A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)

1967-07-23 / 30. szám

Több levél írója arról panaszkodik, hogy nem vették fel a főiskolára, most mitévő legyen. A probléma nem tipikus, de mégis szólni kell róla. Rögtön azzal kell kezdenünk, hogy a tervgazdálkodás még hosszú évekig megköveteli az egyes főiskolák irányszámainak megadását. Valamikor sem felvételire, sem pedig az irányszámra nem volt szükség, mert a kapita­lista viszonyok között teljesen szabad munkaerőgazdálkodás volt. Tehát minden érettségizettet felvettek az egyetemre, fő­iskolákra. Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a fő­iskolai tanárok az első két-három szemeszter úgynevezett „szóróvizsgáin“ alaposan kiszűrték az oda nem valókat. A múltban a főiskolai képesítés (és semmilyen képesítés sem) nem jelentett állást, elhelyezkedést. Az állásokat általában meg kellett pályázni és ha nem volt üresedés, bizony öt-hat évig is várni kellett az elhelyezkedésre. Mindezt azért kellett elmondanunk, mert mi az egyetemekre, főiskolákra csak annyi jelentkezőt veszünk fel, ahány szakemberre négy öt év múlva, ha majd végez a jelölt, szükségünk lesz. Nálunk ugyanis nin­csenek „diplomás munkanélküliek“, mi minden képzett embert elhelyezünk. Szlovákiában vannak „divatos“ szakmák, ahová ötször-hatszor többen jelentkeznek, mint ahányat a főiskola felvehet. A felvételi vizsgabizottságoknak ilyenkor „könnyű volt dolguk“, mert 80—90 jelentkezőből lehetett kiválasztani 20—25 jó, minden szempontból megfelelő tanulót, másrészt viszont nagyon nehéz volt a feladatuk, mert sok közepes, de talán még jó tanulót is el kellett utasítaniok. { tsM, Sajnos a magyar tannyelvű általános középiskolák tanulói­nak zöme még mindig a társadalomtudományi főiskolákra je­lentkezett, már pedig éppen azok a túlpreferált szakok, ahol valóban nagy a szelektálás. Az egyik levél írója például azt írja, hogy 22 jelentkezőből estik ötöt vettek fel az egyetem filozófiai fakultására, tehát annyit, amennyit a tervezés alap­ján az oktatás-gazdaságtani szakemberek beütemeztek. Az elhelyezkedési és iskolai helyek megnyitása t. 1. nem követheti minden egyén választási kívánságait, mert akkor egyes területeken túlképzés történnék, tehát már a végzett szakembereket nem tudnánk elhelyezni. Több levélből érződött ki, hogy a magyar iskolákat végzett fiatalok tudatában a músžaki pályákkal szemben tanúsított helytelen szemlélet még mindig fennáll. „Nem szeretem a ma­tematikát, a fizikát", írta több levél írója s ezzel magyarázta, hogy miért nem jelentkezett a műszaki főiskolára, ahol több hely volt. Tehát ezért nem „divatos“ szakma a műszaki pálya, pedig a társadalmi szükséglet éppen ezek iránt nő szemmel láthatóan. Hazánkban az érettségizők kb. 60—70 %-a juthat be a fő­iskolákra. Az anonim felvételi rendszer mellett ezek zömmel a legtehetségesebb tanulók. A többiek a felépítményi iskolák­ban vagy más, az érettségizőket előnyben részesítő ipari ta­nuló iskolákban helyezkedhetnek el, (pl. rádió-televízió szere­lő, műszerész, nyomdász, egészségügyi technikus, stb.) Úgy véljük: a múltból örökölt előítélet az, hogy az érettsé­gizett embernek csakis az íróasztal melletti munka dukál. Helytelenül vélekedünk akkor