A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)

1967-08-20 / 34. szám

Űtijegyzet kánikulában

Amikor a minap a budapesti Keleti pályaudvaron Jóval negyven perccel az indulás előtt azzal a céllal kapaszkodtam fel a Pannóniaexpressz egyik kocsijába, hogy ülőhelyet találjak magamnak Pozsonyig, vajmi kevés reménynyel kecsegtetett a helyzet. A nyaralni induló és üdülésről érkező, csomagokkal és élményekkel megrágott utasok bábeli nyelvzaralában végigcirkáltam csaknem az egész hosszú szerelvényt, de nem sok eredménnyel: az egyes kocskban még a folyosón is álltak az emberek. Visszafelé jövet aztán kikötöttem egy fülkénél, amely egy kissé már odamenet is gyanús volt nekem: bent hárman ültek, egy nő és két férfi, szemmel láthatóan együvé tartoztatak, az egyik férfit rögtön a nő férjének minősítettem. Illedelmes, mondhatnám szerény hangon kockáztattam meg a helyet illetően a kérdést, amelynek körülbelül olyan színezete lehetett, mint amikor egy enyhén bűnös földi halandó érdelködik azután, vajon nyer-e a mennyei paradicsomba bebocsátást. (Az aznapi kánikulát és a lábamban lévő néhány kilométert tekintve nem is olyan túlzó a hasonlat.) Mondom, szerényen feltettem a kérdést, természetesen magyarul, mire a bennülők tagadólag és láthatóan értetlenül rázták a fejüket. Pontosan arra az eredményre jutottam, amikor szlovákul érdeklődtem. Nem kis megerőltetésembe telt, míg előszedtem gyatra német lexikális tudásomat vagy inkább szókincsemet, s széles gesztikulációval körülírva — immár harmadszor — megkérdeztem, akad-e itt még némi placc (pardon Platze) egy perszóna (mármint jómagam) számára? Az egyik illető változatlanul tagadólag rázta a fejét, miközben mutogatott az ülésre és széles mosolyra húzta a száját. Nem vagyok ideges természetű, de ami sok, az sok: a vége felé járt a türelmem. Már nagyon közel voltam a felfortyanáshoz, de aztán meggondoltam. Ki tudja, miféle náció sarjai ezek itt, nem bonyolítom fölöslegesen az amúgy is eléggé zavaros nemzetközi helyzetet, ráadásul nem is vagyok otthon. így hát csupán egy határozott mozdulattal az ülésre helyeztem a bőröndömet, mondom, megvárom, amíg elindul a vonat, s aztán majd meglátjuk. Várakozó álláspontra helyezkedtem a folyosón az ablaknál, közben megérkezett a negyedik utas is: egy diákforma fiú, nagy zacskó frissen vásárolt őszibarackkal, majd utána egy tudós kinézetű, de fiatal férfi, aki rögtön könyvet vett elő s buzgőan olvasni kezdett. Végre-valahára elindult a vonat. Vártam még vagy egy negyedórát (miközben legalább tízen hasztalanul próbálkoztak a fülkében leülni), s mivel nem jött több ottülő, szilárd elhatározással a böröndöm helyére telepedtem. A tudősfélét kivéve, mind a négyen az őszibarackot majszolták, s hogy leültem, vidám derültséggel vették tudomásul, valami olyan arckifejezéssel, hogy no végrel S mikor most már valóban nekikezdtem a felfortyanásnak, az egyik szépen, lassan, tagoltan magyarázni kezdte, hogy ő nekem állandóan azt mondta eddig is, hogy igen, üres az a hely, s mégsem érti, miért nem ültem le eddig is. Amint lassan kezdett beszélni, egyszerre megvilágosodott előttem minden. Az első mondat után megértettem, hogy bolgárul beszél. (Mégiscsak van valami gyakorlati haszna a szlavisztikának, amit anynyit szidtunk az egyetemen!) Bulgáriában még sosem jártam, de egy három-négy éve látott bolgár filmből tudom, hogy a bolgárok az állítást és tagadást nem úgy fejezik ki, mint általában mindenhol, hanem pontosan fordítva. Tehát a mi tagadó fejrázásunk náluk igenlést, állítást jelent. Most aztán ők is mindent megértettek. Sűrű bocsánatkérés közepette a másik bolgár, aki eddig inkább csendes szemlélője volt a dolognak, a diák-vásárolta őszibarackból kettőt rámtukmált és bemutatkozott. Aztán a folyosóra mentünk és beszélgetni kezdtünk — oroszul. így már tökéletesen megértettük egymást. Elbeszélgettünk irodalomról, pedagógiáról, politikáról, egymásról, miközben Georgl elmondta, hogy a szófiai egyetem pszichológiai tanszékének tanársegédje, azonkívül pedig a Bolgár Ifjúsági Szövetség Központi Bizottsának funkcionáriusa. A jövő év augusztusában rendezik Bulgáriában a tizedik Világifjúsági Találkozót, s ő most mint kiküldött Stockholmba utazik, ahol az előkészítő bizottság ülésezik. Mellesleg — szeretettel meghív a X. VIT-re, adjam oda a címem, hamarosan elküldi a szövetség hivatalos meghívóját.

