A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-11-05 / 45. szám
Amikor nehéz napokat élek, amikor könnyekig felzaklat a tulajdon erőm kétségbevonása, az élet pedig gyors, bátor elhatározásokat követel, és én akaratgyengeségből nem tudok határozni, ilyenkor mindig egy régi történet jut eszembe. Bakuban hallottam réges-régen egy embertől, aki negyven évvel ezelőtt száműzetésben élt. Olyan gyógyítőan hat rám ez a kis történet, úgy növeli és erősíti akaratomat, hogy talizmánommá tettem, varázsigévé, azzá a benső esküvé, amely mindegyikünkben él. Ez az én himnuszom. Íme a történet, példázat méretére rövidítve, hogy bárkinek elmondhassuk. nmnnHBra Pjotr Pavlenko A szó erej e Szibériában történt, negyven évvel ezelőtt. Pártközi értekezletre gyűltek össze titokban a száműzöttek: különféle pártok tagjai. A szomszéd településről várták az előadót. Fiatal forradalmár volt, nagyszerű, sokat ígérő ember. Elhallgatom a nevét. Sokáig vártak rá. Az előadó nem érkezett meg. Az értekezletet nem halasztották el, s azok, akik más párt tagjai voltak, mint az előadó, ragaszkodtak, ahhoz, hogy kezdjék meg az értekezletet nélküle, mert — mondták — az időjárás miatt úgysem érkezhet meg. Valóban rettenetes idő volt. A tavasz korán köszöntött be abban az évben, a hó gyorsan megadta magát a napnak, s a védtelen déli lejtőkön úgy megolvadt, hogy kutyaszánra gondolni sem lehetett. A folyó jege is megvékonyodott, kékes színben játszott, helyenként már zajlott is, sítalpon tehát veszélyes lett volna az út, az ár ellen csónakon evezni pedig még korai: a jégtáblák összetörhetik a csónakot, meg aztán a legmarkosabb halász erejét is meghaladná az evezés jégtáblákkal szemben. A fiatal forradalmár hívei sem engedtek. Ismerték azt, akit vártak. — Megjön! — makacskodtak. — Ha egyszer azt mondta: „Ott leszek“, akkor itt is lesz. — A körülmények sokszor erősebbek, mint mi vagyunk — heveskedtek az előbbiek. Vita támadt. Az ablak alatt egyszer csak lármázni, zsibongani kezdtek a ház előtt játszadozó gyerekek, felugatnak a kutyák, és izgatott halászok siettek a partra. Kiléptek a házból a száműzöttek is. Csodálatos kép tárult a szemük elé. A folyón, szembe az árral, a zajló jéggel, lassan, zegzugos vonalban csónak közeledett. Szőrmebekecses, szőrmesapkás, sovány ember állt a csónak orrában. Foga között kis pipa füstölgött. Nyugodt mozdulatokkal, tempósan lökdöste el evezőjével a csónakra zúduló jégtáblákat. Először nem is figyelte senki, vajon hogyan haladhat a csónak az árral szemben, vitorla és motor nélkül, de amikor az emberek letódultak a folyóhoz, csodálkozva felkiáltottak: a csónakot kutyafogat vontatta a partról. Ezen a vidéken még senki sem próbálkozott effélével, s a halászok ámuldozva csóválgatták fejüket. A legöregebb megszólalt: — Mennyi ideig éltek itt apáink, nagyapáink, s egyik sem szánta magát Ilyenre! És amikor a szőrmesapkás ember kilépett a partra, szokatlanul nagy tisztelettel hajoltak meg előtte: — Jövevény, s különbet eszelt ki, mint bármelyikünk. Bátor ember! — Bocsássanak meg, elvtársak, a késedelemért, nem rajtam múlott. Oj volt számomra ez a közlekedési mód, nem tudtam jól kiszámítani az időt. Nem tudom, így volt-e a valóságban, vagy csak a képzelet műve ez a költői történet, amelyet elmondottam, de én szeretném, ha mindez igazság volna, mert szótartásról s a szó erejéről nem hallottam még találóbb és szebb történetet. rab ZSUZSA fordítása Folytatás a 9. oldalról telenségl Mindennek vége — gondolták sokan. A valóságban azonban csak elkezdődött. * Könyvem harmadik és egyben legfontosabb része két fejezetet tartalmazna: Lenin halálától, a Nagy Honvédő Háborúig és a Reichstagra kitűzött vörös lobogótól a Holdra juttatott szovjet címerig. De beszélnék-e azokról az évek ről, amikor megalapították Amur-Koraszomolszkot és megépítették a dnyeperi vízerőművet? Vagy Bratszk és a szputnyikok esztendeiről? Igyekeznék, hogy sohase térjek el témámtól, annak fő elvétől, a párhuzamosságtól, amely nek révén egyrészről ismertetném a szovjet ern berek kitartó munkáját, másrészről pedig olyan emberek különböző véleményeit a Szovjetunió ról, akik nem szovjet állámpolgárok. Az előbbiek nyomorral, összeomlással, éhe zéssel kezdték, az utóbbiak pedig szkepticizmussal. Már mindenki túlságosan hozzászokott azokhoz a forradalmakhoz, amelyek nem tudták sokáig tartani magukat, meg az olyan forradalmárokhoz, akik ismét visszatértek a régi rendhez. Siessünk egy kissé előre: erre a válságra sokáig vártak, de most már nem várják, egyáltalán nem várják. Nagyon valószínű, hogy a magunk részéről mi is nemes, de naiv illúziókkal áltattuk magunkat, amikor úgy hittük, hogy az emberek tudatában sokkal gyorsabban mehetnek végbe a változások, mint