetik az új könyveket két vonzó címke alatt: „Fiction“; „Non-fiction“. Megfigyelhetjük ezt a hamburgi Der Spiegelben éppúgy, mint amerikai példaképében a Time-ben. Sőt, világsikernek számít, ha egy könyvet a Time hirdet. A mi kritikusaink — folytatja a szlovák író — úgy vélik, méltatlan lenne hozzájuk, ha ezzel az „úgynevezett irodalommal“ is foglalkoznának. Elzárkóznak az „ötletes női kézikönyvek“ elől, ámbár nem felejtik el megjegyezni, hogy semmi kifogásuk a mélyen intellektuális non-fiction ellen. Szívesen fogadják például Kosik Konkrét dialektikáját (imvel egy Ideig di vatos volt) sőt Beauvoir asszony A másik nem című könyvét is (mivel éppen divatba jött). Ám a többit? Ugyan kérem! Ha létezik elidegenedés — folytatja fejtegetését Hykisch — a valóban olvasott irodalom és ama irodalom között, amelyről a folyóiratok bő recenziókat közölnek, akkor ez elsősorban a szlovák irodalomra jellemző. „Nem vagyok sem az első, sem az utolsó — állapítja oneg a cikkíró — aki a két-három év óta tapasztalható unalom miatt panaszkodom. Unalom fog el a szlovák irodalmi folyóiratok láttán. Az egyoldalúság, egyhúrúság csak unalomhoz vezethet.“ Hykisch véleménye szerint a szlovák kulturális sajtót, eltekintve néhány kultúrpolitikai hibától, az irodalomnak a XIX. századra jellemző módon való felfogása vezette kátyúba. Példaként erre a felfogásra a cikkíró azt a túlzott figyelmet említi, amit egy-egy vékonyka verskötet kelt a szlovák irodalmi folyóiratok hasábjain. Idézünk: „Figyeljék meg, mit vált majd ki 1968-ban húsz megjelenő vers a a Hét irodaimi melléklete © 5. szlovák irodalmi sajtóban. Először jön a recenziók hulláma. Állástfoglalnak az élenjáró kritikusok. Ezután következnek a un. megalapozott bírálatok. Értékelik a versek hatását gondolkozásunk, közérzetünk fejlődésére. Határkövet jelentenek-e ezek a versek, avagy nem. Az egyik kritikus szerint határkő — mások szerint csak korszak. Megindul a vita. Mindenki harcba száll egy vékonyka verskötet miatt, amely mellesleg legfeljebb ezer olvasó kezébe jut el. Felvonul a nehéztüzérség. Létfilózófia, szóelemzés, széthull-e az emberiség, vagy sikerül integrálódnia?“ Senkinek sem jut eszébe, vajon nem fáradtunk-e még bele a rég megszűnt költői iskolák körüli béka-egérharcba, ezekbe az abszurd vitákba, értelmetlen sértegetésekbe, az álproblémáknak eme lavinájába, amelyet akaratlanul egy szerény szerző kötete, Stacho vagy Válek verseinek hatodik felmelegítése váltott ki s amelyből egyetlen komoly kérdés merülhet fel: poéta sum? ... ? — teszi fel a szónoki kérdést Hykisch. Ezután így folytatja: „Nálunk ma senki sincs tekintettel a vers és széppróza olvasóinak valódi érdeklődésére. Ezen már régóta nem csodálkozom. Csakhogy az érdeklődés eltolódásának objektív folyamatára sem vagyunk tekintettel. Az olvasók érdeklődésének megváltozása: az irodalomban is változást jelez. Növekszik az érdeklődés a tények, csökken a hajdan kísérletező jellegű költészet iránt. (Megmarad az érdeklődés a racionális elemekkel telített, konkrét költészet iránt).