A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-10-15 / 42. szám
A rossz közérzet eredete Herbert Marcuse az Eros and Civilization c. könyv szerzője a Neue Rundschau folyóiratban megpróbálja elemezni az ügynevezett „jóléti társadalom“ főbb problémáit. Véleménye szerint az említett társadalom tagját szorongató feszültség eredetét nem e társadalom egyes funkcióinak hibás működésében, hanem éppen eme funkciók normális működésében kell keresni. Különben is a társadalom normális működése relatív dolog, állapítja meg a szerző, csupán azt mutatja, milyen mértékben képesek a társadalom tagjai alkalmazkodni az adott körülményekhez, a társadalmi intézmények jellegéről azonban mitsem mond. Mégsem csupán személyes önkényünkön múlik, ha egy-egy társadalmat betegnek, azaz abnormálisnak nevezünk. Erre mindenekelőtt akkor kerül sor, ha azt látjuk, a társadalom nem teszi lehetővé, hogy tagjai a meglévő eszközöket egyéniségük kiteljesítésére használják fel, s ha ezt a szakadékot csak a legnagyobb nehézségek árán hidalhatja át az ember. A probléma megkerülésének egyik formáját a szerző a luxuscikkek fölösleges gyártásában látja. Ehhez még a'szabad idő növekvő társadalmi ellenőrzése is hozzájárul. A mai társadalom másik olyan vonása, amelyre az emberek félelemmel, meneküléssel, agresszivitással és neurózissal reagálnak, a munkafolyamat és a fogyasztás dehumanizálása, a fegyverkezés eltúlzása, a tömegesen használt társadalmi eszközök okozta eldurvulás stb. Az ember agresszív ösztöneit minden társadalom kihasználja valamiképpen. Az amerikai (amelyre a szerző elemzése mindenkelőn szorítkozik) elsősorban mozgósítja, mégpedig a valódi külső veszélyhez képest aránytalan mértékben. A társadalom belső ellentmondásait irracionális módszerrel Igyekszik ellensúlyozni, a háború így e társadalom lényegéhez tartozik. Érdekes módon jellemzi a szerző az úgynevezett technológiai agressziót. Ez az agreszszíó, melyet bizonyos objektumok közvetítenek, szublimált, tehát nem Is vezet az ösztönök teljes kiéléséhez, másrészt azonban csökkenti a személyes felelősséget, amelyet ugyebár nyugodtan a gépre, esetleg a hadi gépezetre és bürokráciára lehet ruházni. „Az agressziónak eme formája pusztít anélkül, hogy a kezünket bepiszkolnánk, testünket felsebeznénk, pusztít a lélek megterhelése nélkül. A gyilkos tiszta marad.“ 9 A latens agresszivitás felszabadítása tönkreteszi és elértékteleníti' az igazság fogalmát, amely a romboló ösztönök elleni harc fontos tényezője lehetett volna.' Főleg a féligazságok állandó ismételgetése a tájékoztató eszközök révén, rombolja le a lélek szuverenitását, csökkenti az értelem szerepét — tehát segít feloldani a belső feszültséget, a lélek megtelhet a freudi „halálvággyal“, a teljes nyugalom és nemlét vágyával. Ezzel egyidőben rombolják le a természet, a funkciótlan értékek — a nyugalom, a boldogság, a szerelem és a szépség világát. A. Mitscherlich nyugatnémet pszicnológus"véleményét is érdemes meghallgatni „nem vendégszerető városainkról“. A város — hangsúlyozza a pszichológus — nem csupán a termelés és az alapvető szükségletek kielégítésének a színhelye. A lélek nyugalmát is lehetővé teheti, az emberi egyéniség támasza lehet azzal, hogy otthont nyújt számára. Am a város otthonná nem puszta objektumaival válik, hanem a hozzájuk fűződő érzéskomplexummal, nem a bútorozott lakással, hanem a lakás nyújtotta élmények és biztonságtudat által. Mitscherlich véleménye szerint a város mindig egy bizonyos társadalom lelkiállapotát tükrözi, viszont formálja is az emberek öntudatát érzésvilágát, jellemét. A nagyvárosi élet bírálata nem jelenti a régi várostípusok idealizálást, mondván, hogy azokban még volt „lélek“, stílus, fegyelem, nem voltak puszta kőhalmazok. Mitscherlich jól tudja, hogy a romantikus illúzió és a nagyváros iránti ellenszenv mitsem segít. A középkori városoknak is megvoltak a maguk hisztérikus kitöréseik s a kisvárosok lakói sem éltek neurózis nélkül. Tehát nem csupán a lakosság koncentrálásának fényéről van szó, ami elkerülhetetlen s végeredményben önkéntes folyamat. Csupán mint pszichológus állapítja meg, hogy az emberi alkalmazkodó képességnek is határai vannak. Néhány alapvető ösztönös szükséglet ki nem elégítése okozza az alkalmazkodóképesség azon betegségeit, melyeket neurózis néven ismerünk. Ha nem veszünk tekintetbe olyan elemi tényezőt, mint például a gyermek érzelmi világa, szeretetszomja, ez a feledékenységünk később a fiatalok agresszivitásában, önzésében, elzárkózásában, csavargóvágyában, alkoholizmusában, pusztító ösztöneik kiélésében üt vissza. „Létezik- egy bizonyosfajta modern sznobizmus — állapítja meg a pszichológus — reális és felvilágosult szemléletet hirdet, elutasítja a szentimentális, visszahúzó álmodozást... A valóságban: a belenyugvást teszi lehetővé ... mindenbe, ami megvetésre méltó.