A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-11-19 / 47. szám
Az angol kémfejedelem 4. Először Mr. Warner néven mutatkozott be. Bemutatta ajánlóleveleit, amelyek között szerepelt egy angol útlevél, egy garancialevél Borisz Szavinkovtól, a szociálforradalmár pártvezértől, valamint egy előkelő brit államférfitól származó ajánlólevél. Azután „Mr. Warner“ felfedte kilétét. Igazi neve Drebkov volt, és 1918-ban Reilly Oroszországban megszervezett összeeskövő apparátusának egyik ötös csoportját vezette. Történetünk idején egy moszkvai ellenforradalmi földalatti szervezet élén állott. — Szükségünk volna egy igazi férfira — tért rá lövetel céljára —, egy férfira, aki tud parancsolni és utánanéz, hogy a dolgokat végrehajtsák, akinek parancsai felett nincs vita, egy férfira, aki irányító, egy diktátorra, ha úgy tetszik, amilyen Mussolini Olaszországban; egy férfira, aki megszünteti az ellenségeskedéseket, amelyek a mi barátainkat ott Oroszországban szétválasztják, aki vaskézzel nyúl hozzá a dolgokhoz és minket egyetlen fegyverré kovácsol össze! Az „igazi férfit“ Reilly Borisz Szavinkov személyében vélte megtalálni. Ez a kis vékony, sápadt, kopaszodó, csendes ember, aki rendszerint jellegzetes frakkban és lakkcipőben járt, talán valóban a legjelentősebb ember volt azok közül, akik a cári Oroszország pusztulása idején a fehér ellenforradalmárok oldalán felszínre kerültek. Sokkal inkább látszott ügyes bankárnak, mint híres terroristának és kíméletlen ellenforradalmárnak. Amikor Szavinkov Jaroszlavlban megbukott a szovjetellenes felkeléssel, amely összhangban állt Sidney Reilly Moszkvában megkísérelt államcsínyével, nagy szerencsével sikerült elmenekülnie. Nyugat-Európába utazott, ott a fehéroroszok egyik európai diplomáciai képviselője lett. Reillynek már akkor megtetszett Szavinkov, s sikerült összehoznia Churchill-lel. Churchill pedig elvitte a kiszemelt új oroszországi diktátort Lloyd George akkori miniszterelnökhöz, aki chequers-i birtokán egy vasárnapon fogadta őt. Hiába iparkodtak azonban Szavinkovék és támogatóik, nem sikerült érdemleges akcióba kezdeni. Amikor azonban Lenin 1924. január 21-én meghalt, az összeesküvő társaság új reményekre éledt. „Mr. »/Varner“ látogatása után Reilly és Szavinkov úgy ítélték meg a helyzetet, hogy most már eljött az idő egy új, s eredményes ellenforradalmi lázadás megindításához. Borisz Szavinkov 1924. augusztus 10-én, miután forró búcsút vett Reillytől, olasz útlevéllel a zsebében elindult Oroszországba. Néhány bizalmas embere is vele tartott. Ügy tervezték, hogy a szovjet határ átlépése után azonnal felveszik a kapcsolatot a fehér földalatti mozgalmaknak azokkal az embereivel, akik a határ menti városokban mint szovjet tisztviselők helyezkedtek el. Az ő segítségükkel aztán hamarosan kirobbantják a felkelést, amelytől biztos eredményt reméltek. Reilly azonban hiába várta, hogy a megállapodás szerint titkos futárral jelentést kapjon Szavinkov Szovjet-Oroszországba érkezéséről. A kém Párizsban izgatottan leste az értesüléseket, de hiába. 1924. augusztus 29-én azután az Izvesztyija egy hírt közölt, amely egyszeriben véget vetett Reilly reményeinek. A lap hírül adta: „Borisz Szavinkovot, a volt terroristát és ellenforradalmárt, miközben megkísérelte, hogy titokban átlépje a szovjet határt, a szovjet hatóságok letartóztatták.