A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-07-23 / 30. szám
Több levél írója arról panaszkodik, hogy nem vették fel a főiskolára, most mitévő legyen. A probléma nem tipikus, de mégis szólni kell róla. Rögtön azzal kell kezdenünk, hogy a tervgazdálkodás még hosszú évekig megköveteli az egyes főiskolák irányszámainak megadását. Valamikor sem felvételire, sem pedig az irányszámra nem volt szükség, mert a kapitalista viszonyok között teljesen szabad munkaerőgazdálkodás volt. Tehát minden érettségizettet felvettek az egyetemre, főiskolákra. Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a főiskolai tanárok az első két-három szemeszter úgynevezett „szóróvizsgáin“ alaposan kiszűrték az oda nem valókat. A múltban a főiskolai képesítés (és semmilyen képesítés sem) nem jelentett állást, elhelyezkedést. Az állásokat általában meg kellett pályázni és ha nem volt üresedés, bizony öt-hat évig is várni kellett az elhelyezkedésre. Mindezt azért kellett elmondanunk, mert mi az egyetemekre, főiskolákra csak annyi jelentkezőt veszünk fel, ahány szakemberre négy öt év múlva, ha majd végez a jelölt, szükségünk lesz. Nálunk ugyanis nincsenek „diplomás munkanélküliek“, mi minden képzett embert elhelyezünk. Szlovákiában vannak „divatos“ szakmák, ahová ötször-hatszor többen jelentkeznek, mint ahányat a főiskola felvehet. A felvételi vizsgabizottságoknak ilyenkor „könnyű volt dolguk“, mert 80—90 jelentkezőből lehetett kiválasztani 20—25 jó, minden szempontból megfelelő tanulót, másrészt viszont nagyon nehéz volt a feladatuk, mert sok közepes, de talán még jó tanulót is el kellett utasítaniok. { tsM, Sajnos a magyar tannyelvű általános középiskolák tanulóinak zöme még mindig a társadalomtudományi főiskolákra jelentkezett, már pedig éppen azok a túlpreferált szakok, ahol valóban nagy a szelektálás. Az egyik levél írója például azt írja, hogy 22 jelentkezőből estik ötöt vettek fel az egyetem filozófiai fakultására, tehát annyit, amennyit a tervezés alapján az oktatás-gazdaságtani szakemberek beütemeztek. Az elhelyezkedési és iskolai helyek megnyitása t. 1. nem követheti minden egyén választási kívánságait, mert akkor egyes területeken túlképzés történnék, tehát már a végzett szakembereket nem tudnánk elhelyezni. Több levélből érződött ki, hogy a magyar iskolákat végzett fiatalok tudatában a músžaki pályákkal szemben tanúsított helytelen szemlélet még mindig fennáll. „Nem szeretem a matematikát, a fizikát", írta több levél írója s ezzel magyarázta, hogy miért nem jelentkezett a műszaki főiskolára, ahol több hely volt. Tehát ezért nem „divatos“ szakma a műszaki pálya, pedig a társadalmi szükséglet éppen ezek iránt nő szemmel láthatóan. Hazánkban az érettségizők kb. 60—70 %-a juthat be a főiskolákra. Az anonim felvételi rendszer mellett ezek zömmel a legtehetségesebb tanulók. A többiek a felépítményi iskolákban vagy más, az érettségizőket előnyben részesítő ipari tanuló iskolákban helyezkedhetnek el, (pl. rádió-televízió szerelő, műszerész, nyomdász, egészségügyi technikus, stb.) Úgy véljük: a múltból örökölt előítélet az, hogy az érettségizett embernek csakis az íróasztal melletti munka dukál. Helytelenül vélekedünk akkor is, ha úgy gondoljuk, hogy az iskolában kapott általános műveltség minden pályán óriási előnyt jelent. A legnagyobb hibák egyike, a társadalom fejlődését, az egyén sokoldalú kibontakozását gátló felfogás, a középiskolai érettségi megszerzését — mint azt az egyik levélben olvashattuk — időfecsérlésnek nevezni. Vajon nem kap-e többet az élettől az ember, akinek szélesebb a látóköre, alaposabb a tudása? Vajon nincs szükség ma már az élet minden területén a pallérozottab gondolkodásmódra, a munkafolyamatok racionalizására? Miért nem értékeli magát az a 19 éves komáromi ifjú levélírónk a jövő társadalmi szükségletének megfelelően? Hiszen a fizikai és szellemi munka közötti hagyományos különbségek csökkenésének igazolására a gyakorlati élet már ma is sok lehetőséget kínál. Egy-egy villanyszerelő vagy esztergályos munkájában már ma is annyi a „szellemi“ elem, mint jő néhány „szelleminek“ minősített munkakörben. Sőt a munka melletti tanulás lehetőségei is egyre szélesednek. Tehát az a tény, hogy az életben valakinek első próbálkozásra nem sikerült valami, az nem jelentheti a lemondást; ha valakinek ebben az évben nem sikerült bejutnia a főiskolára, ne adja fel a harcot, készüljön, tanuljon, s jelentkezzen jövőre is. Ma már bebizonyított tény, hogy éppen a tanulásra fordított energia, a tudás megszerzésébe fektetett invesztíció mind az egyén számára, mint pedig a társadalom javára a leggazdaságosabb, legkifizetődőbb. — ií — Kényes kérdés — Egy kényes kérdésről szeretnék beszélni önnel — mondta Lipták osztályvezető Verpelétinek, a beosztottjának. — Kényes