Amikor visszaültünk a fülkébe, teljes volt a a létszám. Nyolcán voltunk. A diákforma fiú két napbarnított, feszülő pulóveres, szlovák lányt szerzett be’ útitársnak, akik eddig valószínűleg azért kuporodtak a mosdó előtt az összehajtott gumimatracukra, mert ők sem értettek bolgárul. Megtudtam, hogy a bolgár házaspár Brnóba utazik, s a diákforma fiú valóban főiskolás, de ő jugoszláviai. Később vele is megismerkedtem, Ramon Abdullevicsnek hívják és Újvidéken él, kissé a magyart is töri.

Láthatóan jól esett neki, amikor mondtam, hogy az újvidéki rádió tánczeneműsorát mi is szoktuk hallgatni. Különben már negyedszer jön most Csehszlovákiába. Amikor Komárom' előtt már másodszor jöttek a vámosok, megjegyezte, hogy a bolgár—jugoszláv határon csak egyszeri vámvizsgálat van. Mondtam neki, hogy, biztosan majd nálunk is így lesz. A szlovák lányok — akik különben az egész úton balatoni élményeikkel tartották szóval a társaságot — nagyon megörültek, hogy a személyazonosság gim láttán honfira találtak, mert ismeretlenek Pozsonyban, s a ruzomberoki vonat csak haj-! nalban indul. A tudós kinézetű férfi, akiről kiderült, hogy Pesten mérnök s most hozzánk, Komáromba jön a keresztanyjához — szintén megjegyezte: azt hitte, „valódi magyar“ vagyok. Nem hiszem, hogy engem más fából faragtak volna, mondtam, miért lennék én másabb nála?,

Nem folytattuk, mert a határra érvén Georginák Komárom történelmi múltját magyaráztam:' 1848-at, Klapkát, Jókait, no meg természetesen a hajógyárat. Közben leszállt az alkony, s vele szálldogált fehér ingeinkre a korom is. Hogy, a határon innen már miért nem az eddigi villanymozdony robog velünk Szlovákia főváron Sába miért még mindig gőzös vonszolja a nem-! zetközi gyorsot, nem tudtam neki megmagyarázni. Először abban sem volt biztos Georgi, jól mondtam-e, hogy a két Komárom közül a határon inneniben székel a Magyar Területi Színház, de Ramon segítségemre sietett. Náluk Jugoszláviában annyi a különféle nemzetség, hogy az együttélés, ahogy mondta, szinte természetes. (Különben sokat derültünk rajta, hogy a lányok következetesen Roman-nak szólították, önkénytelenül is felidéztetve velem a szláv nyelvek magánhangzóváltozásainak törvényszerűségeit. Mellesleg a vezetéknévről ítélve: Abdullevics Ramon őseinek egykor a törökökhöz is lehetett valami közük.)

S míg Georgival két német lánynak engedtük át a helyünket s feljegyeztük egymás címét, elfogytak lassan a kilométerek s a csomagunkban lévő elemózsia is. Mikor Pozsonyban leszálltam a két rózsahegyi lánnyal s Georgitól négy üveg hirtelen vásárolt pilzeni sörrel búcsúztam, arra gondoltam, milyen véletlen találkozásnak lehettem a részese. S arra, hogy ez így természetes, napról-napra mind természetesebb. A nyárra gondoltam, az ifjúságra, s a jövő évi szófiai világifjúsági találkozóra, amelynek egy kis előtalálkozóját, ágy érzem, mi, — öt ország nemzetiségéhez tartozó tíz fiatal — most rendeztük meg a Pannónia-expressz egyik kocsijában Budapesttől Pozsonyig.

KULCSÁR TIBOR

Kosztolányi Dezső:

Bocsáss meg, édesem, tegnap nem jöhettem el hozzád. Szakadt az eső. Később vendégünk ts érkezett, Juliska volt nálunk.

Egy tábla csokoládét hozott, meg ezt a kis rubin melltűt. Az uramnak egy ezüst cigarettatárcát. Igaz, két üveg édes, görög bort is kaptunk.

