A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-11-26 / 48. szám
11 Már régen nem voltunk kedves öreg nénikéinknél. Nem telefonáltunk, nem Is Irtunk nekik. Amint a második emeletre tartottunk, mint mindig, most is azon tanakodtunk a feleségemmel, mit mondunk majd: sok volt a dolgunk, beteg volt a fiúnk — sehogy sem tudtunk kiszabadulni otthonról... De szerencsére nem kellett füllentenünk. Az idősebb nővér nyitott ajtót; a fiatalabb, aki mindig kérdőre vont bennünket, s akinek most magyarázkodni akartunk, nem volt otthon. úlia Tyihonovna nagyon megörült nekünk, mi pedig neki. — Az elveszettek! — mondta, és figyelmeztetett: — Viktória nincs itthon. úlia Tyihonovna másodiknak számítja magát a házban; azt gondolja, mi csak Viktória Tyihonovnához jöttünk. A nővérek férjük halála óta együtt élnek. Az idősebb Vilniusból költözött a fiatalabbikhoz, s a fiatalabb egy kissé papucs alatt tartja. — Mig nincs itthon, én mindent kivasalok — s Júlia Tyihonovna a szobában megmutogatja nekünk a keményre vasalt asztali futót, függönyt, abroszt. — Ha nem látom jól, lehajolok és megnézem. Csakhogy elégedett legyen a munkámmal. S ha senkisem hajt engem, mindent meg tudok csinálni. Neki nem is mondtam. Egyedül mostam meg az ablakokat. Látjátok, tisztájf. Igaz, hogy tiszták? Nagyon egyszerű az: kivittem a zsámolyt az erkélyre, felálltam rá és lemostam. Később jött a takarítónő, és azt mondja: „Hisz maguknál tiszta az ablak, mosni se kell.“ Én meg — kacsint ránk Júlia Tyihonovna — azt felelem neki: „Hát hogyan? Mi télen is tisztítjuk az ablakokat!“ Viktória mit sem értett az egészből. A mi Dulcjánk pedig — magunk között így hívjuk a takarítónőt — sürgött-forgott egy ideig, majd elment. Nézem, hát hozzá se nyúlt az ablakokhoz — tehát tiszták. Az ebédet is megfőzöm, letörlöm a port, feipasztázom a padlót. Csak hogy békesség legyen. De ha megkérdik tőlem: „Júlia, nem égeti ki a ruhát a vasaló?“ — akkor már nem vagyok képes semmire. Biztosan megégetek, vagy rosszul csinálok valamit. Biztosan. Ha pedig senki sincs mellettem, ha teljes nyugalom van köröttem, mindent el tudok végezni. Ö pedig, ha hazajön: „Te mindent kidöntöll kiégeted a ruhátl Te semmire sem ügyelszl Te elesel! Feküdj le és aludj! Pihenj!“ Csak akkor dolgozhatok egy kicsit, ha egyedül vagyok ... — Júlia Tyihonovna! Hát feküdjön! Nem rossz az... — nevet a feleségem. — Pihenjen. Én bizony pihennék. Nem csinálnék én semmit, ha a férjem nem mondaná: dolgozz már, kérlekl — Te még tudsz dolgozni, és nem akaródzik neked. Én pedig már nemsokára örökre pihenni térek ... és nekem mégis akaródzik. — Júlia Tyihonovna meglóbálja kövér, puha kezét, s ráteszi a kihűlt vasalóra. — Ö bizony nekem semmihez sem enged nyúlni, én pedig arra gondolok: csak már adnának nektek lakást. Járjatok a nyakukra, kérjétek, hisz egyszer már megígérték; harcoljátok ki, és én majd mindent rendbeteszek a lakásotokban. Kitakarítok, eljárok a piacra, meg is főzök. Még a fiacskátokra is ügyelek. Engem nem Is fogtok látni. Régebben eljártam a fiamhoz Vilniusba. Szép lakása van, háromszobás. Mindig napközben mentem, amikor ő munkában volt. Egyszer, amint megérkezek, látom; a spaletták leengedve, a szobában sötét van. Kopogok, kopogok, de senki sem válaszol. Hát megfordultam, és mentem kifelé. Ekkor valaki kiabálni kezdett: „Mama, mama, ne menjen el! Jöjjön be!