A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-08-06 / 32. szám
gasságnyira hordta össze a dermesztőén hideg szél. Vajon hová gyalogolnak? Nincs kegyetlenebb a bizonytalanság érzeténél! Lépkedsz, lépkedsz, hátad mögött tudod a két géppisztolycsövet. Szinte égetnek. Mintha tüzes vasként nyomódnának a bordáid közé. Nem is halálfélelem az, amit érzel, valami egészen más: szörnyűbb és kegyetlenebb. Galambos Béla nem is gondolt a szökésre. Teljesen kilátástalan és felesleges kísérletezés volna egyenlő az öngyilkossággal. A menetirányból megítélve úgy vélte, hogy az állomásra terelik. Talán bevagonírozzák és elviszik De hová? Egyenesen Németországba? Éppenséggel oda Pestről is elmehetett volna. jobban van ez így. Ki kell várni a végét. Mindig történhet valami. Ki kell várni a végét! Nem az állomásra hajtották. Az útelágazásnál jobbra fordultak, a nagy gabonaraktár' felé Kinyitották előtte az ajtót és belökték. Körülnézett. Száz-százötven ember heverészett a zsákok tetején. Zsongás, meghalározhatatian bűz és sűrű cigarettafüst fogadta. Ismerős arc után kutatott. Akadt több Is, de közelebbi ismerőst nem talált Néhányan megkérdezték tőle, hogy mi újság odakint. Nem válaszolt, csak a vállát vonogatta. Mit is mondhatott volna, amikor ő sem tudott semmit. A sarokban megpillantotta Fehér jancsit. a szabó fiát, akinek az apja varrta a civiiruháját az aranyláncért. Elnyúlva feküdt a zsákok tetején. — Jancsi! — rázta fel Béla a fiút, aki szintén Pestről szökött haza két nappal előbb, mint ő. 13 Kosik József rajza — Mi van veled, mikor hoztak be? — kérdezte tőle. — Délután. Hát téged? — Éppen most. — Mi lesz velünk? — Nem tudom még, hogyan alakul a helyzetünk, azt sem, hogy mit akarnak velünk, de hogy az első alkalmas pillanatban meglépek, az biztos! — Veled tartok — mondta Jancsi. — Van egy cigid? — Akad ... Húzódj odébb! — mondta Béla elkeseredve, de ő is végigfeküdt a zsákok tetején. Béla arra ébredt fel, hogy fázik. Körülötte mozgolódás, morgás, káromkodás, és mindenki a szélesre tárt kijárati ajtó felé húzódott. — Sorakozól Sorakozó! — klalbálták odakint. A behavazott mezőn hosszan kígyózva meneteltek nyugat felé. Az egyik falu szélén megálltak, s egy elhagyatott, üres juhakolba terelték be őket. Délben kenyeret meg feketekávét kaptak. A kávét nagy falajtból csurgatták a németektől kapott csajkába. Délután két nagy szalmát hoztak az akol elé. A németek sürgetésére be kellett hordaniok. Mindenki megcsinálta a saját helyét A végén még veszekedtek is a szalmán. — Ügy vélem, egyelőre Itt maradunk — mondta Béla a szabó fiának. — A jelek arra mutatnak... Ha nem enyhül az idő. az éjjel megfagyunk. — Meg, az istenit! — káromkodott Jancsi. Délután már őrt sem állítottak a németek. Ki tudja, éjjelre állítanak-e? A látszat szerint nem sokat törődtek velük. Ügy nézett ki a helyzet, talán ők maguk sem bánnák, ha szétszéledne a társaság. — Az éjjel lelépek — mondta Béla. — Ha akarsz, velem tarthatsz. De fog a szádl A zsidólány egész nap sírt. Boriska néni is zsörtölődött, mormogott, nem találta helyét. Bejárta a szomszédokat, mit tudnak, mit hallanak, de senki sem tudott többet, mint 5. Valahová elhajtották az embereket, de hogy miért és hová nem tudták. Mások is sírtak, átkozódtak, akárcsak ő. — Ne sírjon már annyit, nem maga miatt hajtották el. Minden fiatal férfit összeszedtek a faluban .... A lányt szivén ütötte az asszony szava: megértette, hogy mire célzott... Hát ő már nem is sajnálhat senkit? ... Neki már arra sincs joga?... Igenis sajnálja, szívből, őszinténl Hogyan magyarázhatná meg ennek az egyszerű asszonynak hogy többet érez a fiú iránt, mint bajbajutott ember érezhet a bajbajutott Iránt, mint megmentett a megmentője iránt? . .. Hiszen ő is ember, akiben szív, vér van, s akiben felcsillant a remény is. hogy talán, életben marad . . Nem szólt semmit. Abbahagyta a sírást. Hallgatózott. Egyetlen fülből állt az egész teste, minden érzékszerve: nem roppan-e a hó valakinek a talpa alatt, nem kopog-e valaki az ajtón. hogy bejöhessen ? Csend volt, nagy-nagy csendesség. Mintha némaságba borult volna a világ. Este nem vacsorázott. Egyetlen falat sem csúszott le a torkán Korán lefeküdt. Nem jött álom a szemére. Minden gondolata a fiú körül forgott, minden idegszálával várta, várta ... Hajnal volt már, mire Béla hazaérkezett. Halkan megkocogtatta az ablakot. Nem kellett sokáig várnia. Nyomban kinyílt az ajtó: a lány állt előttte hálőingben, alig titkolható örömmel az arcán. Szólni nem tudott. Síró hang buggyant ki belőle, és Béla mellére borult. Boriska néni is felébredt már. Felült az ágyban, és megrendültén nézte a fiatalokat. Valami megmozdult a szíve táján. Elsírta magát, darabosan, hálálkodva. — Csakhogy visszajöttél, fiam! Február vége felé járt már az idő. Egyik napos délelőttön idegen fiatalember kopogott be Boriska nénihez. — Galambos Bélát keresem — mondta körülnézve. Az asszony gyanakodva mérte végig az idegent. — Ne tessék félni, falubelije vagyok, beszélni szeretnék vele. — Béla, gyere ki! Keresnek. — Szervusz, Zoli! — nyújtotta Béla örömmel a kezét. — Hát te hogy kerülsz ide? — Már több mint egy hónapja leléptem, azóta is bújkálok a környéken. Haza akarok menni. — Ne beszélj bolondokat! — Haza én. — Át a Garamon? — Tudok egy jó helyet. Térdig sem ér a víz. Azt hallottam, hogy ott már többen átcsúsztak. Én is megpróbálom. Fehér lánostól tudtam meg, hogy >te Is itt vagy, gondoltam, szólok, két embernek talán mégis könnyebben menne? ... Béla egy pillantra elkomorodott. — Nem is gondoltam volna, hogy ilyen köpős nyúl legyen ez a Jancsi. — Miért... ? Talán baj, hogy megmondta nekem, hol találhatlak meg? — Ha neked megmondta, másnak is elmodhatja. Különösen ha bemosnak neki alaposan. — Nem hiszem . . Tudja, hogy falubeliek vagyunk, csak azért mondta meg .. . Náluk szereztem a civilruhát .. Kínálj meg egy cigarettával, ha van. Már majd megveszek egy füstért. Az egyik szemem is ki hagynám szúrni egy dobozért. Rágyújtott. Mohón, mélyen tüdőre szívta á füstöt, szinte remegett a gyönyörűségtől. — Köszönöm pajtás, majd egyszer visszaadom ... Szóval: átjössz velem? — Semmi értelme, Zoli. Aknamező itt is, ott is. Jég sincs a Garamon. Minden száz méterre gépuskafészek. Semmi értelme... Meglátod, rövidesen megindul a nagy tavaszi támadás, és akkor szabad lesz az út. Ha eddig vártunk néhány napot, esetleg egy-két hetet már igazán várhatunk. Felesleges kockáztatni — Csak olyan ember beszélhet igy, aki még nem látta közelről a nyilas különítményt. Én már egyszer láttam, többször nem akarom — mondta Zoli megborzongva, — Mit üzensz haza? — Gondolod, hogy sikerül, Zoli? — Biztosan! — Ha mégis hazajutnál... mondd otthon, hogy jól vagyok, nincs semmi bajom, s hogy rövidesen találkozunk ... Zoli még egyszer megpróbálta rábeszélni Bélát, de miután látta, hogy nem áll kötélnek, elbúcsúzott. — Hát szervusz, pajtás! ... Megbánod, ha nem jössz ... — Ki tudja, Zoli lehet, hogy neked van igazad. Sok szerencsét és nagyon vigyázz! Akkor már március végefelé járt az Idő. A nagy várakozásban és idegfeszültségben észre sem vették az emberek, hogy beköszöntött á tavasz. Észrevétlenül, csendes alázattal jött. Meleg napsugárral, langyos szellővel, különös Izekkel és illatokkal köszöntött mindenkit Csodálatosan kék volt az ég, zsendült a fű rügyeztek a fák, madárcsivitelés verte fel az udvarok, kertek csendjét. A kerítések mögött hóvirág harangja bólogatott, és terítette már üdezöld levelét az ibolya is. Dongók zümmögtek, méhecskék döngicséltek. és párát lehelt a szikkadó föld. Mindenütt teret kér* és hódított az élet... Délelőtt a németek felszólították a Garamhoz közeli lakókat, