A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-09-24 / 39. szám
Az IFJÚSÁGI ALKOTÓ VERSENY meghirdetése mindaddig nem okoz nézeteltérést, amíg nem merül fel a tizenkét déli járás vers- és prózamondók magyarnyelvű versenyének tisztázása és az a körülmény, hogy Itt a szervezés munkáját a GSEMADOK közreműködése nélkül sikeresen elvégezni nem is lehet. A KÖRZETI VERSENYEK, főleg az iskolákban, „lokálisan“ zajlanak le. Az iskola és néhány lelkes pedagógus biztatásával, akik eredményesen készítik fel diákjaikat e számunkra sok szempontból oly fontos versenysorozatra. Ez a verseny az első szűrő, ahol a tanulóktól már az előadóművészet bizonyos szakismeretét kérjük számon. Ott, ahol a körzeti bizottságok pontosan meghatározott szempontok szerint tevékenykedtek, ott volt Is eredmény. A járási vetélkedőre csak a legjobbak kerültek. Alig jutott ide olyan szavaló, illetve prózamondó, akinek a kiejtését rossznak, helytelennek minősíthettük volna. Pedagógusaink tehát jó munkát végezteki Ezért már itt is értékelni kéne azokat, akik ezirányú munkásságukkal előbbre segítik a jó kiejtés ügyét, eltávolítják a nyelvjárási ejtésmódokat (pl. a palőcos a, a mély ä vagy a modoros ő-zés, a nyelvjárásnak minősíthető í-zést, a zárt e-t stb), orvosolják a beszédhibákat, főleg a hadarást és a selypítést. Tudatosan irtják az affektáió beszédmodort, az idegen szavak idegen ejtését, a majmoló színészkedést stb. Mert hol fontosabb ez az eljárás, ha nem éppen Itt, ahol a pedagógus legszebb feladata és hivatása a jövő emberét a szép magyar beszédre megtanítani. A hangsúly és a hanglejtés, a kifejező olvasás és a versmondás segítségével, a különböző hangsúlyok alkalmazásával figyelmeztetve diákjait a szövegek helytelenül éneklő nyújtására, az érzelmekkel fölöslegesen telített beszédre, a helyes és helytelen légzésre, a szünetek és a hatásszünetek betartására, a ritmusra, a helyes kiejtés ápolásának és fejlesztésének nemzeti fontosságára. Már a körzeti versenyeken kell feltárni, milyen hibák is jellemzik ifjúságunk beszédét. Hol kell javítanunk, mit kell tennünk! Ne hiányozzék hát a felkészülés alapossága. A szavaiénak (prózamondónak) már itt rá kell döbbenie, képes-e az érzelmeknek és a gondolatnak azt a hangszínét megszólaltatni, amely belülről kényszeríti, és fel tudja-e ismerni, hogy az irodalmi szöveg tolmácsolása bizonyos gyönyörérzetet is jelent számára. És, hogy az előadott szöveg megerősíti-e őt, valamint a hallgatót emberi hitének szocialista és humanista valódiságában. Tegyük tömegmozgalommá ezt művészetet. Teremtsünk szélesebb teret a kiválogatásra, hogy már az iskolai, majd az iskolák közötti, s így a körzeti vetélkedőkön felfigyelhessünk azokra a tehetségekre, akik járási szinten képviselik majd iskolájukat. A JÁRÁSI VERSENYEK lebonyolításának koordinálását leginkább a CSISZ titkárságai végzik. De a szakszervezet és az iskoiaügyi szakosztály egy-egy képviselője is megjelenik itt. A tantestület pedig, amely az előkészítő munka nagy hányadát végezte, sajnos a héttérbe szorul, s talán éppen ez okozza, hogy a verseny levezetésébe több hiba is csúszik. Másik fontos tényező, amelyet a járási szervek elhanyagolnak — a versenyek utáni szakértékelés, a hibák és az erények indokolása, egyszóval a módszertani útbaigazítás. Ez a munka sem lehet felületes. Szervezéséért a meghirdető szervek és ezen