A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-07-23 / 30. szám
flak és nők medvékkel közöseinek, a fiatalasszonyok szoptatják a medvebocsokat, sőt olyan nézet is akadt, hogy az alnők tulajdonképpen valamiféle embermedve keverék. A valóság természetesen egészen más volt: a medve az alnők totem-állatja volt, s bizonyos mértékig ma is az. Évről-évre megünneplik a Jomande-t, a medve szellemének, más néven szumai-jának tiszteletére. Tavasszal medvebocsot fognak az erdőben, két évit etetik-ltatják, majd a Jomande alkalmával feláldozzák. Először tompa nyilakkal lövöldöznek rá, majd késsel megsebzik, végül pedig két fatörzs közé szorítva megfojtják, Illetve „visszaküldik lelkét az őseihez“. Az ainó hit szerint a medvét azért teremtették az istenek, hogy táplálja és öltöztesse őket, ez az egész medve-kultusz alapja. Amikor a Japán kereskedőket követték az első telepesek, gyakorlatilag úgy bántak az «inókkal, mint a spanyol gyamatosok az indián őslakosággal. Nem vették őket emberszámba, elűzték őket legjobb vadász- és halászterületeikről, leöldösték az öltöztető és tápláló medvéket — ma már mindössze 3000 medve kóborol Hokkaldó hegyeiben — majd Jobbágysorba kényszerítették őket. Betiltották a medve-ünnepeket s a nők ajkának tetoválását is. Akkoriban egész Hokkaido a hatalmas Matszuma család hűbér birtoka volt, s az ainók teljes pusztulásának csak az vetett véget, hogy Japán mintegy száz évvel ezelőtt, az ún. Meidzslkorszakban a felülről meghirdetett kapitalista reformokkal az iparosodás útjára lépett. Hokkaido szigetén megtörték a Matszuma család uralmát, s 1899-ben kihirdették a Hokkaidói Benszülöttek Törvényét. Ez a törvény biztosította a maradék ainók Jogait azokon a kis településeken, ahol még zárt közösségeket alkottak. Ekkor sem vették emberszámba őket s az ainó gyerekek még 1937- Ig is külön Iskolákban tanultak, akárcsak a néger gyerekek az Egyesült Államokban — természetesen Japánul. Hogyan jut el a távozó lélek a túlvilágba? Amikor az ainók a második világháború után tényleges állampolgár! Jogokhoz jutottak, már túl kevesen maradtak ahhoz, hogy elkerülhessék az asszimilálódási. Egyre több a vegyesházasság — említettük, hogy a színtiszta ainók száma alig háromszáz — egyre több fiatal hagyja el a kis halászfalvakat, hogy oda többé ne térjen vissza. Az ősi szokásokhoz már csak az öregek tartják magukat, ök még jól ismerik a Sarutáncót, a Nyíltáncot, a Reszkető Fenyők Táncát, még hosszú részleteket tudnak szavalni a fukarból, az ainó hőskölteményből, amely tulajdonképp állat-igéző ős bűvölő versekből áll. ök még tudják, hogy a betegségeket a gonosz szellemek okozzák s .nem érdemes orvoshoz fordulni. A béna ember lábára kákaszárat és szövetdarabokat kötnek, faágakkal ütögetik a lábat, majd sarlóval elvágják a köteléket, vad kiabálás és szitkozódás közepette — ha ettől sem ijed meg a gonosz szellem, akkor hiábavaló minden további kísérletezés. ök még tudják, hogy az étkezésnél néhány korty Italt és kevés rizst kell vetni a tűzre, ezzel engesztelve a halottakat és a szellemeket, s mindenekelőtt a tűzlstent. ök még megtartják az ősi szokást, mely szerint a halott férfinak hegyes, a halott nőnek tűfejszerű, lyukas slrkaró dukál, a karóra feszéndarabok kötnek, ezt este meggyüjtják, hogy a távozó lélek megtalálja az utat a túlvilágba. És ha majd néhány év múlva meggyüjtják a faszéndarabkát az utolsó, tetovált ajkú ainó asszony, s az utolsó lnau-val imádkozó alno férfi sírkaróján, a rejtélyes népből már csak néhány mágnes tofonszalag, múzeumi tárgy marad meg, s néhány furcsa név a gyárakban és hivatalokban, halászbárkákon és a szántóföldeken dolgozó, hullámos fekete hajú, kerekszemű fiatalok emlékezetében. És a nagymama meséi a Tiszteletreméltó Medve Űrról, meg az égből leszálló Katan-kara-kumalról.... M. G.
