A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)

1967-11-19 / 47. szám

bocsájtanak le a gyomorba. Az irodahelyiségekben az adminisztráció dolgozik, betegeiket vesznek fel, bocsájtanak el, a konyhára kis kocsikon szállítják az élelmiszert és gondos szemek figyelik s hatalmas üstökben rotyogó ételt. A tárt kapukon betegszállító autók szaladnak ki-be s a portás útba igazit s ügyel, hogy tilos Időben látogatók ne zavarják a beteget, a gyógyító csendet.

E sokféle tevékenységű ember azonban mégis csak két csoportra oszlik. Egészségügyi dolgozókra ős betegekre. Vagy talán inkább fordított a sorrend, hiszen a betegek egészségének helyreállításáért történik itt minden. De, hogy valóban minden megtörténjék, ez legalább annyira múlik az egészségügyi dolgozók munkáján, mint a milliárdos beruházásokon, hiszen a rengeteg lehetőséget ők töltik meg élettel, hozzák mozgásba, használják fel célszerűen.

Nemrégen még olyan panaszokat lehetett hallani, hogy kevés az ápoló személyzet, s az alacsonyabb beosztású dolgozó. Sok helyen az orvosok is elviselhetetlenül túl voltak terhelve. Ma már ez csak elvétve fordul elő, s meg kell mondani, a helyzet javulása a középkádereknél főleg a fizetések rendezésének köszönhető. Nem szívesen beszélnek erről, de az egyik kórház főnővére, idősebb asszony, nem sokat kertel.

Szemtől szembe

— Egyike voltam az elsőknek, akik a betegápoló .apácarendtől átvették a stafétabotot. Nem voltunk sokan, s mondhatom, az első végzősök szinte kivétel nélkül hivatásszeretetből választották a pályát. Később más motívumok is közrejátszottak. Nagy volt a hiány nővérekben s itt olyan lányokat is felvettek, akik eredetileg máshol próbálkoztak, 'sikertelenül. Sokan az orvosi fakultás előszobáját vélték látni Itt, ahonnét könnyebben juthatnak be az egyetemre. Aztán... az orvosférj sokak számára ma is Ideális „parti“ és voltak, vannak lányok, akiknél, ml tagadás, ez Is szerepet játszik. Hivatássunk cseppet sem nevezhető könnyűnek, különösen a kórházi szolgálat. Akit nem a pálya iránti valódi szeretet vezérelt, vagy nem rendelkezett elég kitartással, bizony nem úgy végezte a dolgát ahogy kell, s a betegek panasza nagyon sokszor Indokolt volt. Ezeknek Jóxésze azonban Időközben lemorzsolódott s ez a folyamat ma is tart. De még azok is, akik ide valók, nem egyszer cserélték fel munkájukat mással, mert őszintén szólva a fizetésünket nagyon mostohán állapították meg. Talán azt vették számításba, hogy úgyis csurran-csöppan? Ugyanakkor hivatalosan szigorúan tiltott a borravaló elfogadása. Amióta rendezték a fizetésünket, a helyzet lényegese» javult, de még egy Ilyen rendezést azért kibírnánk. Azt hiszem, a betegek szempontjából nekünk, a közkatonáknak odadással végzett munkája igazán fontos.

— Doktor asszony — fordultam a város egyik modern negyedének, Strkovecnek, körzeti orvosi rendelőjében dolgozó orvosnőhöz — ön jelenlegi munkakörén belül milyen üdvös változásokat javasolna a felsőbb szervek, esetleg hiányos gyakorlati tapasztalatain alapuló rendelkezéseivel szemben?

— Sejtem, mire gondol. -Sok sző esett ar-ről már, hogy a körorvos tulajdonképpen hivatalnok lett, aki csak a kartotékokban böngészik, Ide jegyez, oda jegyez, orvosi -munkásságot fejt ki a legkevesebbet. Meg kell mondanom, ez a kifogásolt adminisztráció cseppet sem felesleges. A régi körorvos, s általában minden ötvös, vezetett betegnaplőt, mert enélkül az orvosi munkásság elképzelhetetlen. A beteg nevét, betegségét, látogatásának Időpontját s esetleg a honoráriumot Jegyezték fel, kiki saját tetszése szerint, nem tudom, de ezek a naplók aligha tartalmaztak olyan alapos, átfogó képet a betegről, mint amit a mi adataink nyomán alkothat róla minden szakorvos, vagy bármely kórház, ha benti kezelésre szorul. Évek során ugyanis a beteg a pontos diagnózis megállapításának szempontjából »agyon fontos körülményeket felejthet

ei bemondani, ami a kezelést erősen befolyásolhatja. De hőt csak át kell nézni a mi feljegyzéseinket.