kérdés? — Nagyon kényes — ráncolta homlokát Lipták, s gondterhelten nézett maga elé .,. — Ha szabad tudnom, miről van szó? — kérdezte sápadtan Verpeléti. — Épp az a baj — sóhajtott jel az osztályvezető — Annyira kényes a kérdés, hogy nem is tudom: beszélhetek-e róla? — Ha annyira kényes, akkor inkább ne .., — De igen! Beszélnünk kell róla! — csattant jel Lipták. — Nincsenek olyan kényes kérdések, amelyekről ne beszélhetnénk! — Hát akkor beszéljünk ... — Ismételten a lelkére kötöm: nagyon kényes kérdés! — Ám! — Nono. Nem olyan egyszerű a dolog. Épp azon gondolkodom, helyesen teszem-e, hogy ezt a kényes kérdést, amely tulajdonképpen nincs is, mert nincsenek olyan kényes kérdések, amelyekről ne beszélhetnénk — most megbeszélem önnel? — Akkor talán ne beszéljünk róla. — Mtért ne? — Ha annyira kényes ... — Látom, hiába magyarázom magának, hiába oktatom, hogy nincsenek kényes kérdések. — Hát akkor? — De ez a kérdés annyira kényes, hogy őszintén megvallva, azt sem tudom, helyesen teszem-e, ha gondolok rá, és ha önmagommal beszélgetek róla. Mert nem mindegy, hogy az ember hogy áll hozzá egy ilyen kényes kérdéshez. — Legjobb lesz, osztályvezető kartárs, — suttogta Verpeléti — ha ezt a kényes kérdést kiveri a fejéből. — Vajon helyesen tenném-e, ha kiverném a fejemből ezt a kényes kérdést, vagy sem? Adjon tanácsot! — De nem tudom, miről van szól, — Mondom, hogy egy kényes kérdésről, amelyet nem lehet felületesen, hebehurgyán, hűbelebálázs módjára elintézni. Ezt a kényes kérdést alaposan meg kell nézni, tüzetesen át kell tanulmányozni, fel kell tárni. Őszintén, diplomatikusan, bátran! — Könyörgök, miről van szó tulajdonképpen? — siránkozott Verpeléti. — Látja, ez is egy kényes kérdés — felelte Lipták. — Tehát nem is egy kényes kérdésünk van, hanem kettő. Egyre bonyolultabb a helyzet. — Most már igazán szeretném tudni miről van szó? — emelte fel a hangját Verpeléti. — Miért szeretné tudni? — kérdezte a főnök és fürkésző tekintettel beosztottja arcába nézett. — Mert furdal a kíváncsiság, mert megőrülök a kíváncsiságtól, mert itt fogok megdögleni, ha nem tudom meg, mi az a kényes kérdés. — Ej, de kíváncsi! — Imádom a kényes kérdéseket! — kiáltotta Verpeléti és már zavaros volt a tekintete. — A kényes kérdéseket nem imádni kell, hanem megoldani — felelte feddő hangon az osztályvezető. — Hát akkor oldjuk meg! — esedezett térden állva Verpeléti. — Jobb, ha nem nyúlunk ehhez a kényes kérdéshez, de azért beszélgethetünk róla. Arra azonban megkérem: ne faggasson! Nem mondha• Krúdy Gyula: BUDAI ESTE A címerben kis pelikánok voltak, törők fő és meztelen kard, a viselője pedig Galambos Mária volt, táncosnő, magyar dalénekesnő, csikósnő, aki a külföldi, főként orosz színpadokon meglehetős sikerrel működött, később Budán kis villát vásárolt, és a kapura kifaragtatta a címert a török fővel és mezítelen karddal. Ekkor Galambos Mária harminc éves volt, a legszebb bundája volt Budán, az ékszerei titokzatos fényűek, míg a szeme tájékán könnyű pókhálót vont valamely körülmény, talán egy boldog-boldogtalan szerelem élménye, vagy egy moszkvai bál éjszakája, midőn a herceg vagy a kereskedő végképpen elhagyta, behódolván egy új csillagnak, aki a művészet egén fölbukkant. Talán nem is volt semmi különösebb eredendője a pókhálónak, hisz erkölcsben, csendben, nyugodalmas vidéki házban éldegélő uriasszonyok is hozzájutnak e pókhálóhoz, amely szemükre szövődik, holott egyetlenegyszer sem ittak pálinkát gárdatisztekkel. Mária harminc esztendős volt és végtelenül sokat búslakodott a pókháló miatt, amely véleménye szerint sokkal korábban érkezett, mint illett volna. Volt egy barátnője (korántsem olyan gazdag, mint ő), akivel egykor együtt táncolt a moszkvai Paradicsomban, aki ugyancsak Budán telepedett le, s tőle Mária délutánonként kérdezgette: — Mondd, miért öregszem én meg idő előtt? Mindig jószívű, vallásos, becsületes nő voltam, segítettem a szegényeken, pártfogoltam az árvákat, ha jól ment a dolgom, aranyat nyomtam a sarki koldus kezébe, aki Moszkva égésénél is már a sarkon állott... Miért, mondd, Ilona? A barátnő a betegségektől és szegénységtől már régesrégen összeszáradt, csupán fényes kis szeme mozgott szokatlan élénkséggel, különösen, ha előkelő urakat látott kocsizni a Hűvösvölgy felé, alattomosan mosolygott: — Mindennek az oka, hogy nincs kedvesed, akit szeressél. — Pfuj! — kiáltott föl Mária, és a tömérdek karperecét megrázta a kezén. — Már Moszkvában is azon törted mindig a fejed, hogy szőjj szerelmet barátnéd és méltatlan férfiak között. Te javíthatatlan vagy, Ilona. Engem legszívesebben láttál volna a nagydobos karjában. Azért nem lett belőled semmi, mert mindenféle ringy-rongy férfival szóba állottál. — Én mindig igazán szerettem — mondta igen büszkén Ilona.
