A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-09-24 / 39. szám
Hja Ehrenburg Pierre és Peter A fénysugár évezredekig repül a csillagoktól hozzánk, az ember élete azonban rövid: játékos gyermekkor, szerelem és munka, betegség és halál. Vannak óriáserejü messzelátók, tabellák, van eszünk és szemünk, de hogy tudnánk mindezzel olyan mérleget szerkeszteni, amelyen lemérhetnénk ezt a rövid életet? Egyik serpenyőben a vékony fénysugár, végtelen számsorok, tér, világok — másikban az emberi mag születése és elmúlása, ahogy egyesül, kalászba szökken és elszárad. Ki tudja? Talán negyven kurta emberi esztendő súlyosabb. Háború volt. Valamikor majd a „nagy“ vagy „kis“ jelzőt teszik hozzá, hogy megkülönböztessék más, előbbi vagy későbbi háborúktól. Azok számára, akik akkor éltek, egyszerűen „a háborúk“. Mint a „pestis“ vagy „a halál“. Háború volt, és abban a kis térségben is a kőhalmaz közelében, amelynek azelőtt Ypeen volt a neve, Idegen, messziről jött emberek gubbasztottak, ettek és haltak meg ott, úgy nevezték őket: a francia hadsereg 118. gyalogezrede. A délvidéken, a Provence-ban sorozott ezred parasztokból állt, vincellérekből és pásztorokból. Hat hónapja ettek és aludtak már ezek a göndörhajú, sötétbőrű emberek agyagos árkokban, lövöldöztek és meghaltak karjukat magasra vetve, és a hadtestparancsnokság térképén ezt úgy jelölték meg: a 118. gyalogezred védelmezi az állásokat a „Fekete átjárónál“. Velük szemben, ötszáz lépés távolságra, másféle emberek ültek, és azok Is lövöldöztek. Köztük kevés göndörhajú és sötétbőrű akadt, nagy részük szőke volt és világosszemű, erősebb alkatú és nyersebb, mint a vincellérek és más nyelven beszéltek. Pomerániai gabonatermelő parasztok voltak, és egy másik parancsnokságon a porosz hadsereg 87. tartalékzászlóaljának nevezték őket. Ellenségek voltak és a két ellenség között egy darab föld terült el, amelyről a vincellérek és a gabonatermelő parasztok azt mondották: „a senki földje“. Nem volt sem a német császárságé, sem a francia köztársaságé, sem a belga királyságé. Lövedékek felszaggatták, lövészárkok keresztül-kasul vágták, telistele volt tűzdelve embercsonttal és rozsdás fémmel, úgy feküdt ott holtan, bitangul. Egyetlen fűcsomó nem maradt ép rühes felszínén, és a júliusi nap déli forróságában ürülék és vér szaga szállt fel róla. De még soha, a legdúsabb gyümölccsel, melegházban nevelt csodálatos virágokkal megáldott kertért se viaskodtak úgy az emberek, mint ezért a rothadó sivatag földdarabért. Mindennap előrekúszott a német vagy a francia árkokból valaki erre a senki földjére, és alvadó barna vérét belekeverte á sárga agyagba. Egyfelől azt mondták, hogy Franciország a szabadságért harcol, másfelől, hogy szenet és vasat akar kaparintani. De Pierre Dubois, a 118. gyalogezred katonája csak azért harcolt, mert háború volt. A háborúig a venyigéi közíött élt. Ha nagyon is sok volt az eső, vagy filoxéra lepte el a szőlőt, Pierre elkomorodott és elverte a kutyáját, hogy ne zabáljon annyit, jő esztendőkben viszont, amikor eladta a bő termést, fölvette keményített ingmellét és bekocsizott a közeli városba. Ott, a „Fejedelmi találkozásiról elnevezett kocsmában nekíeresztette kedvét, a keményhúsü pincérlánynak széles hátára vert, és miután két sout dobott az automatába, tátott szájjal hallgatta a zenét. Egyszer beteg volt Pierre, valami tályog támadt a fülében és nagyon fájt. Gyerekkorában szeretett kecskén lovagolni és elcsenni anyja éléskamrájából a szárított- fügét. Felesége is volt, Jeanne-nak hívták, és ő gyakran szorította magához szerelmesen az asszony barna keblét, amely kemény volt, mint a szőlő jó napos esztendőben, így élt Pierre Dubois, de azután Franciaország hadba vonult a szabadságért vagy a szénért, és Pierre Dubois-t behívták a 118. gyalogezredbe. ötszáz lépésnyire Pierre Dubois-tól gubbasztott Peter Debau. Élete más volt, mint Pierre Dubois élete, amennyire más a krumpli, mint a szőlő és észak, mint dél, de mégis végtelenül hasonló, mint a föld minden terméke, minden ország és minden élet. Peter sohasem evett szőlőt, legföljebb néhanapján látott a kirakatban. A zenét nem szerette és ünnepkor tekézett. Elkedvetlenítette, ha a nap nagyonis forrón tűzött a földre és nem volt eső, mert akkor megsárgult a fű és a tehenei rossz tejet adtak. A füle nem fájt soha, de egyszer megfázott és vagy egy hétig feküdt magas lázban. Gyermekkorában az apja tacskójával játszott, és sapkájával próbálta elfogni a napfoltokat. Felesége, Johanna, fehér volt, mint a tej és omlós, mint a főtt burgonya, és Peternek tetszett. így élt Peter, azután — némelyek azt mondták, Németország a szabadságért harcolt, mások azt, hogy vasért és szénért — Peter Debau a 87. tartalékzászlóaljban lett közlegény. A senki földjén nem volt se szabadság, se szén, csak csont és rozsdás drót, de az emberek mindenáron el akarták foglalni ezt a senki földjét. Erről tanácskoztak a parancsnokságokon és írtak az újságokban. 