“ A menyem volt. „Hát te hol jártál?“ — „Nem voltam én sehol, beteg vagyok, fáj a fejem.“ Ezt mondja nekem, pedig ... az igazság az, hogy egyszerűen lusta. Kérdem a fiamtól: „Beteg a feleséged?“ — „Betegeskedik, mama.“ Én azért min dent rendbetettem nekik, elmosogattam, megfőztem — és hazajöttem. — Régen kapott a fiától levelet? Szokott írni Genka? — kérdem. Júlia Tyihonovna megfordul és szemüvegén keresztül rám szegezi átható tekintetét. — Olyan gyakran, mint mi? — tudakolózik a feleségem. Júlia Tyihonovna jóízűen elneveti magát. — Pontosan! Épp olyan gyakran, mint til Egy hónapja hívott fel bennünket telefonon. Nehezére esik telefonálni is. Pedig otthon telefonja van, csak a kagylót kellene felemelnie. Nagyon köhögött szegény a kagylóba. Kérdem tőle: „Mi bajod?“ Vendégségben volt, mondja. Széllel szemben mentek, az ölében vitte a kislányát, és megfázott. De — magyarázza — nem gyermekkora óta volt ám tuberkolózisa. A polgárháború idején részt vett a harcokban, télen átlábalt a folyón, ráfagyott a ruha, s hát ez lett a következménye ... A — hivatásos katona — férjét, akivel együtt szenvedett, amikor a banderisták rájuk gyújtották a házat, s aki — mikor már mindketten jóval túl voltak az ötvenen — eszét vesztve faképnél hagyta őt, és összeállt egy lányánas is beillő nővel, nyugodtan „apá“-nak nevezi. — így ez a tuberkolózis nem örökölhető. De azért az embernek óvnia kell magát. Genka pedig csak legyint: „Rendbe jövök én.“ S azt kérdezi: „Mama, és hogy álltok élelmiszer dolgában? Vajatok van?“ — „Nincs“, mondom. „Hát akkor mit szólsz hozzá, ha küldök nektek vajat?“ Mit szólok hozzá?! örülni fogok! Ekkor szétkapcsoltak bennünket. Jó ideje már annak, de azóta — nevet Júlia Tyihonovna — se csomag, se levél. És én, az igazat megvallva még örültem is, mert a mi zsebünkből nem futja piaci vajra. — És mi van ma a temetőn? Miért ment ki Viktória Tyihonovna a temetőbe? — kérdem némi szorongással: talán csak nem feledkeztem meg valamilyen emléknapról, melyet a nénikék gondosan számon tartanak. — Sok most ott az új lakó. — Júlia Tyihonovna az „új lakó“-t olyan egyszerűen ejti ki, hogy azonnal nem vagyok képes felfogni aggodalmas értelmét, amellyel ő ezt a szót felruházza. — Emlékeztek még a Vaszilij sírja melletti fasorra? Vaszilij — Viktória Tyihonovna férje volt. — A fasornak már nyoma sincs, csak egy szűk ösvényke maradt ott. Vaszilij mellé egy tábornokot temettek.. És a sírját körülkerítették. De azon a kerítésen belül még néhány embert el lehet temetni. Viktória szintén úgy döntött, hogy a kerítést egy méterrel szélesebbre teteti. Még a talapzatot is meg akarta bolygatni. S én azt mondom: nem kell azt bántani, ha nem nyúlnak hozzá, eláll az még ezer évig is ... — És miért kell kijjebb tenni a kerítést? — Hát mit gondolsz? Engem hová tesznek? És Viktória is együtt akar feküdni Vaszilijjai. Csak ezt nem szabad Viktóriának mondani. Mert ö mindjárt kétségbe esik: „Ah, meghalok már én, meghalok!...