A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-11-05 / 45. szám
André Wurmser Az ígéret földje Száz esztendeig kellene élnem, hogy megírjam azt a könyvet, amelyről ábrándozom. Azt adnám a könyv címének, amit ennek a cikknek is: Az ígéret földje. Egyszer már írtunk a szovjet életről, Louise Mamiac-kal, miután beutaztuk az új világ minden zegét-zugát, Leningrádtől a Krímig. Kijevtől Szamarkandig, Kelet-Szibériától Örményországig. Érdekes lenne Ismét megtenni ezt az utat lépésről lépésre, hogy a születő legendák földjén olvasóinknak elmondjuk, miként változtak meg az utóbbi hét évben az emberek és a föld, hiszen róluk irtunk könyvünkben. Több mint egy negyed évszázaddal ezelőtt, amikor hazatértem a Szovjetunióban tett utazásomról, mondtam először francia hallgatóimnak: „Ah hoz, hogy valaki megértse a Szovjetuniót, kevés odautazni: vissza is kell oda térni!“ Ám az ígéret földjének egészen más könyvnek kell lennie, hiszen az emberiség történetének csak nem fél évszázadát kell átfognia, egy olyan fél évszázadot, amely megváltoztatta a történelem menetét: a szocializmus építésének fél évszázadát. Könyvemet három részre osztanám. Az első rész nagy vonalakban emlékeztetne az előző társadalmakra, bűneire és tévelygéseire, a szüntelen, habár zavaros törekvésre olyan eszmények felé, amelyeket a francia forradalom így fejezett ki: szabadság, egyenlőség, testvériség. Beszélnék a nagy utópistákról és megemlíteném a bölcselő Morus Tamást, a szellemóriás Rabelais-t, a méltatlankodó Dantét és a gúnyoros Voltaire-t, a szentimentális Díckenset és a dörgő hangú Victor Hugót meg Marxot és Gorkijt, a tántoríthatatlan emberek örökös tiltakozását. Megmutatnám e köztársasági hármas jelszó leggonoszabb ellenségeit: a szolgaságot, a megalázkodást, a sovinizmust, az idegenektől való beteges félelmet, a fajelméletet, a kizsákmányolást. Lefesteném közös uralkodójukat — ő irányítja e szégyenteljes fogatot —, azt a zsarnokot, amely az Októbert eiháríthatatlanná tevő ipari forradalom óta még nagyobb kényúr •lett: a Pénz. Mesélnék előző forradalmakról, nagyszerűségükről és hanyatlásukról, elkerülhetetlen vereségükről, jószándékaik siralmas eredményeiről: a reformizmus farizeuskodással végződött, Cromwell forradalma imperializmus ba torkollott, a francia forradalom Napóleon hoz vezetett, az olasz reneszánsz Garibaldival érte el tetőpontját, s őt a rendőrség üldözte, a párizsi kommünnek burzsoá köztársaság vetett véget. Be kellene érnem egyetlen mondattal, amikor a rabszolgafelkelésekről, az inkvizíció máglyatüzeiröl, a parasztháborúról szólnék. Nem élnék vissza az Idézetek használatéval, de nem is fukarkodnék velük. Némelyik dermesztő, kegyetlen, fullánkos lenne, hasonlóan Balzac híres axiómájához: „A pénz hatalma erősebb bármely uralkodó hatalmánál.“ Mások tele lennének bizakodással és reménnyel. Az apály és a dagály, a bajok és az örömök örökös mozgásában kell látnunk a történelmet. Benne — az ígéret földjéhez hasonlóan, ahová Mózes vezette népét — meg kellene hogy 9 a Hét irodalmi melléklete +45. jelenjenek az álmodozó tudósok is, akik előbb inkább álmodozók voltak, mint tudósok, de a későbbiekben mái inkább tudósok, mintsem bölcselők: megígérték népüknek — a földi embereknek — azt a . földet, amelyen szabadok, egyenjogúak és testvérek lesznek: a szocializmusét. Ily módon az első rész 30—40 évszázadot élelne föl, a legendás hősökkel és félistenek kel benépesített, mesebeli időktől kiindulva ... egészen addig, amíg én tizennyolc éves lettem. Mert nemzedékemnek jutott az a kiváltság, hogy ifjúságában megismerje a világot, amely a legtávolabbi múlt folytatása kellett volna hogy legyen s amely akkor szinte semmiben sem kü lönbözött