A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)

1967-08-13 / 33. szám

(

vertei

A kiszolgálás gyönyörei

Mivelhogy gyomrom enni kért, egy étterembe tértem, ám alig találtam helyet, mert délidő volt éppen.

Ember ember mellett szorult, mint halak a dobozban, két-három pincér futkosott lihegve, izgatottan.

Sarokasztalnál árva szék ásított rám unottan, a zajgó terem peremén így hát lehorgonyoztam.

Kértem volna egy étlapot a pincértől, de sajna, ha jobbról fordultam felé, elsiklott gyorsan balra.

Mit tehettem? Az üresen hagyott tányérba lestem, roston sült, csábos pecsenyék illata szállt felettem.

A számban gyűlt a nyál, finom levesről álmodoztam, s a gyomrom korgott szüntelen, miközben várakoztam.

A percek ólum lábakon

jártak, untam a dolgot,

már nem csak gyomrom és hasam:

önérzetem is morgott.

Haragvón szóltam, mikor a pincér felbukkant újra:

— Halló! Izé ... Illene, hogy a rendet megtanulja!

A pincér szeme dühösen villant felém: — Kikérem, hogy megmorogjon engemet az úr és így beszéljen.

De különben sem tartozik hozzám a sarokasztal, a kollégámhoz forduljon kéréssel vagy panasszal.

Vártam tovább, a két fülem szégyen-pirosban lángolt, köröttem annyi jóllakott ember örült, viháncolt, csak nekiem kellett szomorú szívvel pincérre várnom, és nem jött felém senki sem, hogy végre kiszolgáljon.

A fülledt étteremben én lassan elálmosodtain, ijedten éreztem, hogy a szemhéjam lekoppan. Elbóbiskoltam, jaj, de az álom megtréfált szörnyen, azt álmodtam, hogy rács mögött, sötét börtönben ültem.

Egyszer csak hallom, csikorog a cellaajtó zárja:

— Na, gyerünk) — szólt az ajtóból a börtön porkolábja.

Mentünk a nyirkos folyosón lassacskán, botorkálva

és egyszeres csak kiértünk a börtön udvarira.

De jaj, az udvaron bitó árnyéka nőtt az égre, ott várt a hóhér, s remegve járultam én elébe.

Ű mosolygott és gyöngéden szólt: — jöjjön csak, barátom, nem szolgálták ki, úgy tudom, no, én majd kiszolgálom.

Túróskalács

Kalácsot süt az én szorgos drága feleségem, tudja, hogy a foszlós kalács kedvelt eleségem.

Sürög, forog, lisztet szitál, elkészül a tészta, hajlik, ide, hajlik oda, mint a margaréta,

Pirospöttyes cseréptálban kel a tészta, duzzad, az én édes feleségem tepsi után kutat,

Kevergeti, kavargatja a túrót is lázzal, citromhéjjal ízesíti, mézes mazsolával.

Mcgkelt lám a tészta Is már, nosza csak a tepsit, tészta, túró ölelkezve szépen belefekszik.

A tepsi meg a sütőbe kerül egykettőre, sisteregve sül a kalács, kész lesz délidőre.

Dicsérgetem az asszonykát s nem gondolok másra, csak a sütőben piruló illatos kalácsra.

Meg is sül a kalács délre, hozzálátok én hát, jaj, de sehogyan sem ízlik, hiába az étvágy.

Kifordul a számból, olyan keletien, beletlen, pityereg a feleségem magatehetetlen.

— Nem tudok én sütni — mondja — hiába próbálok

nem sikerült most sem, pedb igyekeztem, láttad.

— Nem baj — próbálom a dolgot tréfával elütni:

— Az is művészet ám, asszony, rossz kalácsot sütni.

Régi konyak — (★★★★★)

A hír, amelyet az UPl hírügynökség jelentése alapján a világsajtó közölt, így hangzik:

„lohn Scott, aki az első világháborúban mint angol gyalogos járt Franciaországban, 1918-ban, „a béke első napján" Calaisban a vasútállomás közelében elásott két üveg konyakot. Most elindult, hogy megkeresse régi zsákmányát.“

Amiről Is az jutott az eszembe, hogy a második világháború végén, a béke első napján — no nem, nem ástam el konyakot, nem volt, összes elfogyasztható vagyonom akkor éppen két, azaz kettő darab száraz zsemle képében izgatta fantáziámát, míg végülis vízben való lágyítás után fogyasztottam el őket — no, szóval ezen a napon a Normafa közelében egy szívet véstem egy fába. A szívet, jól emlékszem, két nyíl döfte át: az egyik az én Ámoromé volt, a másik Vera Ámornő, mert mi már akkor is a nemek egyenjogúságának alapján álltunk, és persze a közös szívbe róttuk mindkettőnk nevének kezdőbetűit is: B/arna/ G (áborf és T (elekesj Viera).

