A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-08-20 / 34. szám
ZS. NAGY LAJOS VERSEI: I. Halál, te gyalázatos huligán, ne gyere értem, míg nem ákaroml Tudok még lelkesedni lábam bütykeiért, és trombitálgat bennem a gyönyör. Sosemvolt kalapom mellett virít a, virít a Nyár. II. Ne bökdösd mellem piszkafáddál ne kukorékolt a szívemben, ne toporzékolj a tarkómon, ne mard a májam, ne verd a vesém, ágyékom se égesd vasalóval. III. Az érett hold belepottyan üvöltő számba. Rossz jogaimmal megrágom s kiköpöm. Nem lapulok a lósóskalevélen, nem bújok a bürök belébe, holott kétmázsás reszelővei jár mögöttem a Leghíresebb Vagány. T örkömből visítva csap ki a lelkesedés: lábam bütykeiért, melyek mégiscsak fontosabbak, mint a kvantumelmélet. Majnatfuan Hajnalban vette észre, hogy barátai jüstté és mezei nyálakká változtak egytől egyig. Barátnői a két hegy közé feszített szárítókötélen lógtak . lucskosan. Halántékát mosta a zöldoizű patakban, fácánkakasok siránkozása közben. Tisztán, vakító vászonlepedőként lebegett át a lapályon. Búsan nyerít a szakszofon, vonyít a hegedű ... Zenészek főnnek át a mezőn, izzó klarinéton, tüzes bőgőn lovagolva. Óvatosan ment, vigyázott, be ne kormozza a levegőt. El ne fújja a rétre terített, primitív szüzeket. Kereste a néma bozótot, melyben a szelek elaludtak. Kereste az utak végén, ahol már csak felröppenni, elsüllyedni lehet. GLpÁm é& én Szegény apám hozzámöregszik lassan. Hajában egyre több a dér, foga is egyre kevesebb, akárcsak nekem. Holnapra, úgylehet, funkciót cserélünk: Ö írja verseim, s én majd hajlott háttal harangozok a kovácsüllőn. ilyen meggondolatlan, üe akkor vérvörös lett a kedves, széles porcelánfehér arca s magas, domború homloka is. Szemét könny futotta el. Azt mondotta, hogy „ezt már rég nekem szánta". El kellett fogadnom. Otthon az urammal tanakodtunk, mivel viszonozhatjuk, mert mégis képtelenség, hogy Juliskából hasznot húzzunk. Egy ajándékot sürgősen viszonozni hasonló értékűvel olyan durvaság, mint visszaküldeni. De a megajándékozott is kényelmetlenül érzi magát a lekötelezettségében. Hallottál arról a néger törzsfőnőkről, aki sok nagy szívességet tett egy európai utazónak, aztán egyszer egy tűt kért tőle, egyszer egy cigarettát, anélkül, hogy szüksége lett volna rá, csak azért, hogy mentesítse az európai lelkiismeretét a hála gyötrő tartozásaitól? Micsoda finomságra vall az ilyesmi. Elég az hozzá, hogy igyekeztünk kedvesek lenni Juliskával. Többször meghívtuk ebédre. El is jött, de csak egyszer. KJülönben ezen vagy azon az ürügyön kimentette magát. Öt nem kötik társadalmi szabályok. Ö nem „úriasszony“. Ö lélek. Sötét, esős téli estéken toppan be hozzánk váratlanul és aztán sokszor hónapokig nem hullunk felőle. Csodálatos azonban, hogy mindig jókor jön. Éppen lázasak vagyunk, nincs mellettünk senki, fáj a torkunk. Juliska narancsot hozott, kinyomja a levét, megitat vele. Vagy éppen műtét előtt állunk. Másnap ő ül ágyunk mellett, amikor felébredünk a mesterséges álomból. Vagy eltemettük valakinket. Juliska ilyenkor éjjel-nappal velünk van. Hát a nevenapján alkalom kínálkozott, hogy mi is megajándékozzuk. Vettem neki egy ezüsttálcát, de az nem ért annyit, mint az aranylánc, az uram pedig vitt egy csokor rózsát. A rózsát megszagolta, a mellére szorította. De az ezüsttál zavarba hozta. Csak játszotta, hogy örül neki. Mihelyt kibontotta, a pahárszékre tette, aztán megint becsomagolta, még zsineggel is átkötötte és kivitte az előszobába, hogy ne is lássa. Idegesítette. Ezt, édesem, nem lehetett zokon venni tőle. Bizonyára arra gondolt, hogy így csökken az ó áldozata, hogy szeplő esett a jóságának remekművén, melyet oly szépen elgondolt és megvalósított, hogy más is belekontárkodott a munkájába, melyhez ő sokkal jobban ért. Juliska