A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-11-26 / 48. szám
M onoszlói Dezső versei 3táía S zamatú&ágxMi ävzi Szomorúságom őrzi örömöd csillanó könny a mosolyod vigasztaljuk magunk a hangyák nem örülnek a hangyák nem szomorúak minden örömnek ára van Vigasztaljuk magunk a mesékben sincsen happy end meghal a boszorkány és a herceg is minden találkozásnak sorsa ez Vigasztaljon hogy már belehalt az életedbe életem fele e részen nem menti feltámadás az újrakezdés csak versek ihlete Az életé a végigmeghalás de ez se vigasz s ha így történt volna jobb-e? ez se jobb szomorúságom őrzi örömöd csillanó könny a mosolyod CLmexidai mag-^atá Itt fekszem állok gugolok mint a konzervdoboz ál ján az utolsó szem amerikai mogyoró lehetnék kocka háromszög guggolok a doboz szempontjából mindegy s én csak pléhnek tükrében nézhetem • ez a szőr itt az ujjam között só? cukor? vagy tegnapról ittragadt hajam? Ha amerikai mogyoró vagyok lehet hogy pálma a köldököm kis ráncokat szánt belém a fény s e ráncok árkában alszik az öröm Ilyenkor nyáron közvetlen ősz előtt minden kis undoron zsolozsmás áhítat tenyészik s ha ráérzek mondom is majdnem úgy mintha fütyürésznék: hála minden tudatlan pillanatért igaza volt a megismerés keblére vágyott szemérmetlenül pimaszán szenten izé izé izé zizegő mélázó füttyöm hála a bámészkodó kedvért úgy pillantott át a málackodó palánkon hogy ott túl poklot és világot láttat a rés hála minden túlmerész s ezért persze ugyancsak balga képzeletért az öl körül hol a trágya reális ereje trónol a felnövő őserdőből szerkesztett naszádot hála azért hogy mindig úgy volt „lehetne másként" hála minden megvesztegetett felismerésért hála a halálon túlhívő csodákért — Kárdy: Befejezetlen történet Megismerkedésük mondhatnám hétköznapi volt. Egy szakasz katona vonult át a falun, s a szövetkezeti iroda előtt rövid pihenőt tartottak. A fiatal hadnagy hátralökte a fején sapkáját, átugrotta a szűk árkot, s háttal állva a deszkakerítésre könyökölt. A szakasz többsége lassan beővakodott a vendéglőbe, pohár sörre, málnára. Csak a hadnagy állt mozdulatlanul. Mandulavágású szemeit összehúzva merengett a napsütésben. Talán kevesellte bőrének barnaságát, mert arcát egyenesen a napsugarak felé emelve rendületlenül állta a fényt, a meleget. Magas, nyúlánk termete alatt meghajolt a deszkakerítés. Aztán kezeit vállmagasságba emelve, nyújtózott egyet. A mozdulattól megroppant a kerítés és a felső deszka bezuhant a kertbe. A hadnagy ijedten kapott a háta mögé. Mielőtt megfordult volna, vidám nevetés csendült fülébe. Ott álltak egymással szemben. A hadnagy a szűk járdán, a lány a kertben, s közöttük a csorba kerítés. Most már együtt nevettek. Szép volt a lány. Két ágba font barna haja derekáig ért. Sötét szemöldökének ívelése alól kék szemek fürkészték a fiú arcát. Az apró fehér blúz szinte vakított, s a kék szoknyából előtűnő formás lábakon nem volt cipő. A hadnagy mindezt egy pillanat alatt mérte fel, s ha nevetett is még, annak már az volt az oka, hogy a lány Is érezte a karja és a lába meztelenségét, s jobb híján bokáig ásta magát a porhanyós földbe. — Most aztán mi lesz? — kérdezte a hadnagy, s a kerítésen