A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)

1967-11-26 / 48. szám

tYVrW'ir-n

Vadregényes a Pelsőcl-fennslk. Több mint ötszáz méter tengerszint feletti magasban erdők, legelők, tisztások, madarak, csordák, juhnyájak és mindenféle vad, a medvét kivéve. S ezen a fennsíkon hosszú évtizedek óta áll egy ház, amely Petőfit, Kerénylt és Tompát ugyanúgy versírásra ihlethetné, mint az az Eperjes környéki. Erdészlak nagy, üveges verandával, szobákkal, konyhával, éléskamrával és vasrácsos ablakok. Házszáma 555. Peisőchöz tartozik. A számozásnak azonban semmi jelentősége. A postás egyszer sem nyitja be az ajtót, csak a zaj jön fel a völgyből, a vonat zakatolása, vagy a mozdony füttye, meg repülők szállnak el a ház fölött, mintha pilóták őriznék, tartanák számon. Nagy kert simul-az erdészlakhoz, kerítéssel körülvéve, meg ólak bújnak hozzá. S egy napon, nevezetesen október 15-én egyszerre elnéptelenedett a ház, az udvar, a kert, Barkay József, az erdész, nyugalomba vonult, tehenével, üszőjével, és egy növendék állattal leköltözött a hegyről Kőrösre, a tisztes öregkor küszöbéhez érve lányához, vejéhez és unokáihoz közelebb. Nagy, szép épület a bányász vőé, szépen berendezett, elfértek volna benne ők is, de lent a faluban is a „csendes kettecskén“-hez ragaszkodtak, s a nagy ház mellé építettek még egy kisebbet, hogy úgy élhessék tovább életüket, ahogyan a fennsíkon megszokták. Tizenegyedik napja vannak lent, nem volt még idejük, hogy tüzeteseb-Negyven esztendő a Nagyhegyen

ben szétnézzenek a faluban, csak az új sort látták, ahol ők is laknak, a szövetkezet kertészetét nem, a régebbi Kőröst sem, de erre még lesz idő bőven. 'Az igazság az, hogy egyelőre nem tudnak betelni a faluval, az ismerős és Ismeretlen arcokkal, s a falu sem tud betelni velük. Száll a madár ágról-ágra, száll a hir szájról-szá.ra: — Hallottad már, hogy Barkay Józsi lejött a hegyről? De nem csupán Kőrösön futott végig a hír, az egész környéken, és mindazokban a falvakban, amelyek évszázadok óta engedelmesen lapulnak a Nagyhegy lábához: Pelsőcön, Kuntapolcán és Páskaházán. — Lejött a hegyről Barkay Józsii Olyan érdeklődéssel ós szenvedéllyel újságolják az eseményt, mintha legalább is Kanadából települt volna át Kőrösre valaki. Pedig az erdésziaktól a faluig lefelé is csak két óra az út, s modern korunkban ennyi idő alatt Prágából Moszkvába repül az ember... Hatvannégy éves a nyugalomba vonult erdész, huszonnyolc esztendeje nős és negyven éve kerülő. Az a hír járja róla, hogy csendes, zárkózott ember, nehéz belőle kihúzni a szót, a fenti magány formálta olyanná, amilyen, alkalmazkodóvá a foglalkozásához, az erdő csendjéhez. Persze, rácáfolt azokra, akik így vélekedtek róla, Kőrösön, lenti házában, villanyfényben, késő estéig nyúlt a beszélgetésünk felesége és lánya, no meg a két kis virgonc leányunoka társaságában. — Családunkban édesapám, Barkay János volt az első erdőőr. — kezdte Barkay József. 1882-ben telepedett meg a Nagyhegyen. Akkor a fennsík még Peisőchöz tartozott. Korábban Csetneken, Páskaházán és Palsőcön pásztorkodott. Nagyon szerette a kétcsövűt, az akkor divatos elöltöltő puskát, és az ú] foglalkozás fegyvertartással párosult. Fizetése néhány forint volt csupán, ehhez adták a szolgálati ruhát, ehhez engedélyezték a tetszés szerinti állattartást. Édesapám nős emberként költözött fel a Nagyhegyre, egy gyermekkel, aztán született még tizenegy, édesanyám a nagy kietlenségben szült egymásután bennünket. Nem is tudom, mi történt volna, ha valamilyen bonyodalom támad, hiszen a legközelebbi falu, Páskaháza, lefelé és erőltetett menetben is Jó órányi Járás, Kőrös másfél, Pelsőc pedig talán kettő is. Szerencsére soha nem történt baj, egyszer sem kellett a környéket mozgósítani a szülő édesanya és gyermeke megmentésére, mint Déry Tibor filmjében,

édesanyám a bába segítségével egészségesen hozta világra a gyereket. Tizenkét gyermeket szült és nyolcvankét esztendőt élt. 1945-ben halt meg, fent a hegyen. Hej, de sokszor mondogatta, hogy manapság az asszonyok csak nyafognak, mint az elkényeztetett macskák, és csak egy-két gyermeket szülnek. Vigkedélyfl asszony volt az édesanyám, az urak is úgy ismerték meg, akik vadászni jártak a fennsíkra. Néha egy hétig is ott tanyáztak, és ha Jöttek, már messziről bekiabáltak az udvarra: — Mi jót főz nekünk, Mari néni? Zontagh Zoltán vármegyei képviselő, Kubinyi, és sokan mások Jártak fel, mindenféle vadra lesbe állhatták a fennsíkon, a medvét kivéve. Medvét 1912-ben láttam utoljára. Tizenhét méterre lehetett tőlem. Észrevett, elfordult és elment... — Mi volt az édesapám munkája? Minden nap bejárta a területét, megakadályozta a falopást, felügyelt a munkások, a facsemete-ültetők munkájára, havonta egyszer bement jelentést tenni a rozsnyól Erdőgondnokságra, havonta kétszer tájékoztatta a Jegyzőt vagy a bírót a tényleges helyzetről, ellenőrizte az állatokat, a pásztorok munkáját, s mindezt 1300 hektárnyi területen. Most hárman csinálják ugyanezt. Édesapám a fennsíkot járta, édesanyám meg nevelte a gyermekeket, mosott, főzött, takarított, gondját viselte a házi állatoknak. Életre termett és bátor asszony volt. Sokszor mesélgette, hogy a vadászó urak egy vaddisznót beszorítottak a kertjükbe, s ő végzett vele. Az urak újságba tették a szenzációt, mármint, hogy ők hajtottak, Barkay Jánosné meg lőtt. Minden tetszett neki a hegyen, csak az nem, hogy gyermekei már Iskolás korukban kénytelenek voltak kirepülni a fészekből, szanaszét jártak Iskolába: Pelsőcön, Páskaházán tanultak írnl-olvasni, és csak szünetben vagy nagy ünnepen Jöttek fel látogatóba. Nem lehetett másképp, a nagy távolság parancsolta Így, én például Páskaházán jártam elemibe, a nagybátyámnál laktam, aki erdőőr volt szintén. November közepén halt meg, de szeptemberben még Járta a fennsíkot, pedig nem kellett volna már keresztben szalmát sem mozdítani, hiszen hetvenkilenc éves korára a nyugdijat is megkapta, de olyan az ember is, mint a bolygó, vagy akármilyen más égitest, míg el nem ég, vagy el nem porlad, nem tud megállni. Erős, szívós természetű ember volt, szerette az állatokat, ismerte is őket, a beteg-