A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-12-03 / 49. szám
Parókában, álruhában — 2. Vajon ki volt ez az esztergályos? Nem, nem titkos ügynök, valamelyik kémügynökség vagy elhárító szerv embere, munkásnak álcázott felderítő. Valóban egyszerű esztergályos volt, akinek egész életét betöltötte a mindennapi kenyérért folytatott küzdelem, a gyermekek felnevelése. Az esztergályos gyakran panaszkodott Gravesnek, hogy kevés a keresete nagy családjának eltartásához. — Azelőtt még nehezebb volt — tette hozzá a munkás —, most már valamivel könnyebb. A legidősebb fiam nagyon tehetséges gyerek. Olyan kitűnően rajzol, hogy én csak bámulom. Jó állása Is van egy cégnél, tervrajzokat készít... Graves nem kérdezte meg, hol van a gyerek munkahelye. Tudta ő azt már régen, és tulajdonképpen nem az apával, hanem a legidősebb fiúval akart megismerkedni. Ogy gondolta azonban, hogyha hosszabb is, de célravezetőbb és veszélytelenebb, ha először az apával kezdi a dolgot. Egy tavaszi napon, amikor sütött a nap, az esztergályos javasolta, hogy sétáljanak egyet a kellemes májusban, menjenek el együtt a Beadmore-cég kapuja elé, és várják meg együtt a fiát. A műszerésznek álcázott kém nagyon örült ennek a javaslatnak, de nem mutatta. Azt válaszolta, hogy neki teljesen mindegy, mivel tölti az idejét, éppenséggel együtt is sétálhatnak egyet. A gyárkapuban sokáig kellett a fiúra várni. Várakozás közben Graves folytatta azt a panaszáradatot, amelyet már útközben elkezdett. Rémes, hogy milyen vacak penzióban lakik, nem elég, hogy kényelmetlen a szállása, szállásadónője valóságos uzsorás, aki minden csepp vizet és minden foknyi meleget külön megfizettet vele, de még ennél is nagyobb baj, hogy már nem bírja elviselni a magányt, esténként egyszerűen nincs kivel szót váltania. Az esztergályos, aki nagyon megkedvelte a műszerészt, s aki éppen előzőleg beszélgetett arról a feleségével, hogy anyagi gondjaik miatt lakót kellene fogadniuk, felajánlctta hogy Graves költözzék hozzájuk. A műszerész azt válaszolta, hogy gondolkozik a dolgon, addig is arra kéri barátját, hogy beszélje meg az ügyet asszonyával, hiszen végeredményben az ilyen dolgokban a háziasszonyé a döntés joga. Az esztergályos felesége szívesen vállalta, hogy üresen álló kis szobájukban megfelelő fizetség ellenében szállást ad a műszerésznek, akit férje csendes és rokonszenves emberként jellemzett. Sőt, azt is vállalta, hogy ellátást is ad számára, hiszen egy nőtlen fiatalembernek nagy gondot jelenthet a kosztolás, viszont ahol annyian étkeznek, olcsón lehet kiállítani az ő ételét is. így lett Graves az esztergályos lakója, és így került egy fedél alá a Beadmore cég fiatal rajzolójával, aki rajzpapírra rögzítette azokat a titkos terveket, amelyekért a kémet Angliába küldték. A német hírszerző a fiatal rajzoló rokonszenvét Is megnyerte. Esténként sokat beszélgettek. Graves, aki szívesen és sokat mesélt új ismerősének Európában tett utazásairól, azokról a gyárakról, ahol addig dolgozott, megkedveltette magát, s a beszélgetések során apránként fontos adatokat szedett ki a Beadmore-cég műszaki rajzolójától a gyárról. A rajzoló elmesélte, milyenek náluk azok a műtermek, ahol a rajzolók dolgoznak, miként megy ott a munka. Egyszer a fiú azzal a hírrel ment haza, hogy a cég nagy állami megrendelést kapott ágyuszállításra. és ezért túlórázni is kell. Ettől kezdve csak minden második héten folyhattak az esti beszélgetések, mert a gyárban a rajzolók műtermében is két 12 órás műszakot szerveztek, s az esztergályos fia minden második héten éjszakás volt, 12 órát töltve a rajzasztal mellett. Panaszkodott is a fiú, hogy bár most sokkal jobban