A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-11-19 / 47. szám
_ .nappali munkában kifáradt orvosnő méla lyen aludt. Sem az utcáról felhallatszó g\ sziréna bugása, sem a falon kigyulladó rnl fényjelző nem ébresztette fel. Több apró oerregéssel kellett a telefonnak megszólalnia, hogy felocsúdjék álmából. De még akkor sem tudta hirtelen, hogy hol van, csak pár perc múlva kapott riadtan a készülék után. Halló — kiáltotta a kagylóba — Halló... Történt valami? — Mentőőők — hallatszott a portás hangja. — Baleset? Most a beteget a kórházba szállító mentőorvos felelt. — Vakbélroham, peritoneális tünettel... Van üres hely az osztályon? A lány szeméből kiröppent az álom. — Kollégám — kiáltotta éles hangon — jól tudja, hogy minden helyünk foglalt, a sebészeti osztályunk zsúfolásig megtelt. Kérem, vigye a beteget egy másik sebészeti osztályra — Hiszen onnan jövünk. Ott sincs hely, egyetlenegy sem, nem méltóztatott senkinek meghalnia, hogy helyet adjon egy következő betegnek. Én ezt a férfit mindenesetre itt hagyom. Súlyos eset. Kattanás hallatszott — a mentőorvos letette a kagylót. A beteget el kell helyeznie ... Összeszorította száját s kezdte magára kapkodni a ruháját. Tudta jól, hogy a mentőorvos igazat beszélt, a főváros kórházaiban rengeteg, sebészeti beavatkozásra szoruló beteg fekszik. S ez a szegény orvos is olyan fáradt lehet, mint ő ... De mégis neheztelt rá. Hova helyezi az ideszállítottat, ha nincs egyetlen üres hely sem a kórtermekben??? Gyors mozdulattal indult kifelé a szobájából s közben fel-felsóhajtott. Ha egyetlenegyszer kialudhatná magát, estétől reggelig, mint kislány korában. Ha nem lennének éjszakai operációk ... ha ... ha ... neki is lenne otthona. Igen, a családi élet nyugodt boldogsága hiányzik az életéből. S hiába dolgozik éjt-napot egybevetve s vállalja el — mint most is — egyik orvostársának a helyettesítését, mégsem fojthatja el az öntudata alá rejtőzködő gondolatait: borzadását a magányosságtól, társtalanságtó! ... Pedig neki is lehetett volna családja, nevető szemű gyermekei, szerető hitvese. Miért is nem ment férjhez? Pontosan már nem bírt számot adni a szakítás részleteiről, a szenvedély és fájdalom szülte szavakat már elfelejtette, csak a végtelen magárahagyottság ijesztő réme él benne. Mikor is történt az? Tíz éve? Tizenöt? Úristen, milyen gyorsan szalad az idő. Pedig még elevenen él lelkében a döbbenet, hogy az, akihez hozzá akarta fűzni életét — megcsalta. Talán ... Talán, ha akkor megtudta volna ezt bocsátani... Ha eltudta volna hinni, hogy a hazudozás, csalás, művésznépnél csak komolytalan dolog. Ha tudott volna hinni a fülébe súgott szép szavaknak, az ígéretben, igen, akkor 6 is élhetné egykor elképzelt életét s nem kellene éjszakáit ebben a szürke, komor épü-13 leiben töltenie, melynek homlokán ott büszkétsedik a felirat: „Sebészeti osztály“. Felsóhajtott, aztán összegombolva fehér munkaköpenyét, szaladt a lépcsőkön a műtő felé, melynek átlépése mindig sajátságos érzést váltott ki benne. Örömmel párosult izgalom volt ez, hasonló a színészéhez, aki színpadra léptekor döbben arra, hogy az ő játékától függ a darab sikere, úgy itt, a sebészeti osztályon az ő tudásának s kezének ügyességén fordul meg a beszállított beteg sorsa. A műtőben magasra húzott térdekkel feküdt a beteg, mintha így akart volna könnyíteni azon a belső feszültségen, mely szörnyen gyötörte. Mellette egy ápolónő állott, aki a személyi adatait jegyezte fel. — Tehát negyvenöt éves ... Hegedűművész. Az orvosnő a betegre pillantott s lábai hirtelen mintha odacövekelődtek volna a műtő kővel kirakott kockáira. Egy pillanatig úgy érezte, mintha kihagyott volna szívének ritmusa, aztán — nehogy felkiáltson — erőt vett magán s kisietett a mellékszobába s ott lerogyott egy székre. — Doktornő ... — Mi van magával? — hallotta maga mellett a nővér hangját. — Persze, ez a szörnyű, mindennapi hajsza, pihenés nélküli éjszakák. Nem nőnek való ez. De ez a beteg sem várhat reggelig, mert rendkívül súlyos eset. A kezével intett, hogy már jobban van a szekrényhez lépett, s kivett belőle egy vászonálarcot, melyet műtét közben használtak s mely csak a szemeket hagyta nyitva. Aztán a beteghez lépett. Nem nézett az arcába — oh, ezt talán nem bírta volna ki — csak a vakbéltájat vizsgálta meg óvatosan, lágyra fogott tapintattal. — Oh, jaj! — kiáltott fel a beteg. — Oh ... Ez a rettentő fájdalom. Mi lesz velem??? — Appendektómiához előkészíteni — adta ki a parancsot az orvosnő határozott, majdnem éles hangon. S a beteg csodálkozva ráirányította tekintetét. — Különös — mormolta magában — mintha már hallottam volna valaha ezt a női hangot. Igen, igen, határozottan hallottam. De hol? S mikor? — Nézte, nézte a bemosakodáshoz készülő alakot