“ Szavinkovék Lengyelország felől lépték át a szovjet határt. Szovjet területen találkoztak egy csoport emberrel, akikről azt hitték, hogy öszszeesküvő társaik. Egy minszki házban akartak éjszakázni. Mekkora volt Szavinkov meglepetése, amikor néhány perc múlva pisztollyal a kezében belépett egy szovjet tiszt, s azt mondta: — Ne mozduljanakl A ház körül van zárva. A szovjethatalom nevében önöket letartóztatom. A közben kirobbantott kaukázusi felkelés is napok alatt kudarcot vallott. Reilly és Szavinkov úgy számolt, hogy a hegyi lakók majd az ellenforradalmárokat támogatják. Tévedtek. A hegyi lakók a szovjet hatalom mellett ra‘ gadtak fegyvert. Az olajmezők munkásaival együtt védelmezték a vasútvonalakat, az olajvezetékeket és az olajmezőket, amíg megéri keztek a Vörös Hadsereg egységei. Sidney Reilly és barátai számára Szavinkov letartóztatásánál is súlyosabb csapást jelentett az összeesküvők bírósági tárgyalása. Az ellenforradalmárok nagy csodálkozására és rémületére a bíróság előtt Szavinkov aprólékosan elmesélt minden részletet, s leleplezte volt megbízóit is. A „kiszemelt férfi“ a bíróság előtt azt állította, hogy már régebben kinyílt a szeme, és tudta, hogy az angol kémszolgálat csak ki akarja őt használni. Amikor útnak indították őt Oroszországba, csaknem biztos volt benne, hogy a letartóztatás sorsára jut. Mégis útnak indult, mert arra az elhatározásra jutott, hogy felhagy a szovjethatalom elleni küzdelemmel. Ügy tüntette fel magát vallomásában, mint aki fokozatosan csalódott társaiban: — Fokozott borzadállyal egyre jobban meggyőződtem arról, hogy nem a hazára, nem a népre, hanem saját osztályérdekeikre gondolnak! A szovjet bíróság Borisz Szavinkovot, mint hazaárulót halálra ítélte, de vallomásának teljessége és őszintesége miatt az ítéletet tízévi börtönbüntetésre változtatta át. Később az önmagával meghasonlott Szavinkov a börtönben öngyilkos lett. Reillyt Párizsban érte Szavinkov bünbánatának híre. Az angol kém sietve visszatért Londonba, de ott sem tehetett mást, mint hogy néhány levelet írt az ügyben Mfinston Churchillhez és a nyilvánossághoz, az utóbbit a Morning Poston keresztül. Szavinkov vallomása viharokat kavart az angol közvéleményben. Leleplezte, hogy az angol kormány és az Intelligence Service az adófizetők pénzét arra költi, hogy összeesküvéseket szervezzen az Angliától távol fekvő országban. Reillyt egy időre ki kellett vonni, a közvélemény ellenőrzése alól. Az Intelligence Service utasítására elhagyta Angliát, „magánemberként“ az Egyesült Államokba hajózott. Reilly az USA-ban Is hű maradt önmagához. És a nagytőkés körökben itt is akadt szövetségese, Henry Ford, a multimilliomos autógyáros személyében. Fordnak már akkor megvolt a maga szovjetellenes apparátusa, amely többek között „jegyzéket állított össze azokról, akik Amerikában titokban a bolsevik ügy érdekében dolgoznak“. Reillynek már 1925 tavaszára sikerült összekapcsolnia az Egyesült Államok reakciós társaságait és a nemzetközi antibolsevista liga európai és ázsiai fiókjait. Egy percre sem szakította meg kapcsolatát Európában levő ügynökeivel. Naponta rendszeresen kapott leveleket Révaiból, Helsinkiből, Rómából, Berlinből és más szovjetellenes központokból. A Broadwayn berendezett hivatalában sokszor hívtak elő ártalmatlannak látszó üzleti levél sorai közé vegytintával írt kémüzeneteket. 1925 kora tavaszán egy Révaiban (Észtország) feladott levelet kapott. A levél tartalma nagyon felizgatta. A rejtjeles írás egy régi barátjától, E. tengerészkapitánytól jött, aki a világháborúban együtt szolgált vele az Intelligence Service-ben és most az egyik balti állam konzulátusán teljesített szolgálatot. Az 1925. január 24-i keltezésű levél így kezdődött: „Kedves Sidney! Lehet, hogy felkeres majd a megbízásomból egy Krasznostanov nevű házaspár. Azt fogják mondani, hogy értesítést hoznak Kaliforniából, és átnyújtanak egy Omar Khajjám-verset tartalmazó írást. A versre emlékezni fogsz. Ha ügyük mélyebben érdekel, csak