A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)

1967-10-29 / 44. szám

Bölcsek mosolya Gyalogszerrel lack London ifjúkorában egyszer gyalogszerrel igyekezett San Fran­­ciscóba az országúton, mikor hir­telen megállt mellette egy kétfo­­gatú kocsi. A bakon egy Idősebb asszony ült, aki ostora nyelével megérintette lack London vállát: —Hél — kiáltott a nem éppen ki­fogástalan öltözetű fiúra. — Mi vagy te? Csavargó, betörő vagy munkakerülő. London csak ennyit válaszolt: — Egyik sémi Az asszony egy ktcsit gondol­kozott, azután nyájasan így szólt hozzá: — Ne vedd rossz néven, fiam, hogy kikérdeztelek, de a mai világban nem lehet éléggé vigyáz­ni arra, hogy az ember ne valami betörőt vegyen fel a kocsijára! Most pedig ülj csak fel! A vadon szava lack London anyagi helyzete két­ségbeejtővé vált, amikor kutyare­gényével elkészült. Ezért nem gondolkozott sokat a Macmillan cég ajánlatán, hanem kétezer dollár­ért minden időkre örök áron elad­ta nékik A vadon szava című köny­vének kiadási jogát. Azután megjelent A vadon sza­va, és olyan könyvsiker lett belőle, amilyenre nem sok példa volt a könyvkiadás történetében. Mindenki óriási összegeket kere­sett vele, csak éppen at nem, akt írta. Stilisztika Jack London egyszer a kalifor­niai egyetemen tartott előadást, amelyben az egyetem irodalomta­nítási módját ts megbírálta. Mikor lejött a katedráról, Gayley, az iro­dalom professzora odalépett hozzá, és felhasználta a ritka alkalmat, London sikereihez is gratulált. Az író így mentegetőzött: — Bocsásson meg, professzor úr, hogy kénytelen voltam egye­temük irodalomtanításának rend szerét megbírálni. Mégis helyte lennek tartom, hogy önök olyan ósdi nyelvezetű írókat adnak szö­vegkönyv gyanánt a hallgatók ke­zébe,'mint Macaulay és Emerson, akik nagy emberek voltak, de nem a mai nyelven írtak. Gayley itt mosolyogva közbevá­gott: — ön nyilván nem tudja, hogy egyetemünkön stilisztikát szöveg­könyv gyanánt az ön Vadon szava című regényét használjuk. Forradalom Jack London Forradalom című hl rés tanulmányát először a Cosmo­politan folyóiratnak küldte be, de mert keveset kínáltak érte, utóbb a Collier’ s Weeklynek ajánlotta fel. Polgári lapnak ezt a szocialis­ta tanulmányt ugyancsak vakmerő­ség volt felajánlani. Meglepetésként maga a tulajdo­nos, Robert J. Collier értesítette a szerzőt, hogy a szocialista irányú írástól el van ragadtatva, s még akkor ts közli, ha ezzel százezer kapitalista előfizetőjét veszítené el. „A honoráriumot önre bízom — irta lack Londonnak —, csak arra kérem, ne ítéljen súlyos pénzbün­tetésre azért a vakmerőségért, hogy a cikket közlöm.“ Sötét nézőtér. A vásznon drámai Jelenet pereg: a hősnő szerelmi bánatában nagy adag altatót vesz be, jön az orvos, gyomor­­mosás, majd erőnek erejével sétáltatni kezdik a szobában, ne­hogy elaludjon, mert az végzetes lehet... És körülöttem röhögnek. Szívből, igazán. Harsányan, jóízűen. Csak én ülök dermedten, aggódó képpel. Nem értem. Mi van velem? Megnézem a pulzusomat, elég normá­lisan ver. Közérzetem jó, az üléstől ugyan zsibbad egy kicsit a láb§m, de attól még nevethetnék. Valami bajom van, de mi? A hőst elüti az autó, elterül az aszfalton, nagy derültség. Hm. Min