A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-08-13 / 33. szám
lami hibája: tökéletes ember nem él a földön ... Neked például két nagy hibád van. Először: megmagyarázhatatlan oknál fogva megundorodtál a katonáskodástól és megszöktél. Másodszor: nem szeretsz beszélni. Pedig én utálom a hallgatag embereket! Mindenem a csevegés, a könnyed, felelőtlen társalgás. És te a hallgatásoddal megfosztasz engem ettől a gyönyörűségtől. Vagy nem tudsz miről beszélni?... Beszélhetsz ám bármiről! Például: nagyon szívesen elhallgatnám, ha magadról beszélnél. Rendkívüli módon érdekelnek az emberi sorsok. Pedig egyesek azt állítják rólam, hogy szadista vagyok. Tudod mi az? — Igen. — Értelmes fickó vagy, kiskomám! Egyre jobban tetszel nekem, tudod-e? ... Megjegyzem, egyáltalán nem értek egyet azokkal, akik szadistának neveznek. Mert egy szadistát, ugye, nem érdeklik az emberi sorsok. Törődik is az az emberek terveivel, vágyaival, álmaival! Tudod te is, hogy minden embernek vannak vágyai, álmai, igaz? 2n például, most szívesen elüldögélnék egy pompás mulatóban ... Pezsgőt innék. Valódi francia pezsgőt! ... Itt meg, ebben a büdös teremben csak rumot ihatom, közönséges, vacak rumot, mint a kocsisok! Töltött, ivott. — Körülöttem vibrálnának a fények, isteni, márványtestű nők táncolnának: szőke cicák, fekete tigrisek... És áradna, áradna a csodálatos muzsika... Mondd, szereted a zenét?... Hidd el, a muzsika hiányzik legjobban az életemből. Ismered az Aranyfüstkeringőt? ... Nem? ... Ejnye, kiskomám, hát ez igazán nem szép tőled! Figyeld csak! Dúdolt... Dallamosan, lágyan ... Közben keringőzve megkerülte Bélát. — Neked nincs kedved keringőzni? Béla nem felelt. Konok makacssággal állt előtte — Mondtam már, hogy útalom a hallgatag embereket! Rajta! Elővette a pisztolyát és fütyülni kezdte az iménti keringő szép, fülbemászó melódiáját. — Rajta, kiskomám, táncold! ... Úgysem szolgáltatott neked zenét sohasem egy magyar királyi százados! Béla mozdulatlanul, szobormereven állt. A százados pedig körüllövöldözte. A falak fülsiketítő visszhanggal verték vissza a dördüléseket. A szétoszló füstben kéjesen mosolygott, mosolygott a százados, mint kisgyerek a legkedvesebb játéka közben. — Tudom, te most egyre azon töröd a fejed, hogyan, miként szabadulhatnál meg innen mielőbb. Most minden vágyad csak az, hogy megszabadulj tőlem. Én megértlek. És hidd el, sajnállak Dehát mit tehetek?... Mondd, mit tehetek? Persze, most azt hiszed, hogy kivégeztetlek. De azért egy kicsit reménykedsz is. Látod, az helyes, hogy reménykedsz. Akiben egyszer meghalnak a remények, az már nem is él. Nem is érdemli meg, hogy életben maradjon! jól figyelj rám! Én még soha senkit nem végeztettem ki. Téged sem foglak!... Viszont el sem engedhetlek. Pedig azt kívánod tőlem, tudom, igazad van? Állapodjunk meg: ha tizenöt percig összefüggően beszélsz az életedről, terveidről, vágyaidról, szabadon engedlek. Magam nyitom ki előtted az ajtót. Rendben van ... ? Most kimehetsz a folyosóra. Szedd össze a gondolataidat, és ha elkészülsz, jelentkezz! ... Csak fel a fejjel, kiskomám! ... S Tia gondolkodás közben véletlenül eszedbe jutna holmi... holmi katonaszökevénynek a neve, azt is megmondhatod ám... De csak akkor, amikor kinyitom előtted az ajtót, és szabad leszel már ... Hát csak okosan, kiskomám! Galambos Béla kiment a teremből. A folyosó üres volt, csak az őr sétálgatott nyugodt, kimért léptekkel. Nagy szöges bakancsa alatt csak úgy zengett a kövezet. Béla most vette észre, hogy a folyosó végéről hiányzik a két nagy ablakszárny: üresen, csalogatóan ásított feléje. Szinte vonzotta a tekintetét, mint mágnes a vasat. Egyedüli lehetőség a szökésre. Felgyorsult a szívverése. Nem bukhat el! Meg kell szöknie! De hogyan? Néhány iskolai pad állt a fal mellett. Ráült az egyikre, Az őr ott sétált el az orra előtt. Egy pillanatra összevillant a tekintetük. Meg is állt. Mintha mondani akarna valamit. Aztán tovább sétált. Le kellene ütni. Egyetlen, jőlirányzot ütéssel leteríteni, aztán rohanni, rohanni, neki az ablaknyílásnak, a napfénynek, a szabadságnak ... „Én még soha senkit nem végeztettem ki, téged sem foglak“ ...vélte hallani a százados hangját. Nem és nem bírt szabadulni a képétől. Teljesen lenyűgözte. Soha életében nem találkozott még hasonló emberrel. Félelmetes volt a sima modora, méregbe mártott ostor minden szava. Mit akarhat tőle?... Egyszerűen