A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-11-26 / 48. szám
ségüket, egyszer majd ötszáz koronájába került a tudománya, az állatorvos feljelentette, hogy beleüli az orrát a dolgába ... Egyetlen szenvedélye volt, a vadászás, s a fennsíkon zavartalanul élhetett szenvedélyének. A mulatozást sem vetette meg. Ha lekerült a faluba, a késő éjszaka vetette haza. Néhányszor az élete Is veszélyben forgott. Sokszor emlegette, hogy nem sokkal azután, hogy a Nagyhegyen megtelepedett, medve támadta meg. Elöltöltő puskája lévén, csak az egyik medvét tudta leteríteni, a másik dühösen rátámadt. Egy magasabb sziklára menekült, a medve persze mászott volna utána, de hűséges kutyái nem engedték, harapták a lábát, visszafordították. A medve meggondolta a dolgot, ölbe kapta kiszenvedett társát és elcipelte a bozótba. Vaddisznóval is volt hasonló esete. Faágra kellett kapaszkodnia. Elemije és erdészeti Iskolája volt. Miskolclg és Bécsíg jutott legmesszebbre a Pelsőcl-fennsíktól. Bécsbe az egyik fia temetésére ment. Huszároknál szolgált és a vasúti átjárón leesett a lóról. A vonat kerekei alá került... —■ Mondjak valamit magamról is? Én a fennsíkon születtem, s édesapám mellett folytattam az erdészséget. Huszonnégy éves koromtól Járom a Nagyhegyet. Ha kiegyenesítenénk az utat, amelyet negyven évi szolgálatom idején megtettem, a világ legtávolabbi pontjára is eljutottam volna. A második háború utolsó heteiben véres csata folyt a fennsík birtoklásáért. A ház épségben maradt ugyan, de házi állataink mint elpusztultak. Az erdészlakból szovjet főhadiszállás lett. Kilenc napig szünet nélkül dúlt a harc, mi a feleségemmel a pincében kuksoltunk. Fizetésem úgy változott, ahogy az időjárás. Száz koronával kezdtem az első köztársaságban, az államosítás után 5300, később új pénzben 1590 korona volt a fizetésem. A nyugdíjam 1247 korona. Elégedett voltam a foglalkozásommal és a családi életemmel. Szeretőiben, megértésben éltünk a feleségemmel. Sokan kérdezik, mi az oka, hogy édesanyám tizenkét gyermeket szült, nálunk meg csak egy van? Őszintén szólva, olyan helyen nem jó a sok gyerek. Nekünk Is volt kettő, és talán több is lett volna, de az egyik kéthetes korában hirtelen megbetegedett, s mire leértünk vele a faluba, már vége is volt. Meg azért sem jó a sok gyerek, mert más neveli, tanítja. Iskolás korától soha nincs a szüleivel. A lányunk Is a nagyanyjánál lakott, csak ünnepnap jött fel, és akkor Is sietett vissza, jobban érezte magát a faluban. A gyerek nehezen viseli a magányt, az egy udvart, az egy házat, az egy kertet. Ott fent se vígság, se változás, se szomszédolás az őszi és téli estéken. Nyáron még hagyján, a munkások némelyike beszól: — Hogy vagy, Józsi? És megáll, elidőz, esetleg beljeob is jön. De télen egy árva lélek sem nyúl a kilincshez. Ketten voltunk, mindig ketten a feleségemmel, beszélgettünk, olvastunk, vagy csak ón olvastam, ő kézimunkázott, vagy font. Emberektől távol élni, kicsit tetézi a gondot. Háton cipeltük ki a háztartási cikkeket, a vizet Is a völgyből hordtuk fel, s megesett az is, hogy más híján esővizet Ittunk, amit a csatornából fogtunk fel. Tavaly belevágott a házoa a villám. Azóta villámhárító áll a tetőn. Hogy féltünk-e? Én nem féltem. A feleségem sem félt. Nem egyszer töltötte egyedül az éjszakát. Két nagy kutya őrizte a házat. Az egyik komondorom tizennyolc évet szolgált, s költözködés >*1011 megdöglött, nem akart öregségére helyet változtatni ... Én a hegyen születtem, a feleségem Kőrösön. Míg fiatal voltam, a 10—20 kilométer naponta meg se kottyant. lAz utóbbi évek ben azonban már csak oda mentem, ahová nagyon kellett. Nehéz fent a járás, különösen télen. Kilencszáznegyvenben 120—130 cm volt a hó, sítalpra kényszerültem. 1930 Júliusában meg olyan eső esett, hogy bőrig áztam és majd megfulladtam. Tizennyolc perc alatt 77 mm csapadék hullt le. Sokszor bőrig áztam, mégsem kellett megszoknom a Nagyhegyet, ott születtem, nem vágytam emberek közé, a tánc, a mulatság sem csábított, a mozi sem, televíziót azóta nézek, mióta a szolgálatból távoztam. Nemrégiben filmhíradóban szerepeltünk a feleségemmel. Hogyan járom a területem, hogyan szalad elém a kutya, hogyan eteti a feleségem az aprójószágot és hogyan szaggatja a sztrapacskát. Az idegennek, a fantáziával megáldott embernek tetszik a fennsík, a nyugtató csend, a tiszta levegő, a zöldülő vagy sárguló levelű erdő. Nekem Is tetszett mindez, de soha nem voltam elragadtatva tőle. Foglalkozásnak tekintettem az erdészséget, s helytálltam. A negyven esztendőből kb. három hónapot nem töltöttem a Nagyhegyen. Negyvenhétben vérmérgezés, ötvennégyben agyvérzés miatt... Nyugalomba vonulásom előtt egyik legnagyobb gondom volt, ki megy a helyemre. Feleségemmel és a rokonsággal, a keresztfiamat, Barkay Jánost beszéltük rá az erdészség folytatására. Édesapám és én nyolcvanhat évet szolgáltunk a PelsőcI-fennsikon, Töltse fent ň további évekpt ő. Nem úgy győztünk, mint a nótában, hogy nem a világ az a három esztendő, mert tizennégyről van szó. S annyi kell a százhoz. Akkor a család elmondhatja: a Barkayak kerek száz esztendőt töltöttek a fennsíkon. MÁCS JÓZSEF