“ Lehetetlenné teszi a megkülönböztetést: mi az, ami még méltó az emberhez s mit kell embertelennek bélyegezni. Népi biztos, hogy az alkalmazkodás mindig egészséges. A mai, nagyvárosokból Mitscherlich szerint hiányzik a kristályosító központ, továbbá az általános szabály, amely fegyelmezné a lakókat és lehetővé tenné a közszellem kialakulását. A jelenlegi építkezésre jellemző városszéli családi házat, mint az asszociális felelőtlenség kvintesszenciájának nevezi a pszichológus. Viszont a bérházak monotóniája is csupán a lakók elkülönülési vágyát növeli; érzelmi szövetségre képtelenül, az ember pusztán, a lakóterület közönyös és ... igényes fogyasztójává válik. Mivel reális, alkotó, felelős magatartásra képtelen, mivel hiányzik a képessége a szabadság és a közösség egységének az átélésére, mivel a nyilvánosságban nem látja ötleteinek, eszméinek fórumát, egyre képtelenebb lesz kritikus módon elkötelezni önmagát a közösségnek. A komfort biztosítása még nem jelent közszellemet. A nagyvárosok lakóinak lelki egyensúlyát az is veszélyezteti, hogy ezek a városok egyre beljebb „eszik“ magukat a természetbe. A természet így lassan az Ipar objektumává, esetleg a szervezett kirándulások s ostoba csúcsteljesítmények terepévé válik. Ezzel meg is szűnik a csend, a magány, a szervezetlen létezés átélése. , A pszichológus tudatában van annak, menynyire szükséges az embernek a magánélet intimitása, mint a közéleti tevékenység kiindulópontja, ugródeszkája. Ha a város nem teszi lehetővé a magánélet és a közélet dialektikáját, lakói más utakon keresnek kielégülést, ál- és pótélményeket hajszolnak, a fogyasztás s a divat rabjává válnak. Az eltömegesedés tehát nem a koncentráció automatikus következménye. A családi egységek létét azonban a jelenlegi társadalom igen megnehezíti. Például a nő számára, aki anyai és társadalmi hivatását akarja kombinálni, a gyermek zavaró akadállyá válik, a gyermek viszont, aki édesanyja hűvös viselkedését és idegességét öntud&tlanul is megjegyzi, életének első és döntő éveiben nem kapja meg a szükséges szeretetet, a bizalom és a biztonság érzését, a biztos fedezet tudatát. A lakásépítkezés módja (a játszóterek hiánya, a lakás és a munkahely távolsága, a tény, hogy az építész nem számol az idősebb nemzedék létezésével) egyáltalán nem segít megoldani ezt a feszült viszonyt. A viselkedés zordsága, a fölösleges tiltótáblák és korlátozások szintén elősegítik a fiatalok patologikus egyéni és közös reakcióját, a felelőtlen igényességet, az érzelmi nyerseséget, közönyt, vandalizmust. A pszichoanatítikusok szerint a mai városlakók képtelenek felépíteni saját egyéniségüket, amely integrálná szexuális és agresszív ösztöneiket és szilárd közösségi kapcsolatokat teremthetne. Ám nem csupán az emberekhez, az emberi közösségekhez való viszonyról van szó. A tárgyakhoz való állandó viszony is támasza lehet az ember egyéniségének. A Riesmanféle „irányított típus“ nem képes kiépíteni saját területét, az otthontalanságot otthonná változtatni; a fogyasztási cikkek prototípusainak gyártásától függve • állandóan változtatja lakásberendezését, életelvét és partnereit. A környezettel való ismerkedés nála a narcizmus alapján történik, tartós érzésre képtelen, szeretetére csak a használható tárgyakat méltatja; a felületes fogyasztói viszonyok így alakítják ki „a pillanat egyéniségeit“. Látszólag ennek fordítottja a „lakástisztelő“, aki boldogságát balszerencsés módon a tisztaságban és a rendben keresi és véli meglelni. Csak látszólag ellentétje a „pillanat egyéniségének“, mivel akárcsak amaz, ő is mélyen megrendült érzelmi viszony alapján cselekszik. A lakás, a fétis a szeretett embert helyettesíti. Mitscherlich szerint ez tipikus német betegség, a rendnek eme hagyományos zsarnoksága az ember felett. Oka ismét csak a rossz emberi kapcsolatokban keresendő. A magatartás, amely előnyben részesíti a tiszta padlót az otthonos kényelemmel szemben, végülis szorongást vált ki, s különösen, ha korlátozott lakóterületre szorul: vagy ismét agresszivitást, agresszív jellemet szül, vagy házias, dresszírozott, keskenyvágányú egzisztenciákat. A pszichológus véleménye szerint ezen az áldatlan helyzeten csak az új, kritikus szemmel látó értelmiség segíthet. Csak a felvilágosult humanizmus alapján álló értelmi megismerés teheti rendbe a műszaki forradalmak világát és tarthatja egyensúlyban. Ebből a szempontból kéri számon Mitscherlich a nyugatnémet társadalomtól a mélyebb racionális önismeretet. Ezen a téren, véleménye szerint a műszaki racionalitás középszínvonalán mozognak, ahelyett, hogy saját értékrendszerük mélyére hatolnának. Mivel hiányoznak az átgondolt alternatívák (és a demokratikus kezdeményezés), a racionalizmus a felszínre szorul, csupán részleges javításokra szorítkozik, előrelátó irányítás helyett. Mitscherlich a legfőbb okot a magántulajdonosok elvakult önzésében látja. Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy Mitscherlich következtetéseit „minket ez nem érint“ szavakkal visszautasíthassuk. A szocializmus természetesen nem ismeri a telektulajdonosok irracionalitását és önzését, sem az elöregedett, elavult értékrendszert. B. Loewenstein cikke nyomán: — zsélyi— a Hét irodalmi melléklete • 42. i
