A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-10-15 / 42. szám
káromkodott ©gyet. Ügy ordít, akár egy sakál. A nőket meg szereti ám. Akire ráveti a szemét, annak aztán amen. De ez azt hiszem más. Már három éve tart, amióta ide jött a doktornő. Pedig milyen ura van annak! Szép, egészséges, fiatal, azt mondják, nagy ember. Néha eljön a szatyorokért, mert Itt szoktak bevásárolni, hogy itt olcsóbb, meg jobb. Nem szól az az ember egy rossz szót sem a feleségének. Ügy tesz, mintha nem tudná, pedig tudja. Mert ugye a kisváros az kisváros, itt még a villanypózna is pletykázik. Elhívták. Egyedül maradtam. „Szóval így. Nem Lacitól kellett megtudnom, hanem ettől a bábaasszonytól.“ Csak ültem a pádon és nem tudtam elhinni, hogy az a közlékeny, fecsegő Ági, erről nem szólt egy szót sem. — Már itt is vagyok — gurult vissza a bábaasszony. Hisztiznek a nők. Mindig azt mondom: anyukám, más is megszült és nem akart kiugraní az ablakon, maga is kibírja. Ha nagyon raplis, arcába löttyintek egy pohárka vizet, aztán megnyugszik. A doktornő még nem jött? Már lassan itt kellene lennie. Mert sző ami szó, pontos, rendesen elvégzi a munkáját, csakhát... mondom... Fogtam a táskámat és szó nélkül indultam lefelé a lépcsőn. A bábaasszony megfordult, utánam kiáltott: — Minden percben megérkezik, yem várja meg? — Nem. — Mit mondjak, ki kereste? j — Ne mondjon semmit. A viszontlátásra. — Hát jó. Éreztem, hogy csóválja a fejét, furcsálja a dolgot, de nem törődtem vele. Még esett. Besötétedett már. Kiballagtam az állomásra. Megittam egy kávét, összébbhúztam magamon a kardigánt. Tulajdonképpen csak a vonatban kezdtem el töprengeni a hallottak felett, csak akkor fogott el a keserűség. Ági, Laci, a főorvos. Háromszög. Istenem, szokott dolog. Mégis. A vonatunk késett. Mire beértünk, elállt az eső. Gyalog indultam haza, ki akartam szellőztetni a fejem, annál is inkább, mivel megfájdult. A gyerekek már aludtak. A férjem vacsorával várt, újságot olvasott. — No, merre jársz, te kis csavargó? Máskor ölébe ültem volna és azt válaszoltam volna: — a nagyvilágban, te dörmögő medve. De most csak annyit mondtam: — Fáradt vagyok. Akkoriban sok volt a gondom, betegek voltak a gyerekek, a férjem is munkahelyet változtatott, valahogy én is gyengélkedtem. Begubóztunk, sehova sem jártunk. Ágiékról is megfeledkeztem. Eltelt egy fél év is, amikor Ági beállított. — Te hűtlen kutyus — mondta incselkedve. A nyakamba borult, megcsókolt, csokoládét is hozott. — Ígérd meg, hogy már nem leszel rossz, hogy nem leszel mostoha. Kacagva mondta, de láttam, hogy komolyan gondolja. Hogy sokat töprenghetett hallgatásomon, hogy valami miatt valóban hiányoztam neki. — Hát jó. Ma itt vacsorázol, a férjem hazautazott. Lefektetjük a gyerekeket, aztán főzök kávét. , Amíg én a konyhában forgolódtam, fiaimmal játszadozott, szinte gyerekké változott és én abban a percben elfelejtettem mindent, pletykának, sőt, rosszindulatú pletykának hittem a vénasszony fecsegését. Még mosolyogtam is és örültem, hogy Ágit gondtalannak, felszabadultnak látom. Végre nyugodtan leülhettünk