A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-12-03 / 49. szám
Gede Pál Elnézést uraim szalonokban jártás nem vagyok Tinijeiddel mázolt szobában születtem melyre szobiak hüvelyknyi ablakot s mint katicabogártól a sztyeppi éjszaka a naptól annyi fényt lophatott Itt szült anyám hét fiúgyermeket ám a cselédszoba egérkórusnak volt még otthona a mestergerendát a szú bérbe vette ki /s akáctörzzsel támasztottuk alá hogy ne szakadjanak ránk a csillagok) Elnézést uraim szalonokban jártas nem vagyok hleltem csalánlevest burgonyát ettem nyersen is bizám a földesúr kedvenc ebje rettentően megharagudott mikor előle csirkecombot csentem el s gazdája? fogpiszkálót hozzá nem adott mikoi' rajtakapott Ihacsak a korbácsnak nem az volt a neve) Hát így tanultam én szavakat ízeket és zamatokat s mire való a kard a ló a fegyverek más neme Elnézést uraim szalonokban jártas nein vagyok. Európa lövészárkait végig ismerem itt vesztettem fél szemem s testvérem 6 mind a hat ott maradt én rohantam helyettük is a leszbe a voltak vére volt az italom s a szirtek honnan a lévők szeme messzebb lát a sors hírmondónak szánt mint Niobe hetedik fiát halljátok hát amennyi szikla megannyi szurony csalt csúcsára hogy messze láss hát lássatok Elnézést uraim szalonokban jártas nem vagyok Asztalt terítettem, hozzá üljetek egészséggel fogyasszátok, mi van előttetek valamiről ha megfeledkeztem szóljatok — Nincs fogpiszkáló! Lám az is kellene bár csata után a lakomán Bugyonnij sem piszkálta fogát Mereszjevnek sem hiányzott a piszkafa S ki majd a Holdra lép — Legyen bármi a neve — nem piszkafa lesz a fegyvere s kmek-kinek ha hiányzik a piszkafa Elnézést uraim ez csata utáni lakoma ,.. lm emelem poharam s ti is töltsétek száz grammot bele és dícsértessék kinek vére folyt dícsértessék a neve Farkas Jenő: (Ueaxmdxia (Alexandria, 1967. október 2.) Tenger s homok közé zár drága gyöngysor — Alik, Mehmedek s Mirjamok hazája. Kleopátra is itt élt, — tarka gálya vitte Olaszhon városába. — Öt font, vagy öt piaszter ára most a bronznak, mely szép alakját bájosan mutatja. — Homokra fut a tenger habja. Rajta Caesar flottája ringott s bort nyakaitok a légiók a márvány oszlopok közt s papiruszoknak lángjánál mulattak. Rómában Brutus vére buzgóit, és a zabnak árát aranyban számolták maguk közt a többiek, kik langy Itáliának fehér Fórumán Caesart elitélték. Alexandria ragyogott, Reményét, múltját, jelenét feledve csak áradt kék tengere, csak morajlott s ha mégis sós könny hullott a fényes pompa láttán s korbács csattogott a város s népe hátán, nem zúgott fel, hogy ordítsa: azért isi S ma? Tenger és homok közt ragyogva színes gyöngysorként hullámzik e város. Itt arab, ott kopt, szudáni, s halálos komolyan hív, csal, kínálja gagyogva Caesar sisakját, Kleopátra csatját — apa és fia egy szamáron ülve ajánlgatja a halat főve sütve s imát mormol, ha minaretet lát. 0, tarka város! Tengerparti ékszer! Mennyit alkudtam sok kereskedőddel! Mennyit csatáztam legyeiddel bőszen, s hogy szerettelekI — Aliknak szemével láttalak meg a csillagbontásban. Esle szemem nem Caesart, nem is Klepopatrát, de hangos kedved s fellahod hatalmát s mai fáraók erejét kereste. Dolfi ámulva hallgatta őket. Ma még egyetlen egyszer se nevezték Spenótnak. Kezdett bátorságra kapni. Elmagyarázták neki, hngyan tagnak aznap háborúsdit játszani. Max generális hadserege fent tanyázik a hegyekben, Walter generális hadserege pedig megpróbál áttörni a hágón. Két füves, bozótos bucka képviselte a hegyeket, a hágót pedig egy lefelé kanyargó kis ösvény. Dolfit Walter seregébe osztották he, kapitányi rangban. Ezután elváltak egymástól az alakulatok, hogy ki-ki titokban kidogozhassa haditervét. Először fordult elő, hogy Dolfi úgy látta, komolyan veszi őt a többi fiú. Walter rendkívül felelősségteljes feladatot bízott reá: ő lett az elővéd parancsnoka. Adtak melléje csakugyan két, meglehetősen sunyi képű, parittyával felfegyverzett kis kölyköt, s már útnak is indították a csapat élén, azzal a megbízatással, hogy derítse fel az átjárót. Walter is, a többiek is nyájasan mosolyogtak rá. Szinte túl nyájasan. Dolfi kiállt hát a meredteken lejtő kis ösvényre. jobbról, balról a két cserjével, bozóttal rendetlenül benőtt halom. A Max vezette ellenség feltehetően a bokrok között rejtezkedett, onnan lesett rájuk. — Rajta, Dolfi kapitány, indulj rohamra! Azok, úgy látszik, még nem készültek föl... — adta ki a parancsot Walter, ugyancsak bizalmas hangon. — Alighogy leértél, mi is megyünk, mi leszünk a felmentő sereg ... Die fuss, fuss, ahogy csak bírsz, sosem lehet tudni... 