A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-11-05 / 45. szám
Beszélqelés Lenin ehetárs&al Vlagyimir Majakovszkij Elment a nap, táskájába tevén ügyeit, gondjait. Csisnd lesz talán. Ketten vagyunk most, Lenin még én, Lenin mint fénykép, szobám falán. Száját harsány szó feszíti szét, bajusza mereven fölfele néz. Homloka ráncában az emberiség, hatalmas homlok hatalmas ész. Alatta sokezer ember vonul, lobogók erdeje, karok fűszálai. Fölállok, arcomon az öröm kígyói, jelentéssel kell most elébe állani: Lenin elvtárs. hadd szólok pár kurta szót, nem szolgálatilag, szívből csupán, Lenin elvtárs, tudja, pokoli mód nehéz, amit végzünk egymásután. Adunk már ruhát a mezítelennek, több már a szén s az érc — ez, ugye, szép? He persze, emellett, — hadd mondom el Önnek, sok még a szenny és a buta beszéd. Míg átrágjuk maguk rajta, kimerülünk, On nélkül sokan eltévedtek már, ezen a mi földünkön, itt körülünk, s köröskörül igen sok gazember jár. Nincs rá elég szám s nincs nevezet, hogy hányán vannak e csirkefogók: kulákuk, szektánsok, részegesek, lalpnyalók és munkahalogatók. Itt járnak és gőgtől dagad a kebelük, töltőtoll s jelvény pompázik a mellen. Persze, hogy megbirkózunk velük, de rémes nehéz a harc ezek ellen. Lenin elvtárs füstös üzemeinkben s havas tarlókon Ön itt van vélünk. Az Ön nevével, a szívével szívünkben eszmélünk, létokzünk, verekszünk, élünk. Elment a nap, táskájába tevén ügyeit-gondjait. Csend lesz talán. Ketten vagyunk most: Lenin meg én, Lenin mint fénykép, szobám falán. Gábor Andor fordítása közül, akik dicsőítették a szovjet szövetséget, ismét visszatértek szovjetellenes múltjukhoz. Nehéz időket éltünk át, amikor úgy tűnhetett föl, hogy nemcsak kevésbé szeretik a Szovjetuniót, de bármily paradoxul hangzik, kevésbé Ismerik is, mint a háború előtt. Éppen ezekben a szörnyű években jelentette ki rémülten az egyik francia államférfi, hogy a béke egy hajszálon függ. A kezet azonban, amely egyedül birtokolta az atombombát, lefogták. S a szovjet gazdasági élet, a szovjet ipar fejlődését egyetlen „veszettnek“, semmilyen rendű és rangú provokátornak nem sikerült lefékeznie. Végre valahára megkezdődött a párbeszéd. Ennek magyarázata nemcsak a kapcsolatoknak a XX. kongresszus után történt hang- és stílusbeli megváltozásában rejlik, de mindenekelőtt abban, hogy fej•lődéséuek negyven esztendeje alatt a szocializmus megváltoztatta az erőviszonyokat. És még egyszer meg akarom említeni azt a tényt léppen erről kellene szólnia könyvemnek is), hogy ezek a változások minden egyes szovjet ember személyes és egyesített erőfeszítéseinek eredményeként mentek végbe. Csak az emberek nek voltak köszönhetők ezek a változások, ki zárólag nekik és senki másnak. Nincs lényeges különbség ama politika között, amelyért Lenin harcolt, amelyet ő valósított meg és a Szovjetunió mai politikája között. De ugyanakkor nem lehet összehasonlítani az államok békés egymás mellett éléséről szóló javaslatok súlyát — amit a nagy vérveszteséget szenvedett Oroszország terjesztett elő — azéval, amit Európa első ipari hatalma helyezett a világ mérlgére. Az a javaslat, amely valamikor jobbára csak óhaj volt, most a Szovjetunió következetes politikája lett, s az ország minden szükséges eszközzel rendelkezik ahhoz, hogy ezt a politikát tiszteletben tartassa. Önöket nem lepi meg az a tény, hogy a Szovjetunió őszinte szívvel tett javaslatait, amelyek ma minden nép hatalmas érdeklődését váltják ki, annak idején gúnyorosan fogadták a korabeli cselszövő politikusok. Ám Kuba és Taskent példáján meggyő_ — ződtek a népek arról, hogy a szocializmus a >3 békét jelenti. Santo Domingo és Vietnam pélm dája ellenben azt bizonyítja, hogy a szocializmustól való félelem és az iránta táplált vad gyűlölet kegyetlen erőszakot, új