beszélgetni. Gyertyát gyújtottam, egy üveg vörösbort is felnyitottam, bekapcsoltam a magnót. — Te, Ági, múltkor kerestelek a kórházban. Nem mondták? , Kissé zavarba jött, alig észrevehetően. — Nem, nem szólt senki. Kivel beszéltél? — Sokmindenkivel. ' Koccintottunk. Hallgattunk. — te Ági, én ott azt hallottam ... — Elmondták, szóval elmondták, gondolhattam volna. — Mit? — Mit, mit? Ügy teszel, mintha nem tudnád. Magad mondod, hogy azt hallottad ... — Igen, azt, hogy nagyon szeretnek a páciensek, hogy jó orvos vagy. Kényszeredetten nevetett. — Azt mondták? — Azt. Vidám lett. Rágyújtott, mélyeket szippantott, kinyitotta a balkonajtót, kiment. Utána mentem. — Azt. Meg még ... Szóval idefigyelj, megmondták. Igaz? Rámnézett, tágra nyitotta a szemét, vadságot olvastam ki tekintetéből. — Igen. Igaz. Nem beszélek róla, de nem is tagadom. Neked már rég meg akartam mondani, de sohasem volt elég bátorságom. Nem hittem, hogy megértenéd. Mindig irigyeltelek, hogy ti olyan szépen éltek. Sírva fakadt. Életemben először láttam sírni. Csendesen, minden szenvedély nélkül. Aztán már csak nyelte a könnyeket. — Megértesz? — Nem. — Persze, hogyan is érthetnéd? Neked könynyű. Van miért élned. Van férjed, gyereked, hivatásod. — Hivatásod és férjed neked is van. Mindig orvos akartál lenni, teljesült a vágyad. — Bár ne teljesült volna soha! Most minden nap, únosuntalan azt hallgatom: én tanítattalak ki, nélkülem soha semmi sem lettél volna, én takarítottam, én voltam a háziasszony, te meg csak költekeztél. Még hogy hálátlan vagyok, hogy paraszt voltam és az is maradok, hiába vett nekem perzsabundát. — Mondd, szeretted te Lacit valaha is? — Nem tudom. Ma már nehéz megmondani. Lehet hogy igen, lehet hogy nem. Egy biztos: most utálom, ki nem állhatom, látni sem bírom, el akarok válni... — ...és? — Szabadon akarok élni... — A főorvossal... — És ha? Hidd el, ez nem egy múló kaland, ez más, ez több. Már három éve tart. És ha ő nem lett volna, már rég megengedem a gázt. Ő öntött belém erőt, neki köszönhetem, hogy jó orvosnak tudnak, hogy legalább a munkám érdekel. Már több mint egy éve nem élek Lacival és soha nem is akarok. — Akkor miért nem válsz el? Becsületesebbnek tartom. — Laci nem akar. Cirkuszozik, aztán könyörög, maradjak. De én már nem bírom tovább ... Nálam aludt, másnap betelefonált a kórházba, hogy lázas. Elvitte a gyerekeket sétálni. Keveset beszélt. Minden mozdulatom figyelte, vagy tízszer megkérdezte, haragszom-e. Én mindannyiszor azt válaszoltam, hogy nem. Igazán nem haragudtam, nem volt miért. Elvégre az ő dolga. Egy kicsit sajnáltam is. — Ági, én gondolkoztam. Menj el a kórházból, menjetek el innen, oda, ahol senkit sem ismertek. Meglátod, minden rendbe jön. — Ugyan, ezt te sem hiszed. Én nem akarok elmenni, én nem tudok Lacival élni. — Ahogy gondolod. Aztán másról beszéltünk. Röviddel Ági látogatása után felkerestem Lacit. Nem tudta mire vélni a dolgot, de láttam, hogy szívesen veszi ottlétemet. Fanyar volt, mint mindig és hallgatag. De most nem zavart. — Laci, mondd, mi van közietek? — Kivel? — Hát Ágival? — Ja? Semmi. Nem