a múlttól. Az én nemzedékemnek ju tott osztályrészül az is, hogy a jövő előjátékául szolgáló világban találkozzon az öregséggel, s ez a világ [már az emberek milliárdjai szá mára) lényegileg nem különbözik a jövőtől. Olyan világban születtem, amely kevéssé látta reálisnak a szocializmust, s olyan világban halok meg, amelyben a kapitalizmus már anakronizmussá válik. * Az ígéret földje második részének az lehetne a címe, ami egy háborús filmnek volt: A döntő fordulat, mivel Október az emberiség történetében az volt, ami Sztálingrád a nácik elleni háborúban. Ezeket az oldalakat az írott történelem egy rövid időszakának, egy ezredrészének szentelném. Mindenekelőtt nyilvánvalóan meg kellene világítanom mindazt, ami kapcsolatban állt az eseménnyel, minthogy fontosságát az emberek többsége nem értékelte nyomban. Az oroszországi kormányváltozásokban eleinte csupán azt a tényt látták, hogy az ország vesztett a világháborúban. Egyesek számára az orosz ellenfél játékon kívül került. Mások szerint az orosz szövetséges árulást követett el. A konfliktusba bevont államok nem mérlegelték Október politikai és társadalmi következményeit. A cenzúra törli a híreket. Semmit sem lehet tudni a bolsevikokról, nem jut el az emberekhez Lenin felhívása, eltorzítják Liebnecht és Romain Rolland hangját... A világ nem állt készen Október értelmének befogadására. Miért ragadt meg emlékezetemben az a nap, amikor talpig feketébe öltözve — a bátyám elesett Verdun alatt — olvastam az újság egyik belső oldalán, talán „Orosz labirintus" alcím alatt, a „maximalisták“ győzelméről? Nem tudom. Akkor, mint valamennyien, én sem értettem rögtön, hogy mi történt. Amellett a pillanat egyáltalán nem volt alkalmas arra, hogy átadjam magam az álmoknak és reményeknek a szabad szocializmusról, hiszen körülöttünk szennyes vérfürdő dúlt, telve gyűlölettel és fegyverropogással. Emlékszünk rá, mi történt a párizsi kommünnel: néhányheti hiábavaló reménykedés, majd kegyetlen leszámolás, azután a hivatalos történelemírás átváltoztatta a kapitulánsokat hazafiakká, a párizsiakat pedig árulókká és gyújtogatókká. De ki jött rá 1917-ben arra, hogy a párizsi- kommün az éjiéikor kukorékoló kakashoz volt hasonlatos, amely idő előtt adta hírül, hogy beköszöntött a hajnal? És e kevés próféta közül ki is találhatta ki — amikor oly távol volt és semmiféle tájékoztatást nem kapott —, hogy a pirkadat, amelyről a kommün hírt adott, már feltűnt Petrográd szürke egén? • Különös időszak volt ez. A szocializmus szövetségeseinek nem futotta erejükből, hogy segítsenek, de az ellenségeinek sem, hogy tönkrelegyék. Persze, a kapitalizmusnak nem lett volna szabad megengednie a szocializmus győzelmét egy ilyen hatalmas és potencionálisan gazdag országban. De hát a kimerítő háború után nem volt kéjpes a népeket ismét bevetni Oroszország népe ellen. Innen fakad ez a kettősség: az intervenció kirobbantása és viszonylagos gyöngesége. Szeretném megmutatni az erősen vérző szocializmust és megbénított ellenségeit. Idézném a kortársak tanúságát: John Reedét, barátomét, Georges Sadoulét, és mindazokat, akik olyan regényekben örökítették meg ezt az időszakot, mint a Csendes Don, a Golgota, a Tizenkilencen vagy Pausztovszkij emlékiratai. A forradalom akkor olyannak tűnt valamenynyiünk szemében, mint egy képsor a későbbiek során bemutatott filmekből, a Patyomkin páncélosból, a Szentpétervár végnapjaiból. Egy teherautó tömve bőrkabátos munkásokkal, vállukon átvetve töltényheveder, kezükben puska. Azután jött a NEP-korszak. A forradalom, hasonlatosan az összes többihez, fuldoklóit. Mellesleg, ezt várta mindenki. Hiszen egyre azt hajtogatták nekünk, hogy a szocializmus — képt'olytatás a 12. oldalon