annyit kell mondanod nekik: „Köszönöm szépen, jónapot“. A Reilly és E. kapitány által használt titkos nyelv szerint „Krasznostanov“ egy Schultz nevű antiszovjet ügynököt és a feleségét, „Kalifornia“ a Szovjetuniót és „Omar Khajjám verse“ a rejtjeles írásban rendkívüli üzenetet jelentett. Reilly az újabb lehetőség hírére azonnal visszatért Európába, Párizsban hagyta feleségét, maga pedig Finnországba utazott, hogy ott beszéljen egyik közeli barátjával, a finn hadsereg vezérkari főnökével, az általa irányított antibolsevista liga tagjával. Reilly elhatározta, hogy újabb felderítő és szervező látogatást tesz Oroszországban, és személyesen méri fel a jelzett új lehetőségeket. A finn vezérkari főnök vállalta, hogy Reillyt átjuttatja a szovjet határon. A mesterkém tisztában volt azzal, hogy vállalkozása több mint kockázatos, azonban hiú ember volt, aki nem tudta elviselni, hogy kudarcot szenvedjen. Egészen addig, amíg 1918- ban betette a lábát Szovjet-Oroszországba, az egyik sikert a másik után érte el. Remek kémteljesítmények fűződtek nevéhez. A szovjet földön azonban mindig vereséget szenvedett, s ez az egyik magyarázata annak, hogy valósággal megszállottja lett a szovjetellenes tevékenységnek. Ezért vállalkozott rá, hogy személyesen kísérelje meg összekötözni a szovjetellenes öszszeesküvések újra és újra elszakadt szálait* S jóllehet számított letartóztatására, fanatizmusában mégis csak megkockáztatta az utat, azzal bíztatta magát, hogyha rajtavesztene, majd csak kivágja magát. Erről tanúskodik az a levél, amelyet Reilly 1925. szeptember 25-én a finnországi Viborgból írt feleségének: „Elengedhetetlenül szükséges, hogy három napra Pétervárra és Moszkvába menjek. Ma este utazom, és kedd reggel újra itt leszek. Tudatni kívánom veled, hogyha nem látnám obszolút szükségesnek, és nem lennék arról meggyőződve, hogy voltaképpen semmi kockázattal nem jár, nem vállalkoztam volna erre az utazásra. Csupán azért írom ezt a levelet, mert arra a legvalószínűtlenebb eshetőségre is felkészülök, hogy valami baj ér engem. Ha ez mégis bekövetkezne, semmiféle intézkedést ne tégy; aligha segítene és csak azt eredményezné, hogy fellármáznád a bolsevikokat és felfednék a személyazonosságomat. Ha véletlenül letartóztatnának Oroszországban, ez csak valamilyen kis, jelentéktelen vádon alapulhat, s új barátaim elég befolyásosak ahhoz, hogy kiszabadulásomat kieszközöljék.“ Több levelet Mrs. Reilly már nem kapott férjétől. Hetek teltek el, s még hír sem jött felőle. Az asszony megkereste Marié Schultzot, aki maga kísérte el erre a célra kijelölt finn őrjárattal együtt a kémfejedelmet a szovjet határra. Azon a napon, amikor Mrs. Reilly találkozott Schultznéval, közölte az Izvesztyija a finn határon lelőtt csempészekről és az elfogott finn határőrről szóló hírt. Néhány nap múlva a szovjet hatóságok pótlólag azt is nyilvánosságra hozták, hogy az egyik lelőtt csempész Sidney George Reillyvel, az angol titkosszolgálat kapitányával azonos. A valóságban azonban Reillyt nem a határon, mintegy véletlenül találták a halálos lövedékek, hanem a moszkvai úgynevezett belső börtön udvarán a kivégző osztag sortüze végzett vele, miután előbb felolvasták előtte a forradalmi törvényszék 1918-ban hozott ítéletét. Jól megérdemelt sorsa beteljesülését Reilly, akinek 1918-ban sikerült megszöknie, csak késleltethette, de nem kerülhette el. A GPU — a fiatal szervezetnek alig néhány esztendős múltja volt, de mint látni fogjuk, az ott dolgozó kommunisták máris nagyszerűen beletanultak a hírszerzés és elhárítás nehéz munkájába — páratlanul ügyes és nagyvonalú akcióval tette őrökre ártalmatlanná a „mes'erkémet“. Folytatjuk 14