nevethetnénk? Biztosan mindenkinek megmondták a pénztárnál, mi­kor keli röhögni, csak nekem nem szóltak. Érzem, hogy elönt a kisebbrendűségi érzés Még látják, hogy itt szomorkodom egyedül, és kivezetnek a moziból, ne rontsam a han­gulatot ... igaz is, minek jön ide egy ilyen savanyú pofa ... Röhögnek körülöttem Valamit tenni kell, míg nem késő. Szúrós szemmel figyelem a vász­nat. A főhős valami viccet mesél, na végre, most majd én is nevethet­tek. Elsüti a poént, és én felröhögök, mint egy filmszekértő. A mozi falai visszhangozzák kacajomat, a kolcratúrból a basszusba csapó üvöltést. Mi ez? Egymagámban röhögök? Körülnézek mellettem, mögöttem zokognak az emberek, szemükből patakzik a könny, vállukat rázza a zokogás, többen megvetően elfordulnak tőlem. Nagyon ideges vagyok. Még szúrósabb szemmel figyelem a vásznat. Most éppen Júliát temetik. Ott van egész Verona. Na, mondom, most mi lesz? Ez elég szomorú jelenet, biztosan nevetni keli. Megvárom az első nevetéshullámot, és -szorgalmasan bekapcsolódok. Kezdem ér­teni a dolgot. Menet megáll, koporsó döccen — nevetés. Én is neve­tek. Elmennek, besötétedik, jön Rómeó. Észreveszi Júliát, odarohan — nagy nevetés. Kezdem jobban érezni magam. És milyen remek po­fa az a Rómeó. Hogy itt mi lesz még? Nézzük csak, jön Páris gróf, bajvívás, a gróf halott, Hát ez óriási, hajrá, Rómeói És megissza a mérget — hogy ez miket csinál, meg kell szakadni. Most meg... nézzék csak ... feléled Júlia ... nem igaz, nem bírom tovább, nem bírom, már az oldalamba nyilallik ... Bruhahahai Szerencsére hamar véget ér a film, máskülönben hívhatják a men­tőket. Gurulunk a nevetéstől, van aki, a szemét törölgeti. Nem volt kár a pénzért, ilyen jól még nem szórakoztam. Megjött az önbizal­mam is. Felemelt fejjel nézhetek a többiek szemébe. Haverok va­gyunk. Néhány pasas leverten, szomorúan ballag kifelé. Ezekbe mi ütött? Olyan furcsán néznek rám. Nem tetszett nekik a film? Hülye sznoboki MARTHY BARNA Fájdalmai sose voltak, onnan vett észre, hogy aznap valamivel erősebb, hogy gondola­tai nem szakadoztak el, egymásba kapcsalód­­tak, mint régen. Hetek óta úgy élt párnái és or­vosságai között, akár egy vén halász egy kü­lönös, szenvedélyes folyó pártján, olykor elá­­eresztette a kezét valami síkos, fényes víznek, csontig apadt ujjai között egyetlen pillanatra megakadt egy gondolat, aztán a gyönge moz­dulat nem tudta tartani, elejtette a rezgő, lebe­gő fogalmakat, azok tovaúsztak, mint a hal, egy másodperc múlva már csak azt tudta, eszé­be jutott valami, azt már nem, mi volt az. Most észrevette a virágot az éjjeliszekrényen, meg­próbálta megérinteni, ám keze nem engedel­meskedett, hát csak még jobban megnézte, el is mosolyodott, s a súlyos virágfejek láttán az emlékezés egyszeriben visszahozta hajdani, gye­rekkori kertjüket, a földszagot, a locsoló per­­metének parányi neszét, azt az egész réges-ré­­gen elsüllyedt világot, amelyben szülei és test­vérei éltek, bolthajtásos, minden évben újból vakító fehérre meszelt vastag falak árnyéká­ban. Rózsáik híresek voltak, minden vendéget megajándékoztak belőlük nyílás idején, a kér tészolló, amellyel lemetszették, mindig nyik­­kant egy cseppet, mintha a virág helyett ő pa