keres, mint azelőtt, de sokáig nem bírja a hosszú és nehéz, fárasztó munkát, hiszen irányzókészülékek és egyéb ágyúszerekezetek rajzait készítik, és itt a századmiliméternek is szerepe van. Ebben az időben kezdett Graves elégedetlenkedni az asztalosműhelyben végzett munkájával és bérével. A Beardmore-gyár rajzolója ajánlotta, menjen az ö gyárukba dolgozni, hiszen ott most munkásfelvétel van, abban a műhelyben, ahol az irányzókészülékeket gyártják, egész sor új munkáskézre van szükség. Graves azonban hiába ment el személyesen Beardmore-ékhoz, hogy munkát keressen, nem alkalmazták. Azzal utasították el, hogy az Intelligence Service kikötötte: a gyár csak akkor kapja meg a hadimegrendeléseket, ha betartják a védelmi rendszabályokat, többek között azt, hogy ilyen munkára külföldi állampolgárt nem alkalmaznak. Graves leverten távozott a munkásfelvételi irodából. Mielőtt elhagyta volna a gyárat, bement a rajzoló műterembe, hogy felkeresse ismerősét és elmondja neki, kudarccal járt, s elbúcsúzzék tőle. Ez a látogatás, ha másra nem, legalább arra alkalmat adott Gravesnek, hogy szemügyre vegye a gyár épületeit, s a rajzoló műterem beosztását. így hát a műszerész az asztaiosműhelyben maradt, de hirtelen új szenvedélye támadt. Minden szabad idejét rajzolással, fényképezéssel és festegetéssel töltötte. Modellje — kinek tűnt volna fel, hiszen ez a modell volt kéznél — többnyire a fiatal rajzoló volt. Mindenféle szögből, minden irányból lerajzolta és lefényképezte az arcát, kiszínezte. A család örömmel figyelte lakója munkáját, s nevetve vitatta meg a rajzokat, amelyek egyre jobban hasonlítottak a modellre. Eszükbe sem jutott, hogy mindez arra szolgál, hogy alkalomadtán Graves ügyesen a fiatal rajzolónak maszkírozhassa magát. Abban az Időben a rajzolók már más időbeosztásban dolgoztak. A nappalos műszak reggel nyolc órakor kezdett és este nyolc óráig görnyedt a rajzasztal fölé. Az éjszakások este nyolckor kezdtek és hajnali négykor hagyták abba a munkát. Graves mindezt nagyon jól tudta, hiszen csak meg kellett figyelnie szállásadója legidősebb fiának időbeosztását. A beszélgetések során kiderült, hogy reggel négytől senki sincs a rajzoló műteremben, még a takarítónők Is csak reggel hét órakor kezdik a seprést. Egy téli reggel, amikor a ,fiú éjszakás volt, reggel fél öt tájban ért haza. Még nem volt egészen öt óra, amikor Graves óvatosan, hogy a ház lakóit föl ne keltse, felkelt, lámpát gyújtott, vörös parókát tett a fejére és elkezdte magát kimaszkírozni. Percek múlva a megtévesztésig hasonlított az esztergályos fiára. Eloltotta a lámpát, kiment az előszobába, kivette a rajzokat őrző páncélszekrény kulcsát a fiatalember ruhazsebéből, magára vette a fiú köpenyét és elment. Tíz perc múlva a Beardmore-gyár kapuja előtt állt. A kapus csendesen pipázott. A parókás, maszkot viselő Graves egykedvűen odaszólt neki: — Bent felejtettem valamit! A kapus biccentett és tovább rágta a pipaszárat. Graves pedig eltűnt a rajzműterem felé vezető úton. A műterem ajtajában ugyancsak egy őr ült, békésen szundikáltva. Az ajtónyílkorgásra felkapta fejét. Az ismerős rajzoló odaszólt neki: — Valaminek utána kell nézzek! Ez az őr Is megnyugodott, s folytatta a sziesztát. Maga Graves pedig bent volt már az ígéret földjén, s boszorkányos gyorsasággal végezte a dolgát. Egy lej>edővel letakarta az ablakot, kinyitotta a páncélszekrényt, kivette a terveket, kiválasztotta belőlük, amelyekre kíváncsi volt. A legfontosabb három tervet rajzszegekkel a falra erősítette, ,elővette fényképezőgépét, magnéziumot lobbantott és a fénykép máris kész volt. Mindez csak néhány percbe tellett, hiszen kiképzése idején Graves mindezt