túl a CSEMADOK járási titkárságai is felelnek, annak ellenére, hogy a szakmai koordinációt a népművelésnek kéne a továbbiakban irányítania. A versenyzők által „elkövetett“ hibák persze kellő önneveléssel, fegyelmezéssel, a kiejttés állandó csiszolásával kiküszöbölhetők, annál is inkább, mivel a hangképzés ezen a szinten általában már jónak minősíthető. De még mindig sok a hangsúlytalan szótag, a magánhangzókiesés pl. EZeKEN, IRODALOM, HŰBöRD’ÖTT stb.). Vagy a mássalhangzók időtartalmában seMível, iLető, foRadalom) a tájnyelvi hatások okozta (túlságosSan, tőlLE, veresSEK) hibán. 9 Továbbá a legváltozatosabban kiejtett s, sz, zz, o, cs, hangzók képzése. Találkozunk olyanokkal is, akik nem is annyira a hangképzésben, mint inkább a hangsúlyban, a hanglejtésben és a beszéd tagolásában követnek el hibákat. Vagy nem veszik figyelembe a mondatrészek beszédbeli helyzetét. A hangsúlyos jelző helyett a jelzett szóra teszik a hangsúlyt, az igekötő helyett az igére. Pedig legtöbbjük megérti, amit elmond, legfeljebb nem éli át minden ízében, rezdületében a szövegben rejtett gondolat lélektani helyzeteit s így a lírai vagy a drámai hangulatokat inkább csak megjátssza, mint átéli. És mind ezt tetőzi még az is, hogy az összetett mondat egy-egy tagmondata végén leszáll hangjával, mintha már a mondat vége lenne, vagy éneklő előadásmódon igyekszik véteni a hanglejtés pontosan körvonalazott szabályai ellen. Van aztáh olyan hiba is, amikor a választott szöveg fölöslegesen érzelgős, irodalmilag kétes értékű s a szavaló életkorához „túlméretezett“. A VERSMONDÁS a beszédművészet egyik válfajta, amely nem lehet számunkra csupán öncélú esztetitizálás. A szöveg és az előadásmód megismerésének olyan motiválása kell legyen, amely az irodalmat, mint társadalmi jelenséget és a művészetet, mint a gondolati tartalom és a konkrét. kifejezési forma dialektikus egységét hozza létre az ábrázolás és a társadalmi valóság sajátosan megformált, tudatformáló és érzelmi-esztétikai hatású megjelenítésében. Tudni való, hogy csak az olyan előadás kelthet teljes élményt, amely dialektikus összefüggésében igyekszik megközelíteni a mű tartalmi, eszmei és annak adekvát, sajátos formai kifejező eszközeit, a műalkotás esztétikumában rejlő tudatformáló nevelőerejét. AZ ÉLETKOR döntően befolyásolja a művészi-irodalmi hatásokra való érzékenységet. E szerint hét csoportot állíthatunk fel. 7—14 évig a tanulók a közvetlen érzéki benyomásokra élénk érzelmi megnyilvánulással reagálnak, képzeletüket a cseiekményesség lendíti mozgásba. Szeretik a bátor magatartást, a hazafias történelmi eseményeket, a kalandos útleírásokat, a fantasztikus bonyodalmakat. A középiskolás, diákok (a 14—18 évig terjedő korcsoport) a tartalmi és formai esztétikum iránt is fogékonyak, tudatosan értékelnek és összehasonlításokra is képesek. Itt több értékes, tehetséges előadót fedezhetünk fel, akiknek egyéni elképzelése van, sőt önálló előadói stílusra Is törekednek. Ezeket négy alcsoportra oszthatjuk. Az élénk, képszerű hatások iránt fogékony típusból például heves emóciót vált ki egy-egy érzéki benyomás. Sajátosan, szinte különállóan, mondhatnók szubjektívan értelmezi a szöveg tartalmát s ezért pontosabb irányításra szorul. Az objektív típus formai hatásokra, inkább a kompozícióra figyel s elfogulatlanul dolgozza fel a kapott benyomásokat. Tényleges, tárgyilagos