A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)

1967-10-15 / 42. szám

Az autóbusz zsúfolásig megtelt, én leghátulra, a sarokba húzódtam, hogy zavartalanul olvashassam izgalmas regényemet. Félúton lehettünk, amikor feltekintettem. A busz lassított, megállt. Csak ketten szálltak ki. Azonnal felismertem. A könyv szinte kiesett a kezemből.

— Lehetetlen, lehetetlen — motyogtam.

Két részeg férfi. Szó nélkül tántorogtak,

mindkettőnél aktatáska, mindketten fehér dederon ingben, meglazított nyakkendővel. Máskor fel sem figyeltem volna holmi ittas alakokra. De őt lehetetlen volt nem felismerni.

Mindig büszkén lépegetett, vállas, ugyanakkor kisfiús volt. Sohasem láttam nevetni, mégcsak mosolyogni sem. Tekintete mély bánatot sugárzott, gyönyörű kék szeme legtöbbször zárkózottságra utalt. De a legkülönösebb az alig harmincöt éves férfi ősz haja volt.

Műépítész. Tehetséges, vezető állásban. Több pályázatot nyert, néhány állami kitüntetése is volt.

Az autóbusz elindult, hátra tekintettem. Megingott, aztán már nem láttam.

# * *

Véletlenül ismerkedtem meg vele egy kiállításon. Akkor is szótlan és méltóságteljes volt, mint mindannyiszor későbbi találkozásainkkor.

Nem sokkal ezután a korzón összefutottam volt osztálytársnőmmel, akit hosszú évekig nem láttam, akiről semmit sem tudtam. Eszes, szerény kislány volt valamikor. Többnyire kopottas ruhában járt, mert sokan voltak testvérek és özvegy anyja nevelte valamennyit. Csak a keresztnevére emlékeztem. Nem sokat változott. Kissé meghízott, de ez jól állt neki, meg is csinosodott és rendkívül elegáns volt.

— Nem hiszed, milyen boldog vagyok, hogy találkoztunk. Feltétlenül el kell jönnöd vacsorára — mondta egy szuszra Ági.

— A férjem — mutatott a mellette álló férfira, akit tulajdonképpen csak akkor vettem észre.

— Már találkoztunk, ha jól emlékszem, egy kiállításon.

— Igen — felelte színtelenül.

— Nahát, ez nagyszerű! — ujjongott Ági. Most már annál inkább el kell jönnöd vacsorára.

Megmagyaráztam, hogy nagyon sajnálom, de hogy én is férjhez mentem, hogy vár a család és hogy sietek.

— Látod, Laci, milyen pecches vagyok én, egyetlen barátnőm volt, az is visszautasítja a meghívásunkat.

Nem emlékeztem, hogy valaha is barátkoztunk volna, de megadtam a telefonszámomat és megígértem, hogy egyszer meglátogatom. Végül is Ági kedves teremtés, mi pedig most költöztünk a városba, úgysem ismerünk itt senkit.

Másnap felhívott.

— Ma sem érsz rá! Gyertek el — könyörgött. Csak egy órácskára. Ügy elbeszélgetnék veled. Vagy tudod mit? Meddig dolgozol? Megvárlak. Leülünk egy kávéra és dumcsizunk. Ha ott vannak a férfiak, úgy sem lehet. Tudod, úgy istenigazából.

Beleegyeztem. Egy órával később lent ültünk a presszóban, kávét és konyakot rendeltünk, rágyújtottunk egy-egy cigarettára. Kezdetben nehezen indult a beszélgetés. Hiába, az évek gátat emelnek az emberek közé. Osztálytársainkat emlegettük, a szülőket, meg a tanárokat. Aztán magáról mesélt.

Amikor leérettségizett, dolgozni ment, mert kellett a pénz. Pedig hogy szeretett volna tanulnil Orvos akart lenni, csak orvos. Ez az eltökélt szándéka egyre kísértette. Szinte belebetegedett. Ekkor ismerkedett meg Lacival, aki már kész ember volt. Rövidesen összeházasodtak. Szerelemből? Lehet, hogy igen. Maga sem tudta. Egy volt a fontos. A férje kitaníttatja. Orvos lesz. Nem kell dolgoznia. Pénz van elég, lakás meg kocsi is van. Csak tanulni kell. Egymás után rakta le a vizsgákat. Főzni sem főzött, vendéglőbe jártak. Bejárónőjük is volt. Tanult és olvasott. Vasárnaponként kikocsikáztak valahová, néha a büszke és boldog mamához is, aki sohasem feledte el megjegyezni: „Jé partit csináltál, lányom, oszt csak becsüld meg magad.“

Promóció, kinevezés. Oj környezet, ismeretlen emberek. A városban nem kapott állást, így naponta ötven kilométert utazott a legközelebbi kórházba. Ogy mondta, elégedett. Az utazást is megszokta, már meg sem tudna lenni nélküle.