is, ha úgy gondoljuk, hogy az iskolában kapott általános műveltség minden pályán óriási előnyt jelent. A legnagyobb hibák egyike, a társadalom fejlő­dését, az egyén sokoldalú kibontakozását gátló felfogás, a középiskolai érettségi megszerzését — mint azt az egyik le­vélben olvashattuk — időfecsérlésnek nevezni. Vajon nem kap-e többet az élettől az ember, akinek szélesebb a látóköre, alaposabb a tudása? Vajon nincs szükség ma már az élet minden területén a pallérozottab gondolkodásmódra, a mun­kafolyamatok racionalizására? Miért nem értékeli magát az a 19 éves komáromi ifjú levélírónk a jövő társadalmi szükség­letének megfelelően? Hiszen a fizikai és szellemi munka kö­zötti hagyományos különbségek csökkenésének igazolására a gyakorlati élet már ma is sok lehetőséget kínál. Egy-egy villanyszerelő vagy esztergályos munkájában már ma is annyi a „szellemi“ elem, mint jő néhány „szelleminek“ minősített munkakörben. Sőt a munka melletti tanulás lehetőségei is egyre szélesednek. Tehát az a tény, hogy az életben valakinek első próbálkozásra nem sikerült valami, az nem jelentheti a lemondást; ha valakinek ebben az évben nem sikerült bejutnia a főiskolára, ne adja fel a harcot, készüljön, tanuljon, s je­lentkezzen jövőre is. Ma már bebizonyított tény, hogy éppen a tanulásra fordított energia, a tudás megszerzésébe fektetett invesztíció mind az egyén számára, mint pedig a társadalom javára a leggazdaságosabb, legkifizetődőbb. — ií — Kényes kérdés — Egy kényes kérdésről szeretnék beszélni önnel — mondta Lipták osz­tályvezető Verpelétinek, a beosztott­jának. — Kényes kérdés? — Nagyon kényes — ráncolta hom­lokát Lipták, s gondterhelten nézett maga elé .,. — Ha szabad tudnom, miről van szó? — kérdezte sápadtan Verpeléti. — Épp az a baj — sóhajtott jel az osztályvezető — Annyira kényes a kérdés, hogy nem is tudom: beszélhe­tek-e róla? — Ha annyira kényes, akkor in­kább ne .., — De igen! Beszélnünk kell ró­la! — csattant jel Lipták. — Nincse­nek olyan kényes kérdések, amelyek­ről ne beszélhetnénk! — Hát akkor beszéljünk ... — Ismételten a lelkére kötöm: na­gyon kényes kérdés! — Ám! — Nono. Nem olyan egyszerű a dolog. Épp azon gondolkodom, helye­sen teszem-e, hogy ezt a kényes kér­dést, amely tulajdonképpen nincs is, mert nincsenek olyan kényes kérdé­sek, amelyekről ne beszélhetnénk — most megbeszélem önnel? — Akkor talán ne beszéljünk róla. — Mtért ne? — Ha annyira kényes ... — Látom, hiába magyarázom ma­gának, hiába oktatom, hogy nincse­nek kényes kérdések. — Hát akkor? — De ez a kérdés annyira kényes, hogy őszintén megvallva, azt sem tu­dom, helyesen teszem-e, ha gondolok rá, és ha önmagommal beszélgetek róla. Mert nem mindegy, hogy az em­ber hogy áll hozzá egy ilyen kényes kérdéshez. — Legjobb lesz, osztályvezető kar­társ, — suttogta Verpeléti — ha ezt a kényes kérdést kiveri a fejéből. — Vajon helyesen tenném-e, ha ki­verném a fejemből ezt a kényes kér­dést, vagy sem? Adjon tanácsot! — De nem tudom, miről van szól, — Mondom, hogy egy kényes kér­désről, amelyet nem lehet felülete­sen, hebehurgyán, hűbelebálázs mód­jára elintézni. Ezt a kényes kérdést alaposan meg kell nézni, tüzetesen át kell tanulmányozni, fel kell