1916. április 24-én egy hadnagy maga elé hívta Pierre Dubois-t, odafent a maga kis provence-1 falujával. Csak azt gondolta: ha most odalenn délen is ilyen szép nyári éjszaka van, az jó a szőlőnek, és jó Jeanne-nak, mert jeanne szereti a meleg éjszakát. Ott feküdt, pipált és állati testének melegében örült, hogy még él itt a halott senki földjén, lélegzik és pipál, ő, Pierre Dubois még mozgathatja kezét, lábát. De alig gyújtott rá alaposan a pipára, mikor egy zugból emberi ábrázat bukkant elő. Valaki ott mászott vele szemben. Pierre most már jól látta. Világosbőrű, széles arc volt, egészen más, mint a provence-i vincelléreké és pásztoroké. Nézte az Idegen vonásokat, az idegen sisakot és gombokat. Peter Debau volt az, Pierre számára egyszerűen „az ellenség“. Éppen olyan egyszerűen, mint „a háború“ vagy „a Halál“. Pierre nem tudta, hogy előtte való este egy német hadnagy maga elé rendelte Pétért és parancsot adott neki, Peter pedig ugyancsak rendbehozta a köpenyét, levelet írt Johannának, hogy ne hanyagolja el a vemhes és parancsot adott, hogy két órakor éjjel egy elhagyatott lövészárkon, az úgynevezett Macskajáráson át kússzon el a német állásig és kémlelje ki, hol állnak a német őrszemek. Pierre Dubois huszonnyolc éves volt. Ez persze kevés, a fénysugár évezredekig repül, de mikor Pierre a parancsot hallotta, arra gondolt, hogy a szőlőt a filoxéra pusztítja, az embert pedig a betegség és a háború, és most az ember életét nem évekkel, hanem órákkal mérik. Éjjeli két óráig még három órája és tizenöt perce volt, elég arra, hogy felvarrjon egy gombot, levelet írjon Jeanne-nak, hogy ne .felejtse el kénnel meglocsolni a fiatal szőlőt — és hangosan felszürcsölje a fanyar ízű feketét. Két órakor éjjel Pierre Dubois előrekúszott a nyirkos agyagföldön, hogy meghódítsa a senki földjét. Sok időbe telt, amíg átvergődött a Macskajáráson. Csontokba és tüskés drótokba ütközött útjában. Aztán véget ért a Macskajárás, és jobbról-balról ugyanolyan elhagyatott árkok indultak, árvák, mint a lakatlan házak. Fontolgatva, hogy melyiket válassza, a jobb vagy bal oldalit — mind a kettő az ellenséghez, tehát a halálba vezetett — Pierre elhatározta, hogy pihen egy kicsit és rágyújtott a pipájára. Szegényes, kis, agyaggal összemaszatolt katonapipa volt. Nagy csend vette kö rül. Nappal hangosan lövöldöztek az emberek, de éjszaka zaj nélkül ölték egymást, úgy, hogy egyes földerítőket küldtek előre, mint ma Plerre-t is, vagy aknákat áStak. Pierre szívta a pipáját és felpillantott a mélységből a sűrű csillagos égre. Nem méregette az égitestek egymástól való távolságát, nem olvasott belőlük és nem hasonlította össze azokat a világokat üs teheneket, és csámcsogva megette levesét. Piere nem tudott erről, és ha tudott volna, se értette volna meg, mert hiszen háború volt abban az esztendőben. Pierre számára Peter egyszerűen az ellenség volt, és miikor így hirtelen meglátta, ahogy feléje kúszik, úgy tett, mint valamikor őse az erdőben, vagy mint a farkas, összehúzódott, készen, hogy a prédára vesse magát. És Peter is, olyan közel az ellenséghez, hogy szinte a szíve dobogását hallotta, úgy tett, mint őse az erdőben, vagy mint a farkas, kinyújtotta karját, felhúzta a lábát, hogy jobban megmérhesse az ugrást. Ott feküdtek szemben egymással. Mind a kettő várt, egyik se akarta elkezdeni. Látták egymás kezét, és nem az arcot nézték, csak az ellenséges kezet figyelték. Pierre pipája égett. A két ellenség ott feküdt szoros közelségben. Nem volt kívánságuk ölni, és bár tudták, hogy ölni kell, még ott feküdtek békén, hangosan egymás arcába leheltek és szimatolták egymás bőrét, mint az állatok. A szag jól ismert, otthonos szag volt, nyirkos köpeny, izzadtság, rossz leves és agyag párázata. Messziről, Provence és Pomerania felől került össze a két ember itt, a senki földjén, és jól tudta: az ellenséget meg kell ölni. Nem próbáltak beszélni egymással — annyi idegen ország van és annyi idegen nyelv. De még mindig békésen feküdtek, Pierre pipájából szállt a füst, és Peter, aki nem gyújthatott rá a magáéra, mert tudta, hogy kezének legkisebb mozdulata Is harcot és halált jelent, mohón kitátott szájjal szívta be a füstöt. Ebben a szájmozdulatban kérés volt, Pierre megértette,