Egyik cigarettáról a másikra gyújtottam, és míg Ági beszélt, folyton a férjére gondoltam. Dühös is voltam magamra. Bármennyire is küzdöttem ellene, egyre csak azt a szomorú tekintetét láttam, azt a koraősz, szép férfit. Nem tudom miért, az első pilanattól sajnálatot éreztem iránta.

— Boldogok vagytok? — csúszott ki a számon. Pedig meg sem akartam kérdezni, nem is voltam rá tulajdonképpen kíváncsi.

— Boldogok? Mindenünk megvan. Jól élünk, nem panaszkodom. Gyerek nincs, nem is volt útban soha, nem is kell. Lacit néha bántja, de én mondom: „örülj neki, kevesebb a gond, nem vagyunk rabok.“

— Értem. — Pedig dehogy értettem.

Vagy két hét múlva mindketten eljöttek hozzánk. Aztán visszaadtuk a vizitet. Látogatásaink rendszeressé váltak. Ági sokat fecsegett, valamennyiünket szórakoztatott. Néha elmentünk táncolni, vagy színházba. Vagy egy évig ment ez így. Egyszer csak lemondtam a látogatást. Valami ostoba kifogást találtam ki. Karácsonykor sem mentünk el. Nem vesztünk össze, csak egyszerűen nem bírtam már látni Laci fáradt, gondterhelt arcát, azt a végtelenül szomorú tekintetét, nem bírtam elviselni hallgatagságát. Jobbnak láttam, ha nem megyünk hozzájuk. Legalább egy ideig nem.

Ági még néhányszor felhívott, aztán úgy látszik beleúnt. Vagy inkább a büszkesége nem engedte az örökös molesztálást. Ezt abból veszem, hogy Laci jelentkezett.

— Kérlek, gyertek el. Ági kiüldöz a házból, hogy én vagyok az oka mindennek. Hogy egyetlen barátnője vagy és hogy miattam nem jöttök. Kérlek, ne haragudj, ha esetleg megbántottalak benneteket. Igazán nem akartam.

Kaptam az alkalmon. Most végre meg kell tudnom mindent. Az ősz haj, a szomorú tekintet, a remegő kéz titkát.

— Hát jó, elmegyünk. De egy feltétellel. Beszélni akarok veled, ötkor találkozunk a Grandban. Megfelel?

— Meg.

Már négykor ott ültem a füstös kávéházban és azon töprengtem, hogyan is kezdjem. Mit is kérdezzek. Aztán szidni kezdtem önmagamat: mit akarok én ettől az embertől? Miért érdekel? Mi közöm hozzá? Fizettem, mert elhatároztam, nem várom be, elmegyek, majd holnap felhívom és megmondom, hogy valami közbejött. De már késő volt. Megérkezett Laci, azonnal észrevett, egyenesen az asztalom felé tartott.

— Rég vársz? Egy kicsit késtem, ne haragudj.

— Semmi, én is most jöttem.

Konyakot kért. Hagytam. Rágyújtottunk. Szinte valamennyi újjá sárga volt a nikotintól. A szája széle is. Hogyan lehet így cigarettázni?

— Hányat szívsz?

— Hatvanat, hetvenet, néha százat is — felelte közömbösen és megint a semmibe nézett.

Ogy éreztem magam, mint egy állatszelídítő, aki fél, de nem meri bevallani szorongását. Vagy inkább úgy, mint egy pilóta, akinek kigyullad a gépe és ráadásul még az ejtőernyője sem nyílik ki. Tanácstalan voltam. Vagy kétszer bátortalanul rámosolyogtam, de amikor láttam, hogy végképp nem reagál, a félelem még na gyobbra nőtt bennem, mély hallgatásba merül tem.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de azt hiszem, legalább egy órája ültünk sző nélkül. Meg sem mukkant. Nem kéTdezett, nem szórakoztatott, nem tartotta kötelességének beszélni. Megittunk még két konyakot. Lehet, hogy az alkohol kezdett bennem dolgozni,

lehet, hogy az idegeim mondták fel a szolgád latot, de tény és való, hogy szinte felsikoltottam:

— Mondä, mi van veled?