Igen, Vera szíve volt az én hadizsákmányom. Micsoda szív, micsoda kebelben! Most, hogy visszaemlékeztem rá, ifjúi rajongások bizsergése kisértett. Hiába, nincs szebb, lenyügözöbb, bolondítóbb, mint a fiatalkorú rajongó szerelem. Vera, Vera, Vera! Elérzékenyültem, amint elémbe időzödött fekete, lobogó haja, karcsú bokája, csuklója, dereka: tolikarcsú volt, illett rá az Ezeregyéjszaka szépségmeghatározása, „csípeje úgy himbálódzik keskeny derekán,

mint harang a harangkötélen". Es a csókjai és a szerelem felfedező édessége, jaj, miért is váltunk el, persze, mert én nem akartam feleségül venni, annál inkább egy bizonyos kiskereskedő, nyilván feketézett a pasas, az eskü vőjére aranyszegélyes meghívót küldött, de én juszt se mentem el, ámde mit számít mindez, az élményt senki sem veheti el tőlem, megmaradt, emlékké finomult és...

... és elhatároztam, hogy felkeresem a zsákmányt, a vésetet a fában. Kalandos utamra gyalog indultam el, mert feltett szándékom volt, hogy úgy járom végig az utat egyedül, mint két évtizede kettesben és akkor persze még nem járt a fogaskerekű sem, autóbusz pedig — hol volt még az IkarusI Na, szóval jól megizzadtam, amíg felkutyagoltam, érdekes, húsz éve még nem volt ilyen meredek az út. Némi engedményt tettem a programot illetően, mert az úttörő vasútnál, a vendéglőben felhajtottam egy pohár sört, jól esett, bár persze akkoriban ott még nem volt sem vendéglő, sem úttörő vasút. Ez utóbbival különben is meggyűlt a bajom, mert eszembe jutott, hogy az a bizonyos fa nem is a Normafánál volt, hanem onnan továbbmentünk, hogyanis, balra, előre, kicsit oldalt, hű, a mindenit valahogy arrafelé, ahol ma a vasút húzódik, még a végén lehetséges, hogy a mi fánkat ki is irtottuk, a helyén csak talpfát találhatni Ezen a lehetőségen határozottan elkeseredtem, egyébként is tanácsosnak látszott kissé

koncentrálni, evégett betértem a Normafába és megittam egy feketét. Enyhítő körülmény gyanánt szolgáljon, hogy, mint már említettem,

Vera is fekete volt és húsz éve ittam a csókjait.

Na. A fára egyébként jól emlékeztem, olyan vékonyacska gyertyán volt, több vastag között, de nekünk éppen serdülő kora miatt rokonszenves. Az ám — húsz év alatt nyilván jól nekivastagodott a fa dereka, rajta a szív is, a betűk is, erre felkészülhetek. Fel is készültem, csak sejtettem volna, merre keressem. Mindenesetre nekieredtem, balra, előre, kicsit oldalt és mentem. Időnként egy-egy gyertyánt megközelítettem, találtam is betűket és szíveket, de idegen betűk és idegen szívek voltak.

Nem akarom sokáig húzni a dolgot: valóra vált a csaknem lehetetlen — megtaláltam a fátI Éppen az úttörő vasút mentén nőtt, tényleg szélesen, kissé elmosódottan látszottak rajta a szív, a nyilak, s a betűk: B. G. és L. É.

Igen: L. É.l Bámulatos, hogyan is felejthettem el, hiszen Vera az később jött, akkoriban Lánczy Éva volt a nagy szerelmem, szőke, alacsony, szívderítő kislány.

Egyébként figyelmeztettem az UPl hírügynökséget, hogy lehetséges, John Scott is rájön, nem konyakot, hanem abszintot rejtett el. Az ember fiatal korában olyan könnyen összetéveszti a személyeket és a dolgokat.

De az élményeket magukat nem. Ha más is lesz az üveqekben, John Scott rájuk fog találni. a .

GOMBÓ PÁL 14