naszkodnék, hogy utat nyit száraival az enyé­szetnek. Virág, kertillat, enyészet... Megrezzent a feje, mintha tiltakozni akarna valami ellen. Anyanyelvének egyes szavai egészséges korában is riasztották, voltaképpen azóta, amióta tudatosan használta szókincsét. Képzelőtehetsége élénk volt, az enyészet szót férgesnek érzékeltek, és számára szaga is volt a szónak, könnyű, lilás tömjénillata, és hasított is volt valamiképpen, hullámos sziromgerez­dekre hasogatott, mint a krizantém. Iszonyú­an félt a haláltól. Komikus, hogy egy szó ilyen rossz hatással lehet rá, elvégre mi köze neki az ilyen búsító fogalmakhoz. Nem először beteg életében. Az orvos megígérte, hogy hamarosan rendbe hoz­zák, azt a pár hetes kórházi kezelést, ami rá vár, könnyen kibírja. Ha komoly baja volna, csak jelezné valami, elsősorban a férje maga­tartása, de Kálmán nyugodt. Az orvos arca is derűs volt, mikor kimondta a határozatot, hogy kórházba viteti egy időre. Ha a legcsekélyebb aggodalomra ok volna, másképpen viselkedné­nek, hazahívatnák külföldről a fiát. De hát er­ről nem is esett szó. Ez megnyugtatta. Hát akkor most várják a mentőket. Még sose vitték hordágyon, buta érzés lesz, Kálmán cso­magol, könyvet keres neki a könyvszekrény­ben. Most egészen tiszta volt a feje, jobban is látott, mint az elmúlt napokban, amikor majd­nem mindig álmos volt, s tárgyak valahogy ködön át jelentkeztek. A férje háttal állt az ágynak, keze ott tétovázott a könyvsorok előtt. Megérezte, hogy nézi, hátrafordult, rámosoly­­gott, aztán kihúzott a könyvek közül egy há­romkötetes regényt. Az öregasszony behunyta a szemét, azt érezte, ha valami vékony kötet­két adnának vele, megijedne. SZABÓ A hírnök MAGDA: Fura, mennyi volt ma a látogató. Ahogy az orvos elment, egymásnak adták a kilincsel. Elő­ször Béla jött, a veje, s elundorította, soha még nagy ünnepeken se engedte, hogy megcsókolja, mert mindig borszagú a szája, fuj, iszákos. Sze­gény Sári, egy ilyen semmirevaló vette el. Mire észrevette, már ott is volt a bajusza a homlo­kán. Biztosan részeg volt, az ilyen már kora reggel iszik. Aztán a lánya érkezett meg, an­nak ki volt sírva a szeme, érthető, ilyen férj mellett. S még védi, nem átallja azt mondani egyre, hogy ő azért boldug, hogy szereti ezt a részegest. Szépen. Ha olyan boldog, akkor mért peregtek most is a könnyei? Sose volt sírós, míg otthon élt. Most bezzeg megtanulta. Ennek a Sárinak még a fia se szerez örömet, micso­da sótalan kamasz ez az egyetlen unoka, beál­lít ebéd után, leül nnellé, néz rá, meg se muk­kan, játszik az ujjaival. Más fiú locsog, el­mondja, mi volt az iskolában, ez csak nyel, olyan, mint az apja, az ádámcsutkája is olyan undok, szögletes, és nem szólna, pedig milyen szívesen hallgatná az iskolai mókákat. Ez a fiú nem volt mindig ilyen buta. Mikor megkér­dezte, mit hallgat annyira, mi baja, Sári felelt a gyerek helyett, elfulladt a hangja, úgy ipar­kodott mentegetni, hogy rosszul felelt szegény. Az meg csak hallgatott, nyelt, anyjától örökölt kék szeme megtelt könnyel. No persze, ha rosz­­szul . felelt, bőghet is. Kezével éri a vizsgát, s nem tanul. Felelőtlen, mint az apja. A zaj megrémítette, alig kapott lélegzetet,12

Next

/
Thumbnails
Contents