A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-09-03 / 36. szám
dóién állunk, s minden kezdet nehéz. Majd lesznek tankönyvek is, lesz minden. 1950. október 26. Fogytán a megtakarított pénzünk. Fizetést még mindig nem kaptunk. Katinka már fél: mi lesz velünk? ... Vékonyabbra kell fognunk a kosztét. Sok a gyűlés. Egy héten három éjszakát is ott kell tölteni. A fiatalok is egyre erőteljesebben kérnek, hogy játsszunk már valamilyen színdarabot... Beiratkoztunk az esti iskolára. A jövő héten megkezdődik. Nehéz lesz. Hat kilométernyire van az állomás, húsz kilométer vonaton az út, s vissza is kell utaznunk éjnek idején, hetente négyszer. Nehéz lesz, de kibírjuk. Sokkal többet is kibírtunk már. 1950. december 18. Éjszaka van. Most értünk haza. Derékig érő hóban, szélviharban. Katinka sír, azt mondja, nem bírja tovább. Ezt még sohasem mondta. Biztatom. Nem tart örökké a tél, lesz még tavasz is, nyár is, két év nem a világ, az érettségiig ki kell bírnunk. Kint süvölt a szél, ítéletidő van. Pattog a kályhában a tűz, meleg van a szobában. De mi lesz, ha elfogy a tüzelő?... Minden örömünket a kislányunkban leljük meg. Mélyen alszik. Piros az arca, mint a rózsa. Mosolyog álmában. Szép a világ, jó élni! Süvöltsön a szél, hordja csak a havat, most van itt az ideje! 1951. február 20. Bemutattuk az első színdarabot. Nagy sikere volt. A faluban másról sem beszélnek, csak az előadásról. Ügy érzem, szeretnek az emberek. Katinka is örül. Pillanatnyilag mindenünk megvan. Megkaptuk a fizetést. Sokat kaptunk, talán még nem is láttunk ennyi pénzt egyrakáson ... Mind jobban belelendülünk, a tanításba. A megszített hiúnkénak, tanulásnak kezd látszödni az eredménye. Nagyot nőtt az önbizalmunk... 1952. október 12. Leérettségiztünk. Reggelig mulattunk egy pozsonyi mulatóban. Iszogattunk, dalolgattunk és sokat táncoltunk. Katinkát még sohasem láttam boldogabbnak. 1952. december 7. Felvettek a pártba. Azon az éjszakán sok minden eszembe jutott: a gyerekkorom, ifjúságom, katonáskodásom. Eszembe jutott a szép zsidólány, akit- elhoztam Pestről, s magam előtt láttam azt a kegyetlen századost is, aki annyira megkínzot és félholtra veretett. Vajon életben maradt-e? S ha igen, hol él, mit csinál? Csak egyetlen egyszer is ha találkozhatnék vele még az életben, nem menekülne meg a bosszúm elől. Még most is felforr a vérem, ha rágondolok ... 1958. augusztus 25. Ismét költözködtünk, immár negyedszer. Ez lesz az utolsó állomás. Innen már sehová nem megyünk. Tetszik a falu, a környék, az emberek, szép az iskola, a lakás is jó. Fürdőszobánk is van már. Először, amióta tanítunk. Innen már valóban nem megyünk el, ha csak nem jön közbe valami rendkívüli esemény. Vándormadarak legyünk egész életünkben? 1966. május 7-Megkaptuk a kocsit. A sok-sok álmodozás és várakozás után végre itt áll az udvarunkban. Nem győzünk betelni a nézésével. Katinkának könnyezik a szeme. Ű már ilyen: nagy-nagy boldogságában mást sem tud csinálni, csak sírni. A lányom, a másodikos gimnazista meg úgy röpköd körülötte, mint egy tarka pillangó. Szép lánnyá fejlődött, jól tanul, büszke vagyok rá. Ha úgy végiggondolom az életemet, az álmaimat és a vágyaimat, azt mondhatom, hogy túlontúl elégedett lehetek, mert minden megadatott. Bár igaz, hogy az ember nyugtával dicsérje a napot, és sohasem lehet elbizakodott, mégis bátran le merem írni, hogy elégedett és nagyon boldog vagyok. A mindennapok apróbb gondjait-bajait leszámítva, egészében véve elértem, amit akartam. Katinkában pedig olyan élettársra akadtam, akiben megbízhatom, és mindent meglelhetek, ami a kiegyensúlyozott, harmonikus élethez szükséges. 1966. július 8. Nagy lázban égünk mindhárman: magyarországi körútra indulunk. Pontos tervet dolgoztunk ki. Megnézünk mindent, amit érdemes megnézni. Néhány napot töltünk majd a Balaton mellett, és utazásunk utolsó állomása Budapest lesz, ahol alaposan körülnézünk és elszórakozunk. Katinka és Éva mindent bekészített a kocsiba, én pedig a kocsit hoztam rendbe. Indulhatunk ... hogy mind jobban visszatér az ereje de egyben az elkeseredése is nő. Most már neki is ismerősnek tűnik a doktornő, sőt teljes bizonyossággal tudja, hogy nem más, mint Rónai Klára, a zsidólány, akivel együtt menekültek el a pesti pokolból. Néha úgy érzi, őszintén el kellene vele beszélgetni, máskor meg azt gondolja, hogy semmi értelme. Elég, ha tudja, hogy él, s hogy doktornő lett belőle, bizonyára jól férjhezment, boldogan él a férjével, szép gyerekei vannak ... Ez már így van: az egyik embernek minden sikerül, a másiknak meg semmi. De valóban így van ez? Hiszen néhány