alaposan begyakorolta még Németországban. Amikor végzett, kinyitotta az ablakot, hogy a magnéziumszagtól kiszellőzzék a szoba, mindent gondosan visszarakott a helyére, kisurran és sikerült észrevétlenül ágyba jutnia. Hat órakor egyszerre kelt fel a családfővel és együtt mentek az asztalosműhelybe. Honnan gondolta volna az esztergályos, hogy munkatársa és barátja nem sokkal előbb milyen veszélyes kirándulást tett? Ez pénteken hajnalban történt, vasárnap pedig Graves „igazi“ kirándulásra indult, zsebében a már előhívott és piciny fémtokba rejtett fényképekkel. Gyalog sétált az országúton, amelyen éppen egy sofőr javította gépkocsiját. Amikor odaért, a gépkocsivezető éppen elkészült a javítással. Kocsijába invitálta a fáradtnak látszó országúti vándort és megindult. Néhány kilométernyi út után a fiatal kiránduló helyett egy ősz szakállú öregúr szállt ki a kocsiból, és meghívta a kocsiba azt a fiatal hölgyet, aki az út szélén várt — nyilvánvalóan vendégre. Az autó az akkor elérhető legnagyobb sebességgel száguldott London felé. Itt egy garniszállóban, ahol igazán nem tűnt fel egy pár, Graves átadta a német kémiroda szolgálatában álló angol segítőtársnak, Miss Mary Macann-nek, a glasgowi gyárban készített fényképeket. Aztán gépkocsival visszatért oda, ahol a kirándulást abbahagyta, s a kocsiból már ismét mint fiatal természetkedvelő munkás szállt ki. Gyalog ment be a városba. Másnap reggel, amikor ismét hozzálátott, hogy az asztalosmester állőőráit beszabályozza, már Miss Mary is Glasgowban volt. Nagyon szerény bútorozott szobában lakott, holmijában némi fehérneműn kívül alig volt más, mint egy kis koffer teli varróselyemmintákkal. A háziasszonynak panaszkodott, hogy egyre nehezebben tudja áruját eladni, márpedig abból él, hogy egy holland cég megbízásából varróselyemmel ügynököl. Miss Mary a lehető legszerényebb körülmények között töltötte az időt Glasgowban. Egyetlen szórakozása abból állt, hogy esténként betért egy kis kávéházba, ahol elolvashatta az új-> Ságokat. A szomszéd asztalnál másnaponként egy úr ült — Graves —, és mivel ebbe a kávéházba nagyon sokan jártak, kinek tűnt volna fel, hogy a két buzgó betűkedvelő kicseréli a lapokat? Graves, aki az első sikeres látogatás után még háromszor kereste fel parókában és elmaszkírozva a Beardmore-gyárat, így adta át az anyagot Miss Marynek, aki aztán a különböző tervekről, rajzokról készült felvételeket Berlinbe továbbította. A mesterkém tökéletes biztonságban érezte magát. Mindig gondoskodott róla, hogy megtudja, távollétében nem kutatta-e át valaki a szobáját, s ezért különböző tárgyakat, ruhadarabokat úgy helyezett el, hogy hazatérve megállapíthassa, nem bolygatta-e meg valaki azokat. A próbák azonban azt mutatták, hogy senki nem járt a szobában. Graves nem is sejtette, hogy ugyan rá nem gyanakodnak, de mégis közel van a végzete. Az angol tengerészeti elhárításnak ugyanis éppen az keltette^ fel gyanúját, hogy semmi nyoma nincs, mintha a németek meg akarnák szerezni a Beardmore-gyárban készülő haditechnikai berendezések titkait. Ezt egyszerűen elképzelhetetlennek tartották, s ezért megbízták Trench kapitányt, hogy nézzen körül a Beardmore-cégnél. Trenchnek ekkor már félelmetes neve volt. Brander nevű tengerésztiszt társával együtt a kiéli német hadikikötőben végeztek hosszú ideig eredményes hírszerző munkát. Igaz, a végén a német elhárítás leleplezte őket, de mivel abban az időben látszólag barátságos volt a német—angol viszony, a kémkedésen kapott Trenck kapitánynak és társának semmi bántódása nem történt, maga II. Vilmos császár lépett közbe, hogy ne állítsák őket bíróság elé, hanem adják át hazájuknak. Folytatjuk 14