áthajolva felemelte a korhadt deszkát. — Mi lesz? — kérdezte a lány is. — Hozzon gyorsan kalapácsot. Visszaszegezem... Neggyedóra múltán ott állt a hadnagy az udvar közepén. A lány vizet mert a kerekes kútból, s az üvegpoharat finom pára lepte el. A hadnagy Ivott. — Kimelegedett ebben a nagy munkában ... — villant rá a lány szeme. — Eltalálta. Kérek még egy pohárral... — S amikor a lány újra merte, a hadnagy mintha köszönteni akarná, feléje emelte a poharat. — Pohárköszöntő is lesz? — villant újra a lány szeme. — Igen. Figyelje csak: „Rámosolygott most a fiú, Hosszan nézett azután ... És ivott, ivott a kútnál. Ivott egész délután.“ — Iszakovszkij... — mondta a lány. A hadnagy egy hajtásra itta ki a vizet. Amikor visszaadta az üres poharat, látta, a lány szemét olyan finom pára lepte el, mint a pohár falát. Így ismerkedtek meg. A hadnagy vasárnaponként belátogatott a faluba a közeli táborból. Amikor a szőlőben ciripelni kezdtek a tücskök, megtartották a kézfogót, A lakodalmat húsvét másnapjára tűzték ki. A hadnagy ez idő tájt már az alakulata állomáshelyéről, a Duna túlsó oldaláról járt látogatóba. Az ünnep előtt egyszer katonai teherkocsival érkezett, s vitte a szobabútort, a kelengyét. Egyelőre csak berakták a lakásba. A fészket majd ketten, az esküvő után rendezik be. Elmentek az ünnepi meghívások is, rokonoknak, ismerősöknek. Vőfélyek rigmusokat faragtak, koszorúslányok a varrónőket sürgették. A pincéből ötakós hordó gurult be a kamrába. Az ünnep sütés-főzéssel telt el. reggeltől kezdve érkezett a rokonság, csak a násznép nem volt még teljes. A hadnagy szüleinek vonatja a délutáni órákban érkezik. Miattuk tették egy órával későbbre az esküvő időpontját is. No, sebaj, messziről, alföldi városból érkeznek. A hadnagy apja állattenyésztési brigádvezető a szövetkezetben. Azok pedig ünnepen is elfoglalt emberek. Még nem is látták egymást, most legalább kibeszélhetik magukat. A hadnagy reggel érkezett, tiszti egyenruhában, hófehér, illatozó szegfűcsokorral. Délután katonai kocsi érkezett. A hadnagy ezredesét, s néhány tiszttársát hozta. Ilyen esküvő még nem volt a faluban. A vonat beszaladt, az utasok nagy része elhagyta már az állomást. Csak a taxisofőr állt tétován. Hol vannak az ő utasai? Néhányan a váróterem előtt őgyelegtek a szemközt jövő vonatra várva. Amott ketten egy zsák almát vonszoltak a kijárat felé. Ezek sem lakodalomra érkeztek. Rajtuk kívül csupán egy rózsásszoknyás, nagykendős cigányasszony, meg egy feketeruhás cigányember ténfergett a sínek mentén. Hol vannak hát?... Akkor odalépett hozzá a feketeruhás cigányember. — Mondja csak ... Nem minket vár? — Nem hát — nézett végig a férfin a sofőr. — Én a vőlegény szüleit várom. — Mi vagyunk azok ... Éppen, hogy mi vagyunk — derült fel az asszony szeme. S míg felfelé kocsiztak a faluba, a sofőr a visszapillantó tükörből figyelte utasait. Jó kis cirkusz lesz belőle... A tekintetek kereszttüzében fogtak kezet az örömszülők. A menyasszony harmatosra sírta a fehér szegfűcsokrot. A vendégek tétován álltak. Senki nem mondta: menjenek, vagy maradjanak. A tanácstól sürgető ember jött: mi ... lesz már? Meddig várjanak? Azt Az esküvő napján