héttel ezelőtt a világ legboldogabb emberének érezte magát, s most nem akar élni. Semmi értelme az életének. Mindent elveszített, amiért érdemes volna élni. Jön a doktornő. Friss és vidám. — Nagyszerű színben van! ... Jól érzi magát? — kérdezte kedvesen mosolyogva. — Köszönöm, jól! A doktornő hosszan nézi a szomorú férfit. — Béla, Béla, Galambos Béla, hát tényleg nem ismer meg, vagy csak nem akar megismerni?! ... Teljesen kiesett az emlékezetéből negyvennégy karácsonya?... Lehetetlen, hogy ne emlékezzék az együtt töltött hetekre, hónapokra! Az izgalmakra, a sok-sok rettegésre! ... Galambos Bélában különös és megmagyarázhatatlan szégyenérzet fészkelődött. Talán az elesettsége miatt érezte, talán más miatt, elég abból annyi, hogy nem válaszolt. Mintha nem is hallotta volna a doktornő szavait. — Nem gondolja, kérem, hogy egy kissé.., hogy is mondjam... gyerekesen viselkedik? Vagy talán szégyelli a múltját? Nincs azon szégyenfolt, ellenkezőleg .. . Vagy talán azt nem bírja elviselni, hogy én próbáltam visszaadni az életnek? Ha én nem teszem, megteszik mások, százak, ezrek vannak, akiknek kötelességük az életmentés ... Akkor, negyvennégyben az öldöklés volt a fő cél, amit értem tett, nem kötelességből tette, és én azt sohasem tudom meghálálni magának ... — Hagyjuk ezt, kérem ... — Ha úgy kívánja, hagyjuk — mondja a doktornő némi fájdalommal a hangjában. — Néhány perc múlva megérkezik a férjem, szeretné megismerni magát. Galambos Béla felkapta a fejét. — Mindent tud rólam? — Nem, semmit nem mondtam még el neki. — Ez megnyugtató. Semmi értelme... Szépen élnek? — Igen ... Vegyészmérnök ... Van egy tizenkétéves fiúnk. Nagyon tehetségesnek tartják: zongorázik. Nagy jövőt jósolnak neki a szakemberek ... A kezdet nagyon nehéz volt, aztán lassacskán minden helyreigazodott. Most már jól és szépen élünk. Nagyszerű lakásunk van, mindketten dolgozunk, megértjük egymást.. Maga pedig tanító lett... Egy dolgot azonban nem értek. Tudniillik, amikor magát március végén elvitték, engem is a százados elé kísértek a katonák. Emlékszik arra a századosra?... Nekem azt mondta a százados, hogy maga mindent bevallott, már ami a kettőnk kapi csolatára vonatkozik, hogy együtt szöktünk Pestről, s hogy én zsidó vagyok, stb., stb. Végül pedig azt mondta, hogy maga menekülni próbált, mire a katonái lelőtték. — Piszok!... bocsánat — mondta Galambos Béla elboruló arccal. — És maga hogyan menekült meg? — Nem kellett menekülnöm. Egyszerűen elengedett a százados úr. Kinyitotta előttem az ajtót, és azt mondta: szabad vagyok. — Hihetetlen! — így történt... De még mindig nem tudom, mi történhetett magával, hogy mégis életben maradt. Valóban magára lőttek? — Nem, nem lőttek — sóhajtott mélyet Galambos Béla. Aztán alapos pontossággal megpróbálta megeleveníteni a múltat. Jól emlékezett minden apró részletre, a kegyetlen százados minden mozdulatára és szavára. Elmondott mindent. Egyre jobban tüzelt a hangja a boszszúvágytól, a nagy-nagy gyűlölet sugárzott belőle. Végül elhallgatott. A doktornő sírni kezdett. Előbb csak csendesen szipogott, aztán már ellenállhatatlan erővel tört ki belőle a zokogás. Galambos Béla szaval felvillantották előtte a férje Igazi arcát. Közel húsz éve, hogy együtt élnek, s mégsem tudott teljesen behatolni a férje lelkivilágába. Ki tudja, miért? Talán nem is akart. Elfogadta olyannak, mint amilyen volt, nem érdekelte a múltja. Ha néha-néha előbújtak a kételyei, mindig elhessegette magától. Semmi mást nem akart, csak nyugodtan dolgozni és örülni az életnek, Megszerették egymást, összeházasodtak. Eleinte nehéz, küzdelmes volt az életük, foggal, tíz körömmel, fokról-fokra kapaszkodtak felfelé, s végül is elérték a céljukat, megtalálták igazi helyüket az életben. Hittek és bíztak egymásban. Soha semmi gyanúst nem észlelt a férjén. Mindig kedves és figyelmes volt, s látszólag nagyon szerette. Az alakuló új rendért is tudott lelkesedni, küzdeni. De vajon miért tette? ... Félelemből? ... Minden tettével a múltját akarta fedni, feledtetni és jóvátenni? ... Vagy valóban megváltozott? ... Igaz, az ellenforradalomkor eltűnt néhány hétre, amiről nem tudott számot adni, legalábbis elfogadhatóan nem. Dehát ki törődött akkor vele, és ki látott teljesen tisztán? Ködös, zavaros volt a helyzet... Mi lesz most, ha ez a két férfi találkozik? Nem, ez most már kikerülhetetlen. Találkozzanak csak! Galambos Béla biztosan felismeri férjében a volt százados urat, a kegyetlen, feketekesztyűs rémet... (Folytatjuk.) Galambos Béla állapota sokat javult. Délutánonként már a teraszon napozik. Maga is érzi, Kosík József rajza