— Meggyőzött. De mi lenne a véleménye egy kis, mondjuk napi két órán át engedélyezett magánpraxisról? Nem sizolgálná-e ez a betegek és így az egészségügy érdekét? A régi jó háziorvosokra gondolok, akik egy-egy család generációit kezelték, a család legbensőbb barátjai közé tartoztak és feltétlenül bírták betegeik bizalmát, amit most nem lehet minden esetben állítani, hiszen a betegek nem maguk választják meg orvosukat.

— Ezt Is meg lehet kontrázni — mondja a fiatalasszony. Elsősorban nem mindenkinek tellett háziorvosra, viszont a körzeti orvos ma — ingyenes. A betegek bizalmát megnyerni pedig ... hát ez a mi feladatunk. Nem mindig könnyű, (ikülönösen, ha nő aiz illető. A riporter megj.) és a természete sem alkalmas rá mindenkinek egyformán. A bizalmat azonban, ha nem is a megnyerő modorral, de a jó és lelkiismeretes kezeléssel mégiscsak ki lehet érdemelni. Ezek nem puszta szavak, bizonyítani is tudom — s az íróasztal üveglapja alatt elhelyezett tömérdek képeslapra mutat. — Ezt mind az elégedett, a hálás betegek küldtéik, olyanok, akikhez az orvos személyes, emberi kapcsolatot is talált. Bátran dlcsekedhetem vele, mert ez nem az én asztalom, a lapok a kollégának szólnak, akit most helyettesítek.

— Megint meggyőzött, de csak félig. Mert rendben van, a magánpraxis hiánya nem csorbítja a betegek érdekét, de az orvosok anyagi érdekét viszont igen. Ebből a szempontból is vizsgálja meg a kérdést.

Doktor Baumgartner Edit mintha kissé zavarba Jönne.

— Lehetséges, hogy akadnak a kollégák, talán Inkább az időseobek körött olyanok, akik a magánpraxist -niég saját orvosi gyakorlatukból ismerik, akik szívesen vennék ennek a felújítását, de nekem és azt hiszem az orvosok zömét képviselem, roppant furcsának tűnne, szinte elképzelhetetlen, hogy mielőtt a beteg távozik, a receptet átnyújtva azt mondjam, hogy most pedig kapok egy ötvenest. Vagy esetleg mindjárt ezzel a mondattal kezdjem, mikor a beteg a rendelőmbe lép. Az orvosi etika szempontjáoől szebbnek, tisztábbnak látom a -mai gyakorlatot.

♦íVölfl Petronella nővér veszi át a szót.

— Ml ezt így szoktuk meg és így is találjuk helyesnek. Egy időben a gépkocsivezetői igazolvány megszerzéséhez szükséges orvosi vizsgálatért járó húsz koronát a páciensek egyenesen a mi kezünkhöz fizették. Még ennek a pénznek az elfogadása is kellemetlenül érintett és Ilyenkor gyorsan a befizető szeme előtt állítottam ki a csekket, nehogy véletlenül azt higgye, ezt a pénzt ml vágjuk zsebre.

Hosszan tarthatna még a vita ...

Sok mindenkit meg lehetne még szólaltatni egészségügyünkkel kapcsolatban, s a megjegyzések nem is tennének érdektelenek, de a bőséges anyag tárgyalása az egész lapot megtöltené. Legalább a betegek kapjanak még hangot. Jó néhánnyal beszélgettem kórtermekben és várószobákban, de érdemleges hozzászóláshoz alig volt szerencsém. Talán már a beteg ember természetéből következik, hogy fukarkodik az elismeréssel és inkább kritizál. Komolyan és Indokoltan elégedetlen pácienssel azonban csak elvétve találkoztam, elégedetlenkedővel annál többet.