“ A tények irodalma véres verejtékkel megírt irodalom, — mondja Hykisch. Ezt csak az tudja, aki görnyedt már levéltárakban s átélte a bürokrácia packázásait. Akinek az élet fantasztikusabbnak tűnik, mint egy jó vers asszociációi, aki a való világ ábrázolásán fáradozik, mint például Godard vagy Forman. A rádióban, filmben, tévében már megbukott az a tévhit, hogy szépirodalom csak a „fiction“ irodalom lehet. A tények egyre nagyobb szeréphez jutnak s valódi művész kezében igazi művé válnak. A műfaji megnevezések, határok értelmüket vesztik. Hová soroljuk Malaparte Kaput-ját? A riportokhoz? Fikciókhoz? Tényékhez? Malaparte könyve mindenekelőtt irodalom. Nagyon jó irodalom. Művészet. Hykisch ezután a Time tavalyi decemberi számában megjelent néhány könyveimet említi. Nézzük csak: Birmingham: Tömegünk (szociológia) AUilujevova: Húsz levél barátomhoz (Sztálin lányának levélformában kiadott „emlékiratai“ ) Galbraith: Az új iparosított állam (ökonómia) Shulman: Bárki milliomossá válhat („kézikönyv“) Kavanaugh: Egy modern pap keresi elavult egyházát Kennan: Emlékiratok 1925—1950-ből (egy diplomata, volt moszkvai nagykövet emlékiratai) A fenti címekhez a cikkíró a következő megjegyzést fűzi: „Természetesen többrétű társadalom, különböző irodalmi színvonal, a megismerés különböző fokozatai. Rövidlélegzetű szenzációk tekintélyes tudósok művei mellett, őszinte és kevésbé őszinte vallomások térképezik fel a világot a tények segítségével. Egyszóval — -non-fiction. Semmiféle fikció. Közös vonásuk: tényekre támaszkodva, érdekfeszítően mondanak valamit a világról. Bizonyos irodalmi szinten. Non-fiction. Ennek ellenére: irodalom“. Még néhány panaszos hangú mondat Hykisch cikkének befejező részéből: „Egy nagyon fiatal (vagy nagyon öreg) költő könyvet ad ki s mint említettem szélvihar szerű vitát kavar. Megjelenik egy fiatal újság író könyve, melyhez évek hosszú során át gyűj tötte az anyagot, nyilvános és titkos levéltárakban kutatott, külföldre utazott saját költségén, nyomozást folytatott. Művében egy történész és egy publicista munkája testesül meg, érezzük benne a ma törtépeimének kavargását, a kulisszák mögötti mozgást, hozzájárul a szlovák vagy más történelem teljesen ismeretlen mozzanatainak felfedéséhez. Senki sem ír róla. Senki a szlovák folyóiratok privilegizált kasztjainak „arisztokráciájából“. Nem „ereszkednek le“ hozzá. Nem tiszta tudomány, nem történetírás. Egy akadémikus rangon alulinak érezné szólni róla egy-két szót. Viszont nem is „irodalom“, nem költészet, nem robbe-grilleti próza. Tehát a szlovák Irodalom-kritikus is rangon alulinak érezné írni róla. Még szerencse, hogy ezt a fajta irodalmat az olvasók vásárolják. Nincs szükség szlovák irodalmi lapokban megjelenő reklámra sem. Feltéve persze, ha a kritika csupán reklámcélt szolgál. Ügy érzem, nem csak ez lenne a feladata? Ennyit a Hykisch-cikkből. Hazai magyar irodalmunkban természetesen más a helyzet, különösen ami a krjtikai vitákat illeti egy-egy megjelenő verskötet körül. A non-fiction irodalma meg, eltekinteve a lapokban megjelenő riportoktól, szinte ismeretlen dolog. Dehát ez már más lapra tartozik. Feldolgozta: —zsélyi— CSONTOS VILMOS fekete ménes Száguld a fekete ménes, Hatvan fekete paripa. Nyerítve gázolnak rétem Viruló virágaira. Karikásom csördíthetem, Csattognak a szilaj paták. A szívemmel kerítgetem, S azon is csak vágtatnak át. Száguld a fekete ménes, Hatvan fekete paripa. Már rétem virága véres: Szívemen a paták nyoma. És csak nem szűnik a futás, S csak pirosodik a rétem, És csak csattog a karikás, — S jaj, már nincs erő hegyében. S száguld a fekete ménes, Hatvan fekete paripa. Nyerítve gázolnak rétem Viruló virágaira.