tárni. Őszintén, diplomatikusan, bátran! — Könyörgök, miről van szó tu­lajdonképpen? — siránkozott Verpe­léti. — Látja, ez is egy kényes kér­dés — felelte Lipták. — Tehát nem is egy kényes kérdésünk van, hanem kettő. Egyre bonyolultabb a helyzet. — Most már igazán szeretném tud­ni miről van szó? — emelte fel a hangját Verpeléti. — Miért szeretné tudni? — kér­dezte a főnök és fürkésző tekintettel beosztottja arcába nézett. — Mert furdal a kíváncsiság, mert megőrülök a kíváncsiságtól, mert itt fogok megdögleni, ha nem tudom meg, mi az a kényes kérdés. — Ej, de kíváncsi! — Imádom a kényes kérdéseket! — kiáltotta Verpeléti és már zavaros volt a tekintete. — A kényes kérdéseket nem imád­ni kell, hanem megoldani — felelte feddő hangon az osztályvezető. — Hát akkor oldjuk meg! — ese­dezett térden állva Verpeléti. — Jobb, ha nem nyúlunk ehhez a kényes kérdéshez, de azért beszél­gethetünk róla. Arra azonban meg­kérem: ne faggasson! Nem mondha• Krúdy Gyula: BUDAI ESTE A címerben kis pelikánok voltak, törők fő és meztelen kard, a viselője pedig Galambos Mária volt, táncosnő, magyar dalénekesnő, csikósnő, aki a külföldi, főként orosz színpadokon meglehetős sikerrel működött, később Budán kis villát vásárolt, és a kapura kifaragtatta a címert a tö­rök fővel és mezítelen karddal. Ekkor Galambos Mária harminc éves volt, a legszebb bundája volt Budán, az ékszerei titokzatos fényűek, míg a szeme tájékán könnyű pókhálót vont valamely körülmény, talán egy boldog-boldogtalan szerelem élménye, vagy egy moszkvai bál éjszakája, midőn a herceg vagy a kereskedő végképpen elhagyta, behódolván egy új csillagnak, aki a művészet egén fölbukkant. Talán nem is volt semmi különösebb eredendője a pókhálónak, hisz erkölcsben, csendben, nyu­godalmas vidéki házban éldegélő uriasszonyok is hozzájutnak e pókhá­lóhoz, amely szemükre szövődik, holott egyetlenegyszer sem ittak pá­linkát gárdatisztekkel. Mária harminc esztendős volt és végtelenül sokat búslakodott a pók­háló miatt, amely véleménye szerint sokkal korábban érkezett, mint illett volna. Volt egy barátnője (korántsem olyan gazdag, mint ő), aki­vel egykor együtt táncolt a moszkvai Paradicsomban, aki ugyancsak Bu­dán telepedett le, s tőle Mária délutánonként kérdezgette: — Mondd, miért öregszem én meg idő előtt? Mindig jószívű, vallásos, becsületes nő voltam, segítettem a szegényeken, pártfogoltam az árvá­kat, ha jól ment a dolgom, aranyat nyomtam a sarki koldus kezébe, aki Moszkva égésénél is már a sarkon állott... Miért, mondd, Ilona? A barátnő a betegségektől és szegénységtől már régesrégen összeszá­radt, csupán fényes kis szeme mozgott szokatlan élénkséggel, különösen, ha előkelő urakat látott kocsizni a Hűvösvölgy felé, alattomosan mo­solygott: — Mindennek az oka, hogy nincs kedvesed, akit szeressél. — Pfuj! — kiáltott föl Mária, és a tömérdek karperecét megrázta a kezén. — Már Moszkvában is azon törted mindig a fejed, hogy szőjj szerelmet barátnéd és méltatlan férfiak között. Te javíthatatlan vagy, Ilona. Engem legszívesebben láttál volna a nagydobos karjában. Azért nem lett belőled semmi, mert mindenféle ringy-rongy férfival szóba állottál. — Én mindig igazán szerettem — mondta igen büszkén Ilona.

Next

/
Thumbnails
Contents