A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)

1967-12-17 / 51. szám

Elhagytál

Deák Tamás — G. Dénes György szerzeménye Copright by Zeneműkiadó Vállalat Budapest

A húszas években jártam először Itáliában. Nagy irammal három hét alatt beszaladtam a fél országot, és pihenőként néhány napra kikötöttem Capri szigetén.

Egy kisebb penzióban szálltam meg; a tulajdonos osztrák volt, a szobaasszony Is tildott németül, ö vette észre az éjjeliszekrényen a magammal hozott Gorkij regériyt. Az Artamanovok volt; kevéssel azelőtt jelent meg magyarul.

— Ö, Gorkij! kiáltott fel a szobaasszony. — Tudja, uram, hogy sokáig itt lakott a szigeten.

Érdekes, nagy újság volt ez számomra, faggatni kezdtem az aszszonyt, ismerte-e Gorkijt, szót váltott-e vele.

— Gyakran láttam, de hát a magamfajta nem szólíthatja meg az Idegeneket. Most Itt lakik a közelben, Sorrentóban. Azt mondják, beteg a tüdeje, azért él Itt nálunk — felelte pletykás kedvvel, és sietve hozzátette, hogy a szigetnek van egy sokkal nevesebb lakója. Fent Anacapribaxi, egy csodálatos villában él Axel Munthe, a híres svéd író, a svéd király orvosa és személyes jó barátja.

Mit tudtam akkor Gorkijról? Meg voltam győződve, hogy rengeteget, hiszen olvastam már >a Gyermekkon, a Csudra Makan, a Maivát és néhány szatíráját. Az Ejlell menedékhely életem legnagyobb színházt élménye volt. Betéve tudtam vallomását a humanizmusról:

„Ember“I Ez gyönyörül Ez büszkén hangzikl Embert Tisztelni kell az embert! Nem sajnálni... Meg megalázni sajnálkozással... Tisztelni kellí"

Ma tudom, hogy csak szertelenül felszippantott, felületes tudás volt ez, és évek, hosszú évek kellettek, • hogy igazt nagyságában megértsem, és elfogadjam — amit Gorkij hirdetett —, hogy a polgárság szellemi válságba, szellemi csődbe jutott, haláltusáját, vívja, és védekezésül ezért a cinizmushoz folyamodott.

Nem fogadtam meg a bőbeszédű szobaasszony tanácsát, nem gyalogaltam fel Anacapriba, hogy tisztelegjek a híres svéd írónál, a svéd király orvosánál és barátjánál. Hiába áradozott fejedelmi megjelenéséről, Gorkij ugyan két fejjel magasabb nála, de hol van ő a svéd író hódító eleganciájától, világítás modorától. Munthe nem „proletár“, de tetőtől talpig úr, arisztokrata a javából, nemhiába fogadta barátságába a király.

Nem tudtam megmagyarázni a lelkendező asszonyságnak, hogy nem érdekel Munthe előkelősége, sziporkázó szellemessége, fölényes éleíilozófiába rejtett, langyos humanizmusa, de érdekel a paraszt Gorkij szenvedélyes hangú, nagy és szabad forradalmi világnézete. Ha Itt valakivel találkoznom kell, akkor 6 az!

Hogy polgári nevelésem és! mirtden felőítéletem ellenére ml vonzott hozzá? Szenvedélyes igazságkerésése, igazi emberszeretete. Éreztem, fiófcy az a szó, amit & formál, igaz, s igaz az áz élet, amelyről a Kispolgárok Nilsje Vagy Pelaapta Nyilovna és Pavel Vlaszov bäteél. Tapasztalatlan szívem ebben nem csalatkozhatott, járatlan fejemnek ösztönszertten meg kellett találnia a helyes ütat.Erre tanított már a háború, a sziklás Karszt, az Isonzó és Venhiri.

Bíztam a szerencsémbe», és ezúttal nem hagyott cserbe "Másnap hajnalban felszálltam a Sorientóba induló kis gőzösre, és nyomban megkerestem, a villát, amelyben Gorkij lakott. Délig dolgozik, ebédután pihen — tüdőbaja megköveteli a sok pihenést —, de uzsonnatájban felkereshetem, így hangzott a felvilágosítás, amikor szorongásaimat leküzdve a házba benyitottam.

Aztán ott ültünk a teraszon. Én roppantul elfogódva, tenyeremmel a könyvét szorongatva, néhány konvencionális szólammal próbálkoztam. ami a tolmácsolásban még idétlenebbnek tűnt fel.

Ha most, több mint négy évtized távolából, visszapillantok erre a látogatásra, és próbálom összerakni az emlékek szétforgácsolt, szertehulló mozaikdarabjait, nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy süket és elcsépelt szavaimmal bizonyára a terhére voltam. Az első percekben átkoztam magam, hogy jó adag hiúságból Ilyen kínos helyzetbe kerültem, suta fecsegésemet semmi sem menti, Jobb lett volna Capríban maradnom, képzeletben cljutszogatnl a mondatokkal, amelyekkel nagy tiszteletemet és szeretetemet kifejezhettem volna.

Bizonyára ott volt a hiba, hogy nem beszéltem úgy, ahogy kétkezi munkások, volgal hajósok, péksegédek, poros lábú zarándokok, egyszerű halászok, erdőket járó madarászok szólnak hozzá, amikor ügyes-bajos dolgaikat kiteregetik előtte.

Amikor észrevettem, hogy az alattunk csillogó tengert, a halászbárkák fehér vitorláit, a messzi Nápoly apró játékszernek tetsző kőrengetegét nézi, elhallgattam. Ebben a hirtelen támadt, félpercnyi csöndben aztán mintegy varázsütésre, vége szakadt a süketségnek, és egyszerre éreztem, hogy eleven, pezsgő áram sodrába kerülök. Gorkij nagy busa homloka alatt felfénylett a szeme, a keze elhárítőn Intett — nem akarta, hogy róla, utolsó olvasmányomról, az Artamanovokról áradozzam, most én voltam a fontos neki, az Ismeretlen kezdő, aki tétován elindult,’ de már az első sikerektől megmámorosodik, és azt hiszi, hogy a Parnasszuson a helye.