A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-08-20 / 34. szám
Egyetlen jólirányzott lövéssel leterítheti. Szerencsére jön-megy, miit az óra Ingája. Ha egyhelyben állna, nehezebb lenne a dolog ... Vagy cigarettát kellene tőle kérni, s amikor elereszti a géppisztolyt, akkor kellene ütni... Sietni kell, nincs most idő a mérlegelésre. A százados minden pillanatban kijöhet. — Adjál egy cigarettát! — Nincs. — Majd megveszek a füstért! — Mondom, hogy nincs... Nem dohányzóm ... mondta az őr. Mintha sajnálkozás lett volna a hangjában. Tovább ment. Most, most, ha visszafordul és elmegy előtte, akkor üti le. Éppen a jobb keze alá esik. Csak észre ne vegye a tervét! Veszettül vert a szíve. Nem mert felnézni. Biztosan észreveszi. Talán már tudja is, hogy mit tervez: az ember megérzi a leselkedő veszélyt... Nem, nem vette észre. Gyanútlanul jött visszafelé. Kongott a bakancsa. Mintha harang zúgott volna. Most, most kell leütni! Minden erejét beleadta az ütésbe. Az őr elvágódott. Géppisztolya csörömpölve esett a kőre. Mintha százezer ágyú szólalt volna meg. Meghallották... Vagy mégsem?... Csend ... De csak egy pillanatig tartott. Több ajtó is nyílt egyszerre ... Vége... Megdermedt, mint akiből elszállt az élet... Körülvették. A százados ült előtte. Most azonban nem mosolygott. Vésztjóslóan szúrt a szeme. — Nyomorult! — sziszegte a foga között, és kivágódott az ökle. A két szeme között találta el Bélát; összecsuklott, mintha a talpa alól kirántották volna a talajt. — Vigyétek a pincébe a többi közé, de előbb kenjétek el, hogy megemlegesse! — rendelkezett a százados. Galambos Bélát kegyetlenül összeverték. Félig eszméletlen állapotban dobták le a pincébe, ahol már hárman kuporogtak a hideg, nyirkos sarokban. — Százados úr, kérem, ahonnan ezt a pasast behoztuk, gyanús nőt láttam — jelentette a szakaszvezető. — Nőkkel nem foglalkozunk — felelte a százados unottan ásítva, majd megivott egy pohár rumot és rágyújtott. — Miből gondolod, hogy gyanús? — Hát... hogyis mondjam ... az a nő nem falusi. Túl finomnak látszott, olyan előkelőforma ... Mintha pesti volna ... — tlm ... Lehet, hogy pesti rokon ... vagy mit tudom én... Nőkkel nem foglalkozunk, mondtam már. A szakaszvezető már el akart menni, de az ajtbóból még visszafordult. — Hátha a pasas hozta magával? ... Hátha zsidó, a jóistenit neki!?... Akkor pedig foglalkoznunk kellene velel A százados elgondolkozott. — Szép, fiatal? — Gyönyörű nő! — lángolt fel a szakaszvezető szeme. — Egyszóval... Nagyon szépl — Egye fene, hozzátok be! — Igenis! — Nem hajlandó beszélni? — kérdezte a százados már vagy tizedszer csodálni való nyugalommal. Rónai Klára egykedvűen állt és hallgatott. Talán már nem is félt. Magában már mindenféle helyzettel és gondolattal megbarátkozott: egyszer úgyis meg kell halni. Neki most jött el az ideje. Azzal a fiúval közösen vállalták a veszélyt, bukjanak el együtt. Ne fájjon egyiküknem sem, hogy túléli a másikat. Már nem érdekelte semmi. Szeretett volna mielőbb túllenni az egészen. Megfásultan állt a százados előtt. — Kisasszony! . . . Még semmi rosszat nem mondtam önnek, csupán azt jegyeztem meg,, hogy gyanús. Miért nem védekezik?... Miért nem próbálja meg eloszlatni a gyanúmat? — Megmondtam már a százados úrnak, hogy Ipolysági vagyok, ápolónő voltam, s hogy nem mehettem haza, mert felrobbantották előttem a hidat... — Nem mondom, szép mese... Csak az a baj, hogy túl egyszerű és átlátszó. Ha kívánja, egy pillanat alatt bebizonyítom, hogy nem mond igazat. Nem hiszi? ... Felteszek néhány kérdést, önnek csak válaszolnia kell, de azonnal! Kezdhetjük? ... Melyik kórházban teljesített szolgálatot? Nevezze meg az osztály vezető orvosátl Nevezzen meg néhány ápolónőt, akikkel együtt dolgozott! ... Nos, hölgyem? .. . Klára nem válaszolt. — Nem emlékszik a munkahelyre, sem a munkatársaira? Semmi válasz. A százados elérkezettnek látta az időt, hogy más eszközökhöz nyúljon. Szigorúbb pózba vágta magát. — A fiú mindent bevallott... — mondta lassan tagolva a szavakat, miközben leste a lány arcán a hatást. — Nem igaz! — Nagyon sajnálom, kisasszony, szét kell oszlatnom az illúzióit. Ismétlem: a fiú mindent bevallott! — Semmi közöm ahhoz a fiúhoz ... — Igazán?... A szakaszvezető szerint nagyon tiltakozott és kiállt a fiú mellett!... Vajon miért, kisasszony? ... Mert semmi köze hozzá? — Sajnáltam ... — Ezt elhiszem, mert