csak kínozza?... Élvezi a kiszolgáltatottságát? Abban éli ki magát?... Inkább ordítana, rúgná-verné, talán még azt is jobban kibírná! Fehér Jancsit alaposan elintézte. Vagy elintéztette? Talán nem is haragszik arra a szerencsétlenre? . .. Klárira gondolt. Fojtogató, hasogató fájdalom zúgott át rajta ... Szereti... Elérhetetlen és soha ki nem teljesedhető szerelemmel... Most, amikor tudja, hogy soha többé nem láthatják egymást, most, amikor minden múló perccel bizonyosabbá válik, hogy soha többé nem találkozhatnak már, felesleges tagadni és becsapni önmagát: szereti: Keserű, fakó mosoly tolakszik az arcára. A megmentett életben marad, a megmentő meg elpusztul: kölcsönadott élet... Fonák helyzet... Szép volt így is, eddig is. Végeszakadt, mint mindenek egyszer ... Kár ... Maga előtt látta a civilruhás katona apját. Nem tért haza, ő sem tért haza, szegény... Vajon ml történhetett vele, hol meredhet befagyott szeme az ég felé? ... És látta az anyját, betegesen, fájó derékkal, ahogy várja, egyre várja őket... Vajon meddig bírja szegény a reménytelen várakozást? Nem szabad feladni a reményt! Az utolsó pillanatban is történhet valami! Akiben meghal a remény, az már nem is él! Nem érdemli meg, hogy életben maradjon! Élni, élni akar mindenáron! Nyílt az ajtó: a százados jött ki a folyosóra. — Felkészültél már? — kérdezte kedvesen, választékos mosoly kíséretében. Aztán Béla tekintetét követte a szemével. — Értem már, kiskomám! Téged is csábít az ablaknyílás! Gyere velem! Kényelmes, lassú, ringó léptekkel ment a folyosó végéhez Bélával az oldalán. Kifelé mutatott. — Gyönyörű idő van, ugye! ... A kertekben nyílnak a tavaszi virágok, rügyeznek a fák, dalolnak a madarak, mint valamikor békében ... Látod, milyen nagyszerű dolog az, hogy a természetet nem zavarja a háború!?... Hanem térjünk a tárgyra! Számold csak meg gyorsan, hány kerítést kellene átugranod! Hatot, igaz? ... És akkor szabad lennél. Csakhogy! Neked megsúgom: szándékosan szedettem le az ablákszárnyakat — nyitva a menekülés útja, igaz?... Ez aztán a pszichológia, kiskomám! Mert kérdem én: hol találsz te akkora hülyét, aki ebben a helyzetben nem gondol a megmenekülés lehetőségére? Játsszuk végig gondolatban az egész lelki folyamatot! Ott ülsz a pádon. Orrod előtt sétálgat az őr. Kongnak a léptei. A folyosó végén az ablak nyitva. A te agyadban is zümmögni kezd a bogár: üsd le, üsd le!... Gyorsan határozol és megteszed. Aztán rohansz! Kiugrasz az ablakon. Földet ér a lábad. Az a tudat, hogy kinn vagy az épületből, valósággal megrészegít és elvakít. Már csak a kerítések vannak hátra és teljesen szabad vagy. Nekiugrasz az elsőnek, másodiknak... az ötödiknek, s már csak egy van hátra, a hatodik. Szíved a torkodban dobog, valami belső hang felujjong benned, visz a lendület, az élniakarás legyűrhetetlen ereje, s fenn vagy már az utolsó kerítés tetején, és akkor... ugye, nem tudod, mi történik akkor? ... Azt is megsúgom: látod, itt van ez az ajtó, a szertárba nyílik. A szertáron szintén van egy nyitott ablak, s a nyitott ablakban meg egy golyőszóros kiskatona figyel éber szemmel. A többit már nem nehéz kitalálni... Ismétlem: én még soha senkit nem végeztettem ki, azonban a katonaszökevényeknek mindenképpen bűnhődniük kell! Hogy önkényesen választják a halálba vezető utat, arról én már igazán nem tehetek. És ami ebben a dologban a lényeges és legfontosabb: az én lelkiismeretem tiszta marad!... Ezt pedig logikának nevezik, ha nem tudnád ... Most aztán tényleg minden titkomat elárultam neked. Hát csak rendezgesd a gondolataidat, s ha készen vagy, jelentkezz, örömmel meghallgatlak. Mint aki jól végezte a dolgát, rágyújtott, és a terem felé indult. Egy pillanatra azonban még visszafordult. — A teljesség kedvéért meg kell még jegyeznem, hogy ott a hatodik kerítés tövében már négyen szunyókálnak. Nagyon sajnálnám, ha te lennél az ötödik. Béla visszaült előbbi helyére a padra. Most már semmi másra nem tudott gondolni, csak a szökésre. Mindenképpen meg kell kísérelnie. Lehet, hogy a százados szándékosan mesélte el a megmenekülés lehetőségét, egyszóval: megadta a tippet... Talán nincs is golyószórós a szertár ablakában. S ha van? Hát legyen. Az is csak ember. Célt téveszthet. Felakadhat a tár, az adogató, más is közbe jöhet. Mindenképpen megkísérli! Nyamvadt alak volt az őr. Azt már az első pillanatban megállapította. Folytatjuk Kosík József rajza