1 Dolfi megfordult, hogy szembenézzen vele még egyszer. S föltűnt neki, hogy fura mosoly játszadozik mind Walter, mind a többi „bajtárs“ ajkán. Egy pillanatig habozott. — Mi az? — kérdezte. — Rajta, kapitány, rohamra! — parancsolt a tábornok. Ebben a pillanatban a folyón túl katonabanda trombitája harsant. A csodás, lüktető hangsatok életelixírként hatoltak Dolfi szívébe: ün nepélyesen magához szorította nevetséges kis ■ <3 puskáját, s úgy érezte, a halhatatlan dicsőség várja odalent. — Rohamra, fiúk! — kiáltotta, ahogyan sosem mierte volna azelőtt kiáltani. Azzal futásnak eredt lefelé a meredek ösvényen. Ugyanebben a pillanatban vad röhej csattant a háta mögött. De már nem bírt megfordulni, a lendület nem engedte, különben is késő lett volna: valami hirtelen megragadta a lábát, földre rántotta. Madzagot feszítettek ki előtte, tíz centiméterrel a föld felett. Fejjel bukott előre, alaposan beverte az orrát. A puska elrepült. A rezesbanda pattogó, tüzes ritmusába üvöltözés, tompa puffanások zavaros egyvelege vegyült. Feltápászkodott, die a bokrok közül már elő is bukkant az ellenség, irtózatos sárgolyó-pergőtüzet zúdítva reá. Mind őt lőtte. Az egyik rosszcsontnak sikerült fültövön találnia; megint elvágódott. Erre ráugrottak, ütötték-verték. Walter is, a tábornoka, meg a bajtársai is. — Nesze, nesze, Spenót kapitány! Végre otthagyták, kereket oldottak. A zene is elhalt odaát, a folyó túlpartján. Dolfit kétségbeesett zokogás rázta. Körülnézett, kereste a puskáját. Ott hevert néhány lépésre tőle. Lehajolt érte, fölvette. Ócska csonkot tartott a kezében. Valamelyik gézengúz letörés a csövét, nem volt az már semmire se jó. így került végül a sétány padján üldögélő anyukája elé, kezében a fájdalmas ronccsal, felhorzsolt térddel, vérző orral, tetőtől talpig mocskosán. — Szentisten, Dolfi, mit csináltál?!. Nem azt kérdezi«, hogy mit csináltak vele, hanem, hogy ő mit csinált. A háziasszony ösztönös felfortyanása volt ez: egy ruha teljesen tönkrement. De benne volt az anya keserűsége, megaláztatása is: micsoda szánalmas alak lesz ebből a szerencsétlen gyerekből! Milyen nyomorult sors vár reá! Miért nem tudott ő is szőke, keménykötésű kis fickót szülni, olyat, amilyenek ezek itt, akik benépesítik a parkot? Miért fejlődik az ő fia ilyen nehezen? Miért ilyen sápadt mindig? Miért ily kevéssé rokonszenves? Miért folyik káposztalé az ereiben, miért hagyja mindig, hogy a többiek legyűrjék? Megpróbálta elképzelni, milyen lesz Dolfi tizenöt, húsz év múlva Szerette volna egyenruhában látni lelki szemeivel, délceg lovascsapat élén vagy karonfogva »egy remek lánnyal vagy egy nagy áruház tulajdonosaként vagy tengerészkapitányként. De nem sikerült. Mindig csak tollal a kezében látta, előtte óriási irathalmaz, lám, ott görnyed az iskolapadban, az otthoni íróasztala mögött, poros hivatali íróasztalok mögött. Szürke, pedáns hivatalnok, bürokrata. Szánalmas, nyomorult féreg lesz, igen, akit eltiport az élet. — Jaj, szegény gyerek! — sajnálkozott az elegáns fiatal hölgy, aki épp Clara asszonnyal csevegett. S fejcsóválva megsimogatta Dolfi rémült arcocskáját A kisfiú hálásan nézett fel, igyekezett mosolyogni. S egy pillanatra mintha valami fény is átsuhant volna e sápadt arcon: egy törékeny, ártatlan, megalázott és védtelen gyermek keserű magányának visszfénye; kétségbeesett vágy egy kis vigasz után; valami tiszta, fájdalmas és gyönyörű érzés — nem, lehetetlen pontosabban meghatározni. Egy pillanatra — életében utoljára — szelíd kisfiú volt, gyöngéd, lágy, meggyötört, aki nem érti a világot maga körül, s egy kis jóságért eseng. De ez csupán egy pillanatig tartott. — Na, gyere, Dolfi, ruhát kell váltanod! — förmedt rá az anyja, erélyesen karonragadta, s elindult vele hazafelé. Ekkor a gyermek újra zokogásban tört ki, dühödt zokogásban, arca máris eltorzult, csúnya lett, két kemény, durva ránc vésődött szája köré. — Istenem, mennyi baj van ezekkel a gyerekekkel! — sóhajtott fel résztvevőn a fiatal hölgy, majd elbúcsúzott: — Viszontlátásra, Hitiemé! lelegeli Polgár István fordítása