őszintén mondta ... S én azt is tudom, hogy miért sajnálta. Kérem, ne nézzen rám olyan hitetlenkedve!... A fiú vallomása szerint közvetlenül karácsony előtt együtt szöktek, illetve menekültek Budapestről. — Miért kellett volna menekülnöm? — Nem tudja? — Nem. — Mert zsidó! ... Sajnos, nem szembesíthetem önöket... Nem áll módomban... Ugyanis a fiú menekülni próbált, és ... A lány lehajtotta a fejét. A százados az ablakhoz sétált, hosszan nézett kifelé: semmi kétség, a lány valóban zsidó. Gondolkodott: mit csináljon vele? ... Mit csináljon vele?... Rendkívül csinos, vonzó egyéniség ... Mit qsináljon vele? Rónai Klára pedig teljesen összeomlott. Megrendítette az a tény, hogy Béla mindent bevallott. Csalódottság és fájdalom hasogatta ... Deltát van-e joga vádolni és megvetni gyengeségéért a fiút?... Ki tudja, milyen eszközökkel vallatták? Hátha rettenetes kínokat kellett kiállnia? ,5I Halott... Menekülni próbált és ezek a vadállatok lelőtték ... Most már mindennek vége .. Megadta magát a sorsának. Honnan, miből is sejthette volna, mindazt, amit elmondott a százados csak csaléteknek szánta? — Nem tiltakozik? — kérdezte a százados sokára. — Semmi értelme ... — Valóban semmi értelme... — mondta a százados elhúzva a szót. Nagyszerű ötlete támadt: elengedi a lányt. Elvégre azzal semmi kockázatot nem vállal magára, ha elengfedi. A lány majd meghúzódik ott, ahol eddig volt, s ki tudja, mit hoz a holnap? Ki tudja hogy alakul a helyzet egy, esetleg tíz év múlva. A lány pesti, ő is pesti: hátha még egyszer jó ütőkártya lehet a kezében a zsidólány megmentése, életben maradásai? Igen, elengedi! Az utóbbi hónapok legjobb ötletének tartotta, sőt: soha vissza nem térő lehetőségnek! — Nagyon sajnálom a történeteket — mondta később. — Kérem ne nézzen rám olyan vádlón! ... Nem vagyok én olyan kérlelhetetlen vadember, mint amilyennek gondol... A katonaszökevényekről jelentést kaptunk, össze kellett szednünk. Arról meg én valóban nem tehetek, hogy az a szerencsétlen fiú szökni próbált és a katonáim lelőtték. Higgye el, kérem, én nem tehetek róla, és őszintén sajnálom, hogy így történt... Egyébként engedje meg, hogy bemutatkozzam: Péterfy László százados! ... Vegyészmérnöknek készültem, de a háború miatt még nem fejezhettem be az iskolámat. Pesti vagyok ... Most pedig tessék, elmehet. . . Remélem, találkozunk még. Ha másutt nem, hát Budapesten! ... Tessék, szabad, elmehet!-... Bocsásson meg, hogy zavartam! ... Kezét csókolom, viszontlátásra! Rónai Klára nem akart hinni a fülének. Az a gondolat és tudat, hogy ismét szabad, talán még jobban megrendítette, mint az, hogy meg kell halnia. Ez a váratlanul rászakadt szabadság valósággal megbénította. Csak akkor mozdult meg, amikor a százados előzékeny udvariassággal kinyitotta előtte az ajtót... A százados a zsidólány távozása után magához hivatta a szakaszvezetőt és kiadta a parancsot, hogy a foglyokat dobálják fel a teherkocsira, mert azonnal indulnak tovább. ■ Boriska néni sápadtan, szorongó félelemmel nézett a belépő lányra. — Béla? Klára sírni kezdett. — Mi történt Bélával? Semmiképp sem mondhatja meg az igazat, gondolta magában a lány. A bizonytalanságban még mindig van valami reménykedés, de a bizonyosság már visszavonhatatlan, megfellebbezhetetlen valóság. — Nem tudom, Boriska néni — felelte könynyes szemmel. — Minden katonaszökevényt összeszedtek a faluban. Nem tudom, mit csinálnak velük, hová viszik ... semmit sem tudok ... Engem elengedtek ... Hogy miért engedtek el, azt sem tudom ... Boriska néni nagyon szerette Bélát. Féltette, mintha a tulajdon édesanyja lett volna. Most úgy érezte, mindennek vége, örökre elvitték tőle. Tehetetlen fájdalmában és elkeseredettségében felzokogott. Végül is minden visszafojtott keserve és gyűlölete az idegen zsidólány ellen irányult. — Maga az oka mindennek! — mondta gyűlölettől remegő hangon. Bár valahol a lelke mélyén ő maga is érezte, hogy igazságtalan. Akkor azonban támadni és vádolni kellett valakit. — Miért tetszik ilyet mondani, Boriska néni? — Maga az oka, igenis maga az oka! ... Ha maga nincs a házamnál, sohasem viszik el!... De nem is marad itt, egy percig sem tűröm meg tovább! Pakoljon össze és takarodjon el innen, de azonnali Nagy-nagy elkeseredésében sok mindent mondott még ... Aztán már beszélni sem tudott. Hangtalan zokogás rázta a testét. S a zsidólány védekezett, sírt, könyörgött.