bírtam ki. Meg kell mondanom ennek az embernek, hogy ne játssza továbbra is a szerepét, hogy mindent tudok, hogy Ági otthagyja. — A kórházban azt beszélik... — Nem igaz. — Miért ne lenne igaz? Hiszen Ági is megmondta. — Hazudik, hogy' érdekes legyen. Remegett a keze. Ki tudja, aznap hányadik cigarettát szívta. Mélyen a szemembe nézett és szótagolva mondta: — Nem igazül — De igaz — ellenkeztem. — És ezt tudod te is, csak nem akarod tudnil Leült a székre, szétterpesztette a lábát, könyökével a térdére támaszkodott. A szőnyeget bámulta. Aztán felugrott, gyors léptekkel mérte a szobát. — Mondd, mit tegyek? Szeretem. Szeretem. Nevess ki, de tíz évi házasság után is szeretem. Nem tudok nélküle élni. Pokol az otthonunk. Csak futna, én me| csak csalogatom. Mit tegyek? Belegebedek, beleőrülök, már dolgozni sem tudok. Most is visszaadták két rajzomat. — Laci, hagyd menni. Meglátod, meggondolja- -— És ha nem? — Akkor sem veszítesz. Hiába tartanád... Nem ‘tudtam befejezni a mondatot, mert szinte fölüvöltött: — Hát te sem érted meg, hogy nem tudok nélküle élni! , Elmentem. Fölöslegesnek látszott itt minden szó. Mit lehet Itt tenni? A legokosabb magukra hagyni őket. Csináljanak, amit akarnak. Ügy sem adnak az okos szóra. De a dolog mégsem hagyott nyugodni. Nem telt el olyan nap, hogy ne gondoltam volna rájuk. Reggel, este, még az ágyban is. * * * Az autóbusz a végállomásra ért. Kiszálltam. Még mindig nem tértem magamhoz. Lacii Ml lett belőled? Üreg vagy és színtelen. Részegeskedsz. Laci, Laci! Sírni lett volna kedvem. Legszívesebben visszabumliztam volna a városba és kerestem volna, vagy elmentem volna hozzájuk. És mi van Ágival? Felhívom. Azonnal felhívom. Hiába csengettem. Senki sem vette fel a telefont. Másnap a reggeli lapban olvastam: „V. László mérnök tegnap a délutáni órákban a Dosztojevszkij út és a Nefelejcs utca kereszteződésénél ittas állapotban egy teherautó alá esett. Kórházba szállítás közben meghalt.“ Nagyon elsápadhattam, mert a kollégáim azonnal leültettek, vizet hoztak. — Mi bajod van? — Semmi, csak egy kicsit megszédültem. Aztán kitámolyogtam a folyosóra. Éreztem, éreztem, hogy valami történik. Miért nem szálltam ki abból a rohadt buszból és miért nem kísértem haza? Szomorú szemét láttam, némaságát hallottam, meg a fehér dederon inget a meglazított nyakkendővel. Tántorgott. Milyen erőtlen és tehetetlen volt, milyen férfias és milyen gyerekes. Én láttam utoljára ... Én ... És hogyan láttam? Mint még soha! Hogy is tudott annyi fájdalom összegyűlni abban az emberben? Este telefonáltam Áginak. Nem jelentkezett. A kórházat hívtam. Kapcsoltak. — Te vagy az? Hát élsz? Azt hittem, soha többé nem állsž velem szóba, miután megtudtad, hogy elmentem hazulról, és már három hónapja itt lakom. Hogy vagy? Mi újság? — Olvastad? — nyöszörögtem. — Mit? — Laci meghalt. Én meg öt perccel az eset előtt... — Halló, halló, nem értem, ismételd! — ... láttam. — Mit? Nem értem, ismételd! — Laci meghalt... Hogy mit válaszolt Ági, nem tudom, mert letettem a kagylót. Képtelen lettem volna bármire is. Košík József rajza \