s most ráeszmélt, hogy ez az orvos még megjegyzést sem tett, mikor bemondta a nevét, mintha nem a híres művész feküdne előtte, akinek a nevét a világhír már szárnyaira kapta, hanem csak egy „eset“ volt a szemében ... Meg volt sértve a hiúságában. S ekkor egy hang ütötte meg a fülét. — Kampózni én fogok? — kérdezte, a most benyitott segédorvos, s a beteg hátán végigfutott a hideg. . — Belém fognak vágni, a belső szerveimben fognak turkálni... talán vitatkozni is fognak felettem s én nem fogok tudni semmiről, akkor sem, ha fölöslegesen, tévedésből átvágják egyik szervemet s én nyomorék maradok egész életemre, vagy lazán kötnek le egy eret s belső vérzésben pusztulok el... — Irtózatos! — kiáltotta Szinte öntudatlan. A tárgyak körvonalai hirtelen eltűntek előle, elsötétült szeme előtt a műtőterem s csak akkor eszmélt ismét magára, mikor valaki lecsüngő karjába szúrt egy injekciót. Ekkor felnyitotta szemeit s a feléje hajló orvost látta maga előtt, aki azt kérdezte azon a csodálatos ismerős hangon, melyet mintha valahol már hallott volna: — Inni még mindig szeret? Nem értette a kérdést. Értelmetlenül bámult a fehérköpenyes, arcát fehér vászonnal letakaró alakra. — Úgy értem, sok alkoholt fogyaszt? — Néha — suttogta halkan, mert érezte, hogy hamisan rezeg a hangja. A fehérköpenyes alak szemében most hideg fény lobbant. — Kartárs. Kezdheti a narkózist. — Ne... Még egy kis ideig várjanak! — tört ki a betegből a rémült kiáltás. — Alkoholistákat hosszabb ideig kel! altatni — hallotta a gúnyosan csengő hangot, mely ről most egész határozottsággal tudta, hogy hallotta valahol. Gondolkodni próbált, összeszedni gondolatainak kusza fnoalát, de ismét belehasított a testét gyötrő fájdalom. Felkiáltott s most egyszerre édeskés Illat felhőzte körül. Önkéntelenül mélyet sóhajtott. — Várjon egy percig, nővérkém — ütötte meg fülét ismét az ismert hang. Még nem diktálta be a hozzátartozói nevét, akiket a műtét kimeneteléről értesíteni kötelességünk. — A családja nevét kérem, akiket értesíteni kell. — Nekem ... Nekem ... Nekem nincs hozzátartozóm __Nincs családom. A doktornő csodálkozva nézett a férfi arcába. Vajon most is hazudik? — tette fel magában a kérdést. Felismert volna s így akar részvét felkeltésével ismét a közelembe férkőzni? Vagy odakerült, ahol a lét és nemlét mezsgyéje keresztezik egymást s igazat mondott? Nézte, nézte ezt a nyűtt vonású arcot s a szépen formált, magas homlokot, melyet egykor annyiszor simogatott meg ... Valaha ... Elgondolkozva nézett maga elé s csak akkor riadt vissza a valóságba, mikor észrevette, hogy a segédorvos meg akarja hallgatni a beteg szívverését. L. KISS IBOLYA ÉJSZAKAI MŰTÉT — Hagyja, kollégám,.. Majd én — mondta s eltolva a feléje nyújtott szívhallgatót, ráhajolt a férfi mellkasára, hogy meghallgassa annak a szívnek a hangját, melyről egykor azt hitte, hogy csak őérette dobog ... — Kezdhetjük, doktornő — hallotta most az altató nővér szavát. Már alszik. Összerázkódott. Szeretett volna lerázni magáról valamit, aminek nevet nem tudott adni, ami ismét a szívébe költözött s tudta, hogy ismét álmatlanná válnak éjszakái, s ijesztő lesz magányos ébredése ... — Kést — szólt tompán — Kést... Tampont. S mikor kezében érezte a hidegen csillogó szerszámot, hirtelen nyugalmat érzett a szíve táján. S metszett, vágott a beteg hasfalába, magában pedig azt gondolta: Nincs senkije, pedig híres művész... S mégisl Úgy maradt egyedül, mint én ... Hangosan pedig azt mondta: — Erősebben húzza a kampót kollégám, még erősebben, hogy jobban a belsejébe láthassak. ... senkije sincs, társtalan, mint én vagyok, akit a hátam mögött „vénlánynak“ csúfolnak ... ' — Pence... Tampon ... Pence... Tampon .., S miközben ujjai boszorkányos ügyességgel távolították el az átfúródott féregnyúlványt, az járt az eszében, hogy mégis ő maradt felül, az elhagyott teremtés, aki csak arra volt jó, hogy legyezze a férfi hiúságát s aki, lám, mégis visszakerült hozzá s most tőle függ a sorsa. Csak egy ferde mozdulat kellene, egy pengevillanás — s örökre megszabadulna ettől a visszajáró kísértettől, aki tönkretette életét. De ő tud uralkodni érzésein, mert fegyelmezett orvos, aki ura helyzetének s életmentő műtétet fűd elvégezni akkor is, mikor pedig sajog ott bennt, a fehér orvosi köpeny alatt valami, aminek a dobbanását olyan nagyon erősen érzi... Hirtelen elöntötte a büszkeség érzése. Kacagni, dalolni lett volna kedve, de azért összeráncolt homlokkal hallgatott s ügyes kezeivel dolgozott tovább. Magában azonban elhatározta, hogy reggel azonnal szabadságot fog kérni s elutazik nyomban, mielőtt még felébredne a most operált férfi, akinek pergamentszínű arcára, lassan kezdte már visszalopni magát a megmentett élet rózsaszínű pírja...