azt a frissen alakult új társadalom reális feltételei lehetővé teszik. Ez a két áramlat harcolt egy negyed évszá zad folyamán. Mi üdvözöltük az ötéves tervek sikereit, az új ipar bámulatos eredményeit, a legelmaradottab mezőgazdaság átalakítását szocialista típusú vagy ahhoz vezető szervezetek létrehozása útján. Mások viszont kételkedteks ezek sokkal többen voltak, mint mi. Nem olyan bonyolult dolog — mondták — egy nagy fokú elmaradottság bizonyos részét felszámolni, tízszeresére növelni a gyengén fejlett termelést. A legkevésbé tájékozottak azt bizonygatták, hogy az iparosítás sikere a teljes elpolgáriasodást jelentené, és oda fejlődne a dolog, hogy a bolsevikok egyre inkább belebonyolód nának saját nehézségeikbe. Azok viszont, akik tájékozottabnak tartották magukat — ilyeneket is ismertem — nem siettek a következtetésekkel. Az elmaradás az élenjáró országok szín vonalútól, amit egy jó adag szkepticizmus el is túlzott még, okot adott nekik az elgondolkodásra, Valóban, hol volt még a termelőerők fejlesztésének az a magas színvonala, amelynek a szocializmus győzelmét biztosítania ke)]?! A személyi hatalom első megnyilvánulásai és a szocialista törvényesség megsértésnek el ső esetei, amiről a Szovjetunió barátai még nem tudtak és ezért érthetetlenek voltak számukra, az ellenséges propaganda részéről örömteli fo gadtalásra találtak. Megtalálták, hogy minek örüljenek! Meggyőződésem, hogy a történelem az, ami lezajlott, és egyáltalán nem az, amit, látni szerettek volna benne! A háborúról nem kívánnék elmondani semmit, kivéve azt, hogy két táborra osztotta a Szov jetunió határain kívül eső embereket. Vízválasztó volt ez! Hányadszor ütközött már össze a két felfogás: az egyik — amely szerint a szocializmus elnyomja a népeket és az einbe reket — azt bizonygatta: a szerencsétlen oro szók számára rövidesen itt a jó alkalom, hogy visszatérjenek a magántulajdon megszentelt pilléreihez és végül ismét életre hívják az értéktőzsdét: a másik azt kívánta, hogy a szocializmus. amely valóban egyesítette a népeket és az embereket, tegye őket legyőzhetetienné a fasizmus ellen vfvott harcban. Felöltik bennem egy beszélgetés: 1941. június 22-én folytattam annak a gépkocsinak a vezető jével, amelyen visszatértem Toulouse-ban. A há ború két esztendeje alatt Norvégia. Franciaor sz.ág és Jugoszlávia példáján a sofőr megtanulta pontosan meghatározni, mennyi idő kell a náciknak az ellenállás letörésére: ... „Ott három hétre való dolguk lesz“ — jelentette ki. „Fogadjunk, Ernest, hogy ez alkalommal minden sokkal tovább fog tartani., Meglepődve tekintett rám. Később mesélték nekem, hogy Ernest nem felejtette el júniusi utasának látnoki szavait. Július negyedikén letartóztatlak; július tizennegyedikén kijöttem a börtönből. Tíz napét töltöttem egyetlen hír nélkül... A letartóztatásom előtti utolsó két hét folyamán a rádió a nácik győzelmeiről harsogott, azt erősítgette, hogy nincs már front. Vörös Hadsereg sincs; hogy az egyetlen nehézség az, miként szállítsák a foglyokat a hátországba, a győzteseket pedig Moszkvába. A vonaton két csendőr között ülve, akik a bírósági tárgyalásra vittek, sikerült beleolvasnom a velem szemben ülő utas újságjába. A lapban Szmolenszkrő! és elkeseredett harcokról írtak. Ujjongtam: tehát előzőleg hazudtak! Azután beköszöntött augusztus, szeptember, október ... Az évek néha gyorsabban repülnek, mint a hónapok. Kétségtelen, hogy a Szovjetunióba vetett hitünk megerősödött. „Ö, menynyit hazudtak nekünk a Szovjetunióról!“ Meggyőződéssel állíthatom, hogy L943—44-ben ezt a mondatot hallottam a leggyakrabban. A Szovjetunió sikerei elképzelhetetlenek lettek volna ipari erejének rohamos fejlődése nélkül, a tudomány felvirágzása, a szovjet embereknek a szocialista rendszer iránti mélységes odaadása nélkül ... A Szovjetunió iránti érdeklődés fantasztikus méreteket öltött. A szovjetellénes propagandának változtatnia kellett érvelésén. Még lehetségesnek tartotta, hogy a szabadság elfojtásával vagy legalább ennek fenyegetésével vádolja a szocializmust, de már nem nevezte barbárnak, nem bizonygatta, hogy csupán epizód, és nincs jövője. Ha sikerül megírnom Az ígéret földjé t, e nehéz évek leírásánál feltétlenül kifejtem ezt a fő gondolatot, hogy a hála, az ésszerűség, a békeszeretet, a becsületesség végre baráti politikára késztette a Szovjetunió iránt azon államok vezetőit, amelyekben nem tudott győzni a szocializmus, és hogy ezek rokonszenvvel fogadták a berlini győztesekhez a világ minden népétől érkező üdvözleteket, annak oka maga a szocializmus, a szocializmus elvei. A hidegháború elválasztotta azokat, akiket annak idején a hazafias érzelmek egyesítettek. Ennek következménye volt, hogy néhányan azok