Hogy milyen alkalomból? Ja, te még nem ismered öt. Juliskának nem kell ehhez alkalom. Ö mindig ad valamit. Ez a természete. Nem gazdag, dehogyis. Özvegyasszony. Négy évvel ezelőtt halt meg az ura. Törvényszéki bíró volt. Háromszobás lakás maradt rá. Ebből most kiad kettőt. Csak a nyugdíja van, a bátorai meg a családi ereklyéi, melyeket régi rokonok hagytak rájuk s ők egy életen át őrizgették. Ez a melltű is onnan való. Az ezüst cigarettatárca Viktoré volt, a boldogult uráé.

Te, legközelebb majd összehozlak vele. Jó? Juliska azonnal meg fog hívni uzsonnára. Uzsonna után egyszerre fölkel, a szekrénye alsó fiókjából előkotorász egy dobozt, ktcsomagoldja selyempapírba pakolt kincseit, kezedbe adja, hogy megbámuld. Mindezt egyetlen szó nélkül. Nem dicsekszik velük. Csak szórakoztatni akar téged, talán önmagát is.

Olyan ez, kérlek, mint valami társasjáték, vagy szertartás. Egymás után kerül elő néhány

if ka

meisseni findzsa ... hat apró arany kanálka ... Viktor gyémánt inggombjai... egy angyalos koronákból font karkötő ... lombfűrészelt fényképtartó ... hímzett török papucs... festett tányérok a párizsi világkiállításról... gyöngysorok, üvegpoharak... a drágakövekkel kirakott szelence, melyet 1846-ban hozott Argentínából Viktor édesapja, a hídépítő mérnök... gyűrűk... fjßggök... kagylófüzérek... halkések és tortakések ... násfák... skarabeuszok... egy aranyóra, mely még a múlt század végén megállt... majolika tálak, báli legyezők ... Szóval neked is meg fogja mutatni. Mindenkinek megmutatja. En már legalább hússzor láttam.

Amint ezek a csecsebecsék körbe járnak s a vendégek halkan susognak: „jaj de szép“ vagy fölkiáltanak a elragadtatástól: „nahát Juliskám, ez már igazán gyönyörű“, ő lehajtja az édes, simára fésült szőke fejét, úgy tesz, mintha nem is figyelne oda, tovább keresgél, új és új tárgyakat húzogat elő, majd miután mindent megcsodáltak, fölsóhajt, a doboz tetejét hirtelen lecsapja és másról kezd beszélni.

Angyal ez a Juliska. De azért ne gondold, hogy olyan ártatlan, mint ahogy látszik. Amíg közszemlére teszi ékszereit, meghall minden sóhajtást, meglát minden mozdulatot. Ekkor fogan meg lelkében az ötlet, hogy ezt vagy azt kinek fogja adni. Mert nem hebehurgyán és szeszélyesen ad. Előbb hagyja, hogy szándéka megérjen. Például elhatározza, hogy a függőjét, melyen nagy fekete szőlőszemek vannak, Weller Bella kisleányának ajándékozza, húsvétra.

De este, hogy lefekszik és elmondja az imáját, eszébe jut, hogy a kislány még várhat, csak egy év múlva kapja majd meg bérma-ajándékúl. Addig maga is élvezi a gondolat édességét, hogy a függő már nem az övé. Egyébként itt semmi se az övé, mert már mindent másnak szánt. Nyilván ezért mosolyog olyan rejtélyesen. Ezzel a titokkal jár közöttünk az utcán, a kis szőke kontyával a fejebúbján, a fekete szoknyájában, amely hátul mindig bővebb és hosszabb, mint elöl, a négyszögletes, vastag, férfias cipőjében. Mondtam neked, hogy angyal.

De amikor elkövetkezik az idő, a findzsák, az órák, a tányérok, a gyűrűk, a tortakések, és gyöngyök azokhoz repülnek, akiket kiszemelt, akkor, amikor ezeket a legkevésbé várják. Olyan gyorsan tud adni, mint más lopni. Az illetők ámulnak, tiltakozni próbálnak. Juliska azonban hajthatatlan. Máris készülődik, otthagyja őket ajándékaival, eltűnik, kezében az esernyőjével. Elfelejtettem említeni, hogy mindig esernyőt hord.

Tíz éve Ismerem. Az ura halála után kaptam tőle az első ajándékot, egy vastag, gyönyörű aranyláncot. Ott üldögéltem vele abban a szobában, ahol az uram sokszor poharazott szegény Viktorral. Juliska egyszerre a nyakamba akasztotta az aranyláncot, átölelt, megcsókolt s a fülemben súgta: „Ez a tied.“ Próbáltam megérteni, hogy a mai nehéz időkben nem lehet iU