“ Mostanában mindennap kijár a temetőbe — őrzi magának a helyet. A szomszédok akarnak ott sírhelyet csinálni maguknak. Emlékeztek rá, volt ott egy elhagyott sírocska. S most meghallották, hogy lezárják a temetőt. Már nagyon öreg. A gazdátlan sírokat pedig megsemmisítik, csak azokat hagyják meg, amelyekre gondot visel valaki. A szomszédaink kezdtek nyugtalankodni. S elhatározták, hogy míg nem késő, sírhelyet csinálnak maguknak. Viktória kimegy, hát uramisten, a szomszédék úgy rakják le a kerítés kőtalapzatát, hogy Vaszilijt meg se lehet közelíteni. Csak az ő sírhelyükön keresztül. És azt mondják Viktóriának: „Miért háborog? Keresztül jár majd a mi sírhelyünkön.“ Viktória pedig: „Talán úgy is lett voipa, ha előbb megbeszélitek velem. De most már nem egyezek belel“ Elment a temetőgondnokhoz, az el is jött, és jót megleckéztette őket. Mindent a gondnok engedélye nélkül csináltak. „Különben is — mondta —, arra egyáltalán nincs engedély, hogy sírhelyet csináljanak maguknak.“ Hát így van ez. S Viktória most mindennap kimegy a temetőbe, nehogy az ő tudta nélkül csináljanak valamit... A feleségem körültekint a szobában. — Hát — mondja —, a maguk Dulcája sem lehet angyal. Viktória Tyihonovna mondta egyszer, hogy cigarettázik és iszik. Csúnya dolog az, ha egy nő iszik. Júlia Tyihonovna nem szól azonnal, csak később bólint rá: — Csúnya bizony. Cigarettázik, iszik, tessék-lássék módra takarít, de azért mégis el szoktuk hívni. Mit tegyünk vele? Már túl van az ötvenen, nem hajlik a dereka, hasogat a karjába, s ő mégis minden napra vállalt munkát. Minden áldott nap takarít, mos, padlót fényesít valahol... De hogyan? Leül a padlóra, fogja a rongyot és egy-kettő, egy-kettő... A parkettás padlót így nem lehet felpasztázni Késik József rajza és kifényesíteni! Mindig járni kell utána: „Ezt sem tette rendbe, meg azt sem.“ De hát mit tehet vele az ember? Öreg már ő is és egyedül él... Amikor hazafelé készülődünk, Júlia Tyihonovna hirtelen észbe kap, s a kezembe nyom egy postakártyát: „Utólagos értesítés“. Valamit sehogyan sem tud megérteni. Csomagot küldtek unokahúguknak, aki férjével Arhangelszk mellett lakik. A csomagot „Utólagos értesítéssel“ adták fel. Telik az idő, s a kézbesítést bizonyító levél még sehol sincs. A nénikék pedig már nyugtalankodnak: nem történt-e valami baj. Igaz, az „Utólagos értesítés“ már megérkezett, de az nem lehetséges, hogy a fiatalok, ha megkapták a csomagot, ne írtak volna rá válaszlevelet. Az öregek felhívták a fiatalokat telefonon, s az ostoba unokahúgocskájuk valami ilyesmit kiáltott a kagylóba: „Nincs nekem szükségem a maguk csomagjára!“ S még valami mást is. Akkor hát a nénikék miért kételkednek még most is? — Rég megkapták ők azt — mondom. — Igazán? — néz rám kétkedőén Júlia Tyihonovna, s választ sem adva magának erre a kérdésre, elindul, hogy kikísérjen bennünket az ajtóig. — Hát csak harcoljatok, hogy kiutalják nektek a lakást, — mondja Júlia Tyihonovna. — És majd mindent elvégzek, amit csak kell... Pedig mi csak azért jöttünk, hogy hazavigyük a kis ruhákat, melyeket fiacskánknak varrtak a nénikék. Kövcsdi János fordítása