Kifogásolták, -hogy szakorvosi vizsgálatra néha több napot Is kell várni, aztán meg, ha a jelzett Időre meg is jelenik pontosan, esetleg még órákig kell várnia, hogy sorra kerüljön. Ezek többnyire szubjektív panaszok és sajnos elkerülhetetlenek mert az orvosnak némely vizsgálathoz a beosztáson szereplő 15 percnél hosszabb Időre van szüksége. Közbejöhetnek soronkivül veendő balesetek, s tótrb más körülmény, ami megakadályozza, hogy az orvos egy órányi pontossággal dolgozzék.

S báT megszűnt már az orvos- és ápoló személyzet-hiány, néha még felpanaszolják, hogy „a nővér nem jön elég gyorsan a csöngetésre“, vagy ,,az orvos nem elég kedves“, ritkábban Így: „goromba“.

A oeteg ember fokozottan érzékeny s ezt tiszteletben kell tartani. Viszont az egészségügyiek is jobb-gyengébb idegzettel bíró, fáradékony és nem mindig egyformán jól diszponált emberek, összegezésül mégis annyit vonhatunk le, hogy az új, modern egészségügyi intézetek felállítása s az erre költött mllllárdok csak akkor szolgálhatják igazán a beteget, ha a fehér hadsereg is leglobb tudásának és legjobb lelkiismeretének megfelelően végzi munkáját. Munkájuk sikere pedig nem utolsósorban múlik a Jóindulatú és fegyelmezett betegeken Is. Túthpál Gyula felvételei

hét

Tizenegy év után

A természet már Ilyen. Az egyik emberhez bőkezű, elhalmozza Ot minden lóval, erővel, egészséggel

— a másik kénytelen beletörődni abba, hogy egész életében nem látja meg a napfényt, a rét virágait: akárcsak Kelemen József az apátfalust Opava nemzeti vállalat telefontstáfa.

1926-ban született — vakon, akárcsak két testvére. Apfa bányász volt s bizony elég nehezen tarthatta csak el családját. Jóska a vakok budapesti Intézetében tanulta meg a kefekötést, — de mielőtt még hasznát vehette volna, kitört a második világháború. Munkát nem kapott. Feleslegesnek érezte magát az emberek között. Gyakran gondolt arra, hogy saját kezével vet véget életének, szerencsére elkeseredett szándékát nem valósította meg. A háború után szüleivel együ Csehszlovákiába került. A cseh határ mentén helyezkedtek el. A 21 éves fiatalembert testi hlháfa, amelyhez később még epilepszia Is járult, állandóan üldözte. Hivatalból hivatalba járt, munkát seholsem kapott. Intézetekbe utasltgatták öt, s mást nem Is tehetett, minthogy meghúzódott egy Ilyen Intézetben. Am egy nap azt hallotta, hogy több vak-társa telefonistaként dolgozik. Elhatározta, hogyha csak egy mód van rá, 6 Is szerez Ilyen képesítést. Sumperkben be is iratkozott egy rövid ideig tartó telefonista tanfolyamra. Utána a losonci járásban keresett munkát, ahová egész családja átköltözött. A válasz a legtöbb helyen egyértelmű és fölényes volt: ez nem szociális Intézet, Kelemen elvtárs. Másutt kopogtasson. Ám a szerencse mégiscsak rá mosolygott 1956 június 1-én. Először hallották hangját az apátfalust Főtana telefonközpontjából. És azóta nap mint nap ö jelentkezik a hívásokra, munkatársai szeretik Ot szerénysége, szolgálatkészsége, lelkiismeretessége miatt. Ugyanebben az évben, tehát 1956-ban megnősült. Első gyermekük meghalt, de a második, a 6 éves Erzsiké egészséges. „Ez a kékszemü kislány az én legnagyobb iklncsem."

— mondotta Kelemen József, legutóbbi látogatásom alkalmával.

— Az 1956-os év határkövet jelent az életemben. Ekkor értek véget, s azt hiszem örökre pesszimista hangulataim, kisebbrendűségi érzésből fakadó elkeseredésem, életem értelmet nyert.

Ezek a szavak Kelemen József lelkének mélyéről fakadnak. Hiszen habár az ember nem ts lát, dolgozhat, családja van, amelyet szeret, amelyről gondoskodhat, amely enyhíti fájdalmát. „Zef“