gyarmatosító politikát, háborút von maga után. Olvasták önök Gorkij Az anya című regényét? Persze, hogy olvasták. Hát a Feltört ugar-t, az Élők és holtak at, az Egy igaz ember-t, az Ütközben-t? Olvasták? Nos, ezeknek a müveknek a hősei mind szenvedtek, néha tévedtek, olykor becsapták őket, harcoltak a hazáért, és küzdöttek az igazságtalanság ellen, és valamennyien, milliónyian, építették a szocializmust. Változott a rágalom jellege, és ők továbbvitték a szent ügyet. Egyik ötéves tervet teljesítették a másik után. Sztálingrád megváltoztatta a háború menetét. Gagarin felváltotta Mareszjevet... És ahogy annak történnie kellett, eljött a nap, amikor a Szovjetunió mennyiségi sikerei a közvélemény minőségi megváltozását vonták maguk után. Az igazság javára! Néhány lépésnyire lakom a szerkesztőségtől, ahol dolgozom. Ahogy bejárok, mindennap azt tapasztalom, hogy éppen félúton lakásom és a szerkesztőség között aratta a szocializmus legkiemelkedőbb győzelmét Sztálingrád óta. Azon a bizonyos napon megváltozott a föld egész arculata és a jó emerek tekintete: akkor jelent meg az Air France légitársaság kirakatában az alábbi hirdetmény: „Párizs—Moszkva, kétszer hetenként. Indulás .. .-kor!“ Világos, hogy ez a hirdetmény mit sem változtatott a szovjet valóságon, de ettől kezdve, ha egy francia nem lát háttá a tulajdon szemével azt, amit Moszkva (ezt bizonygatták neki) rejteget előtte, akkor ennek oka most már ő maga volt, nem pedig Moszkva. És nem az a kérdés, hogy melyik ellenség találta ki a vasfüggönyt, még csak nem is az, hogy lehetséges és kívánatos lett volna-e már előbb elhelyezni a hirdetményt ebben a kirakatban. A lényeg az, hogy eljött a perc, amikor mólóban van a hazugság és az értetlenség fala. Melyik volt az a perc, amelyben megváltozott a dolgok színezete és megvilágítása? Ki tudja pontosan meghatározni, mikor virradt meg? De ettől igazság marad az a tény, hogy feltétlenül beköszönt az óra, amikor körülöttünk sok minden láthatóvá válik! Nem érthetjük meg jól sem a a francia politika, sem a nagy nemzetek viszonya, sem a szovjetellenes propaganda hangjában végbement változást, sem az ökumenikus Zsinat problémahalmazát, másrészről pedig a megtorló intézkedések tombolását Indonéziában, a jenkik türelmetlen intervencióját Santo Domingóban, ha nem vesszük figyelembe azt a visszhangot, amely az emberek agyában és cselekedeteiben tükröződik, ha nem vesszük figyelembe a kommunizmus szemmel látható építését és az igazság érlelődését. Mivel magyarázható ez? — kérdezik önök. Hát miért forróbb a nap délben, mint hajnalban? Világosan magam elé képzelem könyvem. Az ígéret földje utolsó oldalát. Azt mondanám az olvasónak: tegyük föl, hogy minden húsz évben megállíthattam .volna az utca emberét, bárkit név, kor foglalkozás nélkül. Mindegy Kicsoda urat, és mindannyiszor ezt a kérdést tehettem volna föl neki: „A kétezredik évben vajon szocializmus lesz-e?“ 1906-ban az illető bizonyára vállat vont volna: „Miért pont kétezerben, miért nem, mondjuk tizenkilencezerben?“ 1926-ban bizonyára elnézően mosolygott volna: „Az oroszoknál természetesen ... A régi nóta“. 1966-ban: „Hogy 2000-ben szocializmus lesz-e? — lepődne meg. — Hát ön szerint mi más lehetne?“ A lehetőség idővel meggyőződéssé változott. Mellesleg, még ha ez nem is tetszik egyeseknek, már nem találni olyan embert, aki ne adná ki magát szocialistának, nincs kormány, amely ne beszélne tervezésről. És mindez annak következtében, hogy a szovjet nép, szenvedések, és a történelemben örökre fennmaradó hőstettek árán, napról napra, kőről kőre felépítette a szocializmus magasba nyúló várát. Ogy kimagaslik az, hogy nincs a földnek olyan pontja, ahonnan az emberiség ne látná szüntelen növekedését. Nincs ilyen pont sem a földön, sem a világűrben!
