A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-10-29 / 44. szám
A fiimezők olvadoznak a gyönyörűségtől, a lejük fölött Svájcból behozott függő daruk közlekednek, acélkötélzeteiken anyagot szállítanak a gátfal homlokzati részéhez. Alattunk a gejzír, mellettünk korláttal és: DANGER, DANGER (Veszélyes) feliratokkal ellátott keskeny földsáv, ami nem tanácsolja el a fényképészeket és a nőket, mivel ez a két emberfajta határtalanul bátor és könnyelmű. A mérnökök túlkiabálják a víz dübörgését és igyekeznek elkergetni a riporternőket, akiket bosszant, hogy túlélték a vészkijárat kinyílását A tábor é tete A tábor külsőleg nem különbözik a mi építkezéseink környezetétől. A francia „esprit“ mégis megnyilatkozik — legalább az utcák elnevezésében. A jobboldali kilátó például a BELVEDERE előkelő nevet viseli. A barakkokat elválasztó utcáknak is van nevük, akadnak avenuek és bulvárok is. De valóban nemcsak étteremmel és nagy büfével büszkélkedhetnek, hanem van földszintes áruházuk (nagyon drága árakkal, int óva Manfréd, ugyanis az árut többnyire repülőgépen szállítják ide), meg mozijuk, bankfiókjuk, sőt rendőrőrszobájuk is. PALAIS DES SPORTS — sportpalota — hirdeti egy ház büszke felirata. És bent bizalmatlanságunk csodálattá változik. A nagy fedett csarnokban minden van, ami különféle sportokhoz, tornához szükséges. Szemben van a jól felszerelt kórház. Míg csoportunk egy része a szállásunkon zuhanyoz, mi, a többiek bejárjuk a kórházfolyosókat, megnézzük a röntgent, a gyógyszertárat és az orvosságokat, amelyek itt — pénzbe kerülnek. A kórház 25 ágyas, külön gyermekosztállyal és kis méretű szülészettel. A legközelebbi -orvos és kórház 140 mérföldnyire van inneni A munkabalesetet a vállalat költségére gyógyítják, a többit biztosításból térítik. A kórház folyosóján ugyanolyan automatából, mint amilyenekkel az EXPO-n is lépten-nyomon találkoztunk, hűtött tejet, Coca-colát, feketét vagy forró csokoládét vásárolunk és várjuk a fiatal orvost. Arra a szóra, hogy „csehszlovákiai újságírók“, tormaságok, fehér köpönyegek nélkül végigvezet a betegszobákon, bekukkantunk a szülészeten egy új mamához ps megszemléljük büszke művét is — az inkubátor üvege mögött szendergő ikreket. A munkások barakkokban laknak, kétágyas szobákban. Minket is így szállásolnak el. A nős munkások családjai a táboron kívüli barakkvárosban laknak a repülőtér irányában. A gyerekek számára alapfokú iskolát nyitottak. A munka idényjellegű — márciustól októberig. A fluktuáció nem nagy, a legjobb toborzó a kereset. Pincérek a kapacitásban Este bankettet rendeztek a tiszteletünkre az üzemi étkezdében. A Manic 5-nek 1,344.000 kilowatt lesz a kapacitása és ebbe valószínűleg beleszámították azt a hőenergiát is, amit csoportunk tagjai fejtettek ki, amíg legyűrték a négy előételt, a háromnegyed kilós marhahússzeleteket, a konyakokat, a skót vagy kanadai whiskyket, a tejszínhabos fagylaltokat stb., stb. Mindezt hófehér egyenruhás, pillangónyakkendős pincérek szolgálták fel. Ittunk vendéglátóink egészségére, a magunkéra, éltettük pilótáinkat, majd valamennyiünket betereltek egy autóbuszba és elvittek a gátra valami klubba, ahol alkohol mellett vagy anélkül gyönyörködtünk a reflektorok fényárjában úszó erőműben és megtanítottuk a kanadaiakat a „Tancuj, tancuj, vykrúcaj“ nótára. Manfréd, a pilóta, elárulta nekem, hogy szeretne egy gyereket, Louise, a légikisasszony pedig bevallotta, hogy válni akarna, ami Kanadában probléma; a házassági szerződésben csak 10 000 dollár kártérítést kötött ki magának a férjétől, ami ugyan jelentős összeg, de egy klimatizációs berendezéssel és bazénnal ellátott csinosabb házikóra még sem elég) ezertől feljebb kezdődik). Mikor tánc közben megmondtam Louisenak, hogy nálunk a nők egyenjogúak és váláskor a házasság folyamán szerzett vagyont elfelezik, nem hitt nekem és értésemre adta, hogy nem kellene annyit innom. Éjfél előtt valaki cigarettával kiégette a nadrágomat és elfogyott a szóda. Elindultunk a völgybe, hogy megkeressük a szállásunkat. Esni kezdett és cemetporos ünneplő nadrágjaink kemény páncéllá merevedtek. Adieu, Manic 5 ... Másnap reggel francia kollégáink carusói áriázással ébresztettek (nagyon otthonosan), és kombinált angol—francia reggeli után (zat kása, sült angolszalonna, tojás, pirítóskenyér, vaj, dzsem, tej, tejes tea, fekete vagy tejeskávé J meghívtak a kultúrházba, ahol kodachrom filmet készültek vetíteni a Manic 5 vízierőmű építéséről. A filmnek színe volt, de hangja nem. Bratislava! filmes kollégánk megpróbálta rendbehozni, de kiderült, hogy a hanglámpa hiányzik. Kaput. Tartalék lámpa nem volt. Kissé kárörvendön vigyorogtunk. Elnézésünket kérték, hogy műszaki hibából kifolyólag... stb. és elvittek a repülőtérre. A repülőgépen megint könnyelműségi láz tört ki. Louise szétosztotta a NORDAIR egész készletét, ölünkbe szórta a cigarettákat. Újságíró kolléganőink felcsaptak légikisaszonyoknak, a pilóták pedig meglepetésünkre a gépet irányították. A quebeckí megérkezést tapssal üdvözöltük. A kiszállás körülbelül egy óra hosszat tartott, mert mindenki le akarta fényképezni és filmezni a többieket, amint kiszállnak. A repülőtér épülete előtt autóbusz várt, amelynek üléseire mindegyikünk számára három kiadványt készítettek oda a vendégszerető Quebec tartományról. Azután városnézés következett, majd ebéd a tartományi kormány sajtóközpontjának képviselőivel. Már a harmadik előételt rágtuk és közben így beszélgettünk a francia kanadaiakkal: — Milyennek találta a Manic 5-öt? Igaz Is, olvasták, hogy a Hydro-Quebec tisztviselői sztrájkolnak? — kérdezték. Kissé könnyelműen feleltük: — Wonderful (Nagyszerű). Akkor ugyanis már tudtuk, hogy Manicouagan nem indián falu, hanem kissé kézzelfogható könnyelműség, amely azonban kifizetődik. Fordította: L. Gály Olga 11