A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-09-03 / 36. szám
Idegen nyelven beszélt, a neve is szokatlan volt, de mikor hallgatott, nő volt, egy csodálatos kislány, akinek ugyanolyan piros vér csörgedezett az ereiben, úgy dobogott a szíve, olyan érzések és vágyak köröztek a lelkében, mint az övében... és feljajongott az az ifjúsága. Iszonyú lázadás zúgott rajta végig. Lázongott a derékba tört, bilencsbe vert ifjúsága. Egyetlen harag és könnypatak volt a lelke. Haragos féfikönnyel siratta a legszebb éveit, amelyektől megfosztották. S az egészben az volt a legborzasztóbb, hogy nem tudta kitől számonkérni... — Mire gondol most? kérdezte a lány sokára. — Rád, Katinka ... Én is szeretlek téged ... — Csalt bolondozik velem? — Régen elmúlt már az én bolondozó kedvem, elhiheted. — Hát akkor miért nem csókol meg? — Félek tőled. — Maga, tőlem!? — Gyerünk a telepre, Katinka, beesteledik! — Tényleg nem mer megcsókolni? — kérdezte a lány szomorúan, s némi csalódással a hangjában. — Dehogynem! ... Majd a telepen. Fürgén felpattantak a fűről, aztán kéz a kézben elindultak a telep felé, ahol szétszórtan már szikráztak a villanyfények, mint óriás jánosbogarak a bokrok tövén ... Az első fizetése után összeházasodtak. Egyelőre egy kürített szerszámos bódéban rendezkedtek be. Az építésvezető megígérte, hogy mihelyt elkészülnek az első munkáslakások, beköltözhetnek. A tervek szerint még a tél beállta előtt födél lesz a fejük fölött. Munkával, tervezgetéssel teltek napjaik. Csendes volt az örömük és a boldogságuk. Nem barátkoztak senkivel, nem jártak sehová. Egyszer nyár derekán bementek a városba, hogy egy kicsit elszórakozzanak. Táncolgattak, iszogattak. Bélának fejébe szállt az ital. Dülöngélve ballagtak a telep felé. Katinka egyáltalán nem volt haragos. Csicsergett, mint egy kismadár, és jókedvűen dúdolgatott. Micsoda hangja volt! A bódéban levetkőztette Bélát, lefektette. Ügy szorgoskodott körülötte, mint gondos anya a gyereke körül. A nyitott ajtón beömlött a telihold fénye. És Katinka Petőfi verseket szavalt. Béla még a részegség fátyolén át is rácsodálkozott a majori teremtésre. — Jó tanuló voltál az iskolában? — kérdezte. — Tiszta egyes ... — Tudsz még verset? ... Többet is? — Tudok... Egy nagyon tetszett, de csak két versszakára emlékszem. — Mondd el! ... Világos él volt. A hold fenn vala; Halványan járt a megszakadt felhőkben, Miként a bús hölgy, aki férjének Sírhalmát keresi a temetőben. Kalmár szellő járt a szomszéd mezőkön, S vett a füvektől édes illatot. Az országúton végig a szekérrel A négy ökör lassacskán ballagott. 10. „Ne válasszunk magunknak csillagot?" Szólék én ábrándozva Erzsikéhez. „A csillag vissza fog vezetni majd A múlt időknek boldog emlékéhez, Ha elszakaszt a sors egymástól minket." S választottunk magunknak csillagot. Az országúton végig a szekérrel a négy ökör lassacskán ballagott... Csend volt. A mész és cement szagába belekeveredett a mező ezernyi illata. Valahol a sarokban tücsök cirpelt. — Mondanék valamit — szólott az asszonyka. — Tessék ... — Gyerekünk lesz. Béla egy pillanat alatt kijózanodott. Félkönyökére támaszkodott és úgy nézett le az aszszony holdfényes arcába. — Gyerekünk lesz? — Az... Haragszol? — bújt fel az ijedelem Katinkából. — Haragudni? Rád? — Olyan furcsán nézel... Béla válasz helyett az asszonykára borult és sokáig csókolgatta szótlanul. Virradt már, mire nevet adtak a kicsinek ... Január közepén az új lakásban megszületett a kislány: Évának keresztelték. Balogh Pista felesége, a Rozika lett a keresztanyja. Rangos keresztelőt csaptak. Az anyós is felutazott Kóróspusztáról. Pucolt hízólibát, tyúkot, két üveg kisüstit meg egy demizson bort hozott. Valahogy úgy május vége felé, Pista, Béla keresztkomája újságot lobogtatva rohant be. — Idesüss! Magyar újság! Oj Szó! .. . Ezt olvasd el! Egy bekeretezett hirdetés volt, melyben az állt, hogy szeptember elsejével tömegével nyílnak meg a magyar iskolák, sok tanítóra lesz szükség, és hogy jelentkezzenek a tanulni vágyó fiatalok. Galambos Bélát furcsa láz öntötte el. — Igaz lehet ez, komám? — Bolondokat biztosan nem írnak az újságba! — Te nem jelentkezel? , — Nem ... Soha nem ment jól a tanulás. Pedig ez nagyszerű alkalom, hogy az ember vihesse valamire. — Nemcsak az alkalmat kell látni benne, komám. Más is kell hozzá — mondta Béla. — Én mindenesetre megpróbálom, illetve megpróbáljuk. — Hogyhogy? — Katinkával együtt. — Hát a kislány? ... Vele mi lesz? — Elvisszük az anyóshoz. Két-három hónapig gondoskodhat róla, aztán majd csak lesz valahogy. — Nem rossz ötlet. Hát sok sikert és szerencsét! — Hol van az még?... Egyelőre még csak a hirdetésnél tartunk ... „jelentkezzetek munkásszármazású fiatalok! ...