— Semmi.

Ordítani szerettem volna dühömben, keserű nyál futott össze a számban, de ajkam olyan száraz volt, hogy szinte éreztem, ahogy repedezik. Laci csak nézett, hol engem, hol a konyakot. Végre megszólalt. <

— Te szerinted milyen Ági?

— Miért? Szerinted milyen?

— Nem tudom.

Rágyújtott. Megint hallgatott. Konokul halL gatott.

— Néha gyönyörű, jó és gyengéd. Néha meg szeretném ölni.

Nagyon későre járt, amikor hazaindultunk.

Nem beszéltünk többet Ágiról. Valamit kérdeztem még a munkájáról és akkor első ízben vettem észre, hogy megcsillant a szeme.

— Hát téged érdekel, hogy mit csinálok?

— Persze, mindig is érdekelt, valahogy sohasem került rá sor, hogy beszéljünk róla. Egyszer megmutathatnád a terveidet, meg a kitüntetéseidet is.

— Jó, a munkáimat majd megmutatom.

A kitüntetésekről nem szólt, mintha nem is hallotta volna.

Búcsúzáskor megkért, hogy másnap délelőtt ugorjak fel egy percre az irodájába.

Elmentem.

Láttam, hogy várt. Hatalmas rajzlapokat készített elő. Régi, már megvalósított tervekef és új skicceket. Kávét főzött és magyarázott. Mindenről megfeledkezett, beszélt, beszélt, külföldi folyóiratokat vett elő, a levelezését és új'megbízatását is megmutatta.

Nem akartam hinni a szememnek. Ez Laci?

Az a hallgatag, búskomor férfi?

— Ha ráérsz, gyere el máskor is — kérlelt.

Aztán kikísért. Kezet fogtunk, de akkor már ismét szomorúságot láttam a szemében, ráncai elmélyültek, mintha megöregedett Volna.

De nem mentem. Sokáig nem mentem. Ágit vagy kétszer felhívtam telefonon, panaszkodtam, hogy sok a murtkám.

Két hónap elteltével az utam abba a kisvárosba vezetett, ahol Ági dolgozott A vonat indulásáig volt még egy kis időm, gondoltam, megnézem.

A szülészeten dolgozott. A főnővér engedett be, aztán magamra hagyott. Kisvártatva jött a bábaaszony. Afféle tudálékos, jóságos, elhízott nénike. Fürgén mozgott, hangosan beszélt. Megkérdezte, mi járatban vagyok.

— A doktornő éjszakás. Csak két óra múlva jön.

Kinéztem az ablakon, éppen megeredt az eső. A cseppek szaporán kopogtak a párkányon.

— Megvárhatom itt, amíg átvonul a zivatar?

— Csak tessék, lelkem, engem nem zavar.

Most ráérek. Ha valamelyik szülni akar, majd kiabál. De maga akkor is itt maradhat. Egy szülés tizenöt-húsz perc, aztán visszajövök.

Miért keresi a doktornőt? Segítségre van szüksége? — sokatmondón, huncutul elmosolyodott. — Nincs abban semmi. Nekem hat gyermekem van, de lett volna tizenöt. Ki az isten bírná? Ha rámnézett az uram, már futottam is az udvarra, mert mondom: édes uram, nagy has lesz ebből. Hát így. Szóval...

— Hivatalos ügyben jöttem.

— Az más — komolyodott el a bábasszony. Óvatosabb lett. Hogy ismét visszanyerjem a bH zalmát, elmondtam, hogy nekem Is van két kisfiam, hogy milyen aranyosak, hogy mennyi velük a gond. Fecsegtünk. Köznapi dolgokról, asszonymódra, összebarátkoztunk. Egyszer csak halkabbra vette a szót, hozzám hajolt, körülnézett:

— Tudja lelkem, a doktornő itt van ám, de hivatalosan csak éjjeli szolgálatra jön.

Látta, hogy nem értem, hát menten meg is magyarázta.

— A főorvos úrnál van. Mert hát, hogy...

jó orvos, szeretik a páciensek, dehát ezt még- ... sem kellene. Ha látna a főorvosunkat! — és