nem tud kapni, csak adni tud. És adni, adni, akar öröké, míg van egy skarabeusza és egy teknősbéka-hajtűje. Nem ezüsttálat akar ő. Szeretetet akar. Azt akarja, hogy néha, mikor egy évben kétszer-háromszor hozzánk jön, a szemébe nézzek, elbeszélgessek vele a halottjairól, arról az áldott, felejthetetlen Viktorról, megszorítsam az érdes kezét s ezt mondjam: Bizony, bizony Juliskám ... Azóta, kérlek, én egyáltalán nem viszonzom semmiféle ajándékát. Pedig, még sok mindennel meglepett, amire egyébként el voltam készülve. Ezeket már meg se köszönöm nagyon, mert rossznéven venné. Hagyom őt. Hagyni kell Juliskát, hogy legyen olyan, amilyen. Csakhogy én már nem vagyok neki elég. Hallom, hogy itt is, ott is ismeretségeket keres. Nálunk szegényebbeket. Azokkal köt „érdekbarátságot“. Ilyen Juliska. Neki nem lehet adni semmit sem. Őneki minden, amit kap érdektelen. Csak az az érték, amit odaad. Vele szemben még a milliomos is fizetésképtelennek érzi magát. Nincs is nála gazdagabb a földön. Álruhában jár. A fekete blúza alatt szárnyak vannak. Angyal ez, kérlek, angyal... Kiosztották a moszkvai nemzetközi filmfesztivál díjait. A nagydíjat egy szovjet és egy magyar film, Szergej Geraszimov Djságírója és Szabó István Az apa című alkotása között osztotta meg a zsűri. A kitérő című polgár filmet aranyéremmel, a Westerplatte, A nagy fehér torony és A pártfogolt című lengyel, japán, illetve jugoszláv alkotást ezüstéremmel tüntették ki. A legjobb férfialakítás díját Paul Scoffield kapta, a legjobb női alakítás díját pedig megosztva az amerikai Sandy Dennis és a véd Grainet Molvig. A filmkritikusok nemzetközi szövetségének díját A kitérőnek ítélték oda. ★ A nagy Októberi Szocialista Forradalom félszázados évfordulóját Moszkvában több fontos nemzetközi könyvkiadói esemény is köszönti. A kiállításon megrendezik a nemzeti díjakkal kitüntetett könyvek bemutatóját és a legszebb könyvek versenyét is. Párhuzamos eseménye a kiállításnak a szocialista országok könyvkiadóinak tanácskozása, melynek napirendjén szerepelt többek között a Nagy Októberi Szocialista Forradalomról szóló művek kiadása, a fordítások bibliográfiájának elkészítése, a könyvszerkesztők szakosítása, a közös könyvkiadások kérdése, a szocialista és kommunista építéssel foglalkozó irodalom, valamint a dolgozók marxista—leninista nevelésével foglalkozó irodalom kiadásának tapasztalatai a Szovjetunióban és más szocialista országokban. ★ A világkiállítás keretében, augusztusban rendezik meg a nyolcadik nemzetközi montreali filmfesztivált, melynek nincs versenyjeUege, és célja: a különböző országok filmjeinek bemutatásával szolgálni a népek közötti megértést és hozzájárulni a filmművészet és a filmgyártás fejlesztéséhez. Ugyanezekben a napokban tartják meg Montrealban a rajzfilmek nemzetközi találkozóját és a rajzfilmek „világkiállítását“ Norman Mclarennek, az Oscar-díjas kanadai rajzfilmrendezőnek elnökletével. ★ Dino Buzzati olasz író, a Tatárpuszta szerzője, akinek egy színműve (Un caso clinico) és több karcolata Cornel Mihai lonescu tanulmányának kíséretében most jelent meg a Secolul 5. számában, tárlatot nyitott Párizsban. Kiállított portréinak fő jellegzetessége az egymás fölé rajzolt két szempár, mely a nézőben a mozgás, vibrálás érzetét kelti. Az eljárás különben nem új, már XVII. századi kínai festményekben találkozhatunk vele. ★ Az olaszországi Spoleróban Mozart Don Juan című operájának bemutatására készülnek Dian Carlo Menetti rendezésében. A zenekedvelőknek ez alkalommal azonban rendkívüli képzőművészeti élményben is részük lehet — és ez az, ami nemzetközi visszhangú eseménnyé tette a bemutatói előkészületeket: — a díszleteket Henry Moore szobrászművész készítette. A kisméretű rajzokat a színpad hátterében álló függönyre vetítik.