“ Még ma megírom a kérvényeket. A kérvények elmentek s nemsokára Jött a meghívó a felvételi vizsgára. Katinka remegett, mint a nyárfalevél, se élő, se holt nem volt. Soha életében nem érezte magát még olyan pocsékul, mint akkor ott Pozsonyban, a felvételi vizsga előtt. — Ne félj, kicsi, meglátod, sikerül! —biztatta őt Béla, bár ő is izgult nagyon. Mindkettőjüket felvették az előkészítő tanfolyamra. Boldogok voltak. Ügy érezték, hogy az a nap egy csodálatosan szép álomnak a megvalósulását jelenti, s talán fordulópont is egyben az életükben. Béla elhatározta, hogy naplót ír az életükről, a sorsukról. Minden fontosabb mozzanatot meg akar örökíteni. Visszatért régi életkedve. Nagyon szépnek látta a világot, jónak az embereket. Talán még a nap is fényesebben ragyogott az égen, szebben daloltak a madarak, erősebb, áthatóbb volt a virágok illata. Feledésbe hullt a kegyetlen múlt... Néhány részlet a naplóból: 1950. július 6. Megkezdődött a tanfolyam. Sokan vagyunk. Talán nyolcszáznél is többen. Szédülök ebben a nagy kavargásban. Katinkával egy osztályba kerültünk. Sírt a boldogságtól. A megnyitón én is könnyeztem. Wem szégyellem. Bírjuk-e majd a tanulást? Ez a gondolat kínoz állandóan. Muszáj bírnunk! Tanulunk, tanulunk, majd segítjük, támogatjuk egymást, ha kell, éjszakákat is átvirrasztunk a könyv felett. 1950. július 30. Lefogytunk, megvékonyodtunk. Katinka ijesztően sápadt. Az orvos szerint nincs semmi baja. Most már nagyon vágyakozik a kislányunk után is. Biztatom: egy hónapot kell már csak kibír nunk, aztán minden jóra fordul, ne hagyd el magad! Ma is megdicsértek, szépen feleltél. Büszke vagyok rád, Katinka, ne hagyd el magad! ... Fáj a szívem, sajnálom. Mert ő is biztat engem. Le kellene festeni, mikor a könnyein át mosolyog rám és ezt mondja: ne félts, bírom a tanulást, mindem kibírok. Az este látott filmre gondolok állandóan: mennyi mindent kibírt az a falusi tanító... Nem hagyom el magam, csak te is igyekezz. Téged nem is kell biztatni, nagyon tudsz mindent. Irigykednek rád, hallom magam körül a suttogást. Én is büszke vagyok rád ... nagyon szeretlek... Mindig jobban szeretlek..s 1950. augusztus 29. Befejeződtek az osztályvizsgák, kézhez kaptuk a bizonyítványokat. Sikerült, taníthatunk! Közben majd tanulnunk is kell. Két évig az esti iskolán, aztán következik az érettségi. Nem lesz könnyű, tudom, de mi mindent kibírunk, mert szeretjük egymást és nagyon akarunk ... Szép volt a záróünnepély. Még most is fülemben csengnek az igazgató szavai, amit útravalóul mondott: „Rajtatok az ország szeme, amilyen munkát végeztek, olyan lesz a felnövekvő ifjúság. Egy dolgot ne feledjetek: tiszteletet és megbecsülést csak a munkátok után várhat toki ... Katinka már tűkön ül. Türelmetlenül várja a pillanatot, hogy mehessünk haza a kislányunkhoz. Szállna, repülne, mint a szélvész, a nagy-nagy boldogsággal a szívében. Mintha megszépült volna. Kivirult, mint szárazság után az esőáztatta mező. Friss és üde lett, játékos és kacagó kedvű ... Lám csak mi lett a bogáncsból, az állomási szürke kis verébből! Jó, hogy akkor belémtapadt, hogy , telicsipogta a fülem. Porban heverő gyémánt volt, jó, hogy felvettem. Vele a jég hátán is megélnék! 1950. szeptember 6. Megkaptunk a kinevezésünket. Egy kis faluba helyeztek kéttánerős iskolába: én vagyok az igazgató, Katinka a beosztott tanítóm. Telve vagyunk tenniakarással, türelmetlenséggel és bizakodással. A kislányunk szépen fejlődik, gőgicsél, harangos a keze-lába, s az anyós vállalja a nevelését addig, míg eligazodunk valahogy. 1950. szeptember 9. Helyben vagyunk. Szomorú 9 látvány. Az iskolaudvaron nyakigérő dudva, a falakról malik a vakolat, a tanterem dohos, füstös, az ablakok kiverve, a padok rozogák, a három lábon álló tábla fakult, repedezett. Se tanterv, se tankönyv, csak a hetvenhárom csillogó szemű gyerek. Meg lehet kezdeni a tanítást. Én majd délig, Katinka meg délután tanít. Fáj a szívem. Neki is. 1950. szeptember 21. Az iskola és a környéke teljesen megváltozott. A szülők összefogtak és valóságos csodát műveltek. Átmelegedett a szívünk. Mindent elkövetünk, hogy jól tanuljanak a gyerekek. Nagyon nehéz a munkánk. Mégis bízunk. A kezdet kéz-