hanghelyzeteket teremt intonációjában s előadásának apellafív-jelleget igyekszik biztosítani. A harmadik csoportba sorolhatnánk a számunkra nagyon értékes társító-típust, ami aszszociatív és egyesítő tehetségével a szöveghez kapcsolódó képek által véli érzékeltetni a szükséges művészi benyomást. Előadásmódjával aktívan teszi érdekeltté a hallgatót. A negyedik csoportban említenénk meg az expresszíven beleélő, de már tudatosan reagáló diákot, akit a művészi befejezés folyamata ragad meg elsősorban. Ebben a tartalmában intellektuális, (analitikus-szintetikus) formájában kifejező tevékenységben viszont gyakran elvész az esztétikai hatás. Az agyonelemzés és a túlzott „logizálás“ megsemmisíti az előadóművészét emocionális elemeit s az érzelmek felett a racionalizmus kerekedhet felül. Ez a típus egyébként nyomatékosan hangsúlyozza a gondolat nekünk címzett lényegét főleg, amikor az előadó önmagát véli a költő személyében megtestesíteni. Ezek az előadó-típusok kerülnek azután az igényesebb kerületi, majd a központi versenyekre, amelyek alapján már tematikailag is csoportosítható, a költőkben is kategorizálható komplex vers-dramaturgiát is összeállíthatunk. A Jókai-napokon ugyanis az alkotőverseny színvonalas seregszemlévé terebélyesedhetne, ahol a verseket (szövegeket) inszcenált formában láthatná-hallhatná a néző, olyan képekre bontott produkciókban, ahol az információközlés folyamata, tartalma és lélektani hatása változatos, és a vers vagy a prózai szöveg tolmácsolása már művészi élményt biztosít. EZ AZ ÉVRŐL ÉVRE MEGÚJULÓ kérdés még mindig tisztázásra vári De ez esetben a hibát nem a résztvevőkben és azok felkészítőiben, hanem a többirányú és nem egységes irányítás olykor ellentmondó utasításaiban kell keresnünk. Hiszen világos, hogy az ifjúsági alkotóverseny határozott és komoly alajjokon áll. Miért van hát ez a diszharmónia? Miért nem adunk meg minden tőlünk várt szakmai, főleg szervezési (I) segítséget azoknak a pedagógusoknak, akik odaadással, őszinte érzéssel, szerény, olykor kissé félszeg nekibátorodással a mi buzdításunkat várják? Mert mi más feladata lehetne a modern metodikának, minthogy leküzdje a formalizmust, kizárja a dilettantizmust és kialakítsa azokat a fogalmakat, amelyek az előadott versek és prózai szövegek megértésével, a tanulók esztétikai és világnézeti fejlődésének eredményeivel dicsekedhetnek! Ne hanyagoljuk el ezt a fontos munkát. Dolgozzunk egy határozott és következetes rendszer szerint. És segítsük vers- és prózamondóinkat azáltal is, hogy a jövőben pedagógusainkat is képezzük. Akármilyen szerény eszközökkel, de kezdjük el az oktatást már most a nyitrai főiskolákon! Bármilyen nehézségekkel kell is megküzdenünk, kezdjük el „az átszervezést“, mert biztosak lehetünk abban, hogy ez a tevékenységünk éppen az irodalom és a többi társtudományi és művészeti stúdiumok segítségével jó irányba vezetheti ifjúságunkat és pedagógusaink is állandó és megbízható munkatársaikká válhatnak. Reméljük, írásunk gondolatébresztő lesz azok számára, akik irányítják és szívügyüknek tekintik a magyar irodalom jelenét és jövőjét és azon fáradoznak, hogy diákjaink előadói képességeinek fejlesztése mellett anyanyelvűnk tisztasága se szenvedjen csorbát. Ez a kérdés nem. egy két ember ügye, hanem a közösségé, valamennyiünkéi Szuchy M. Emil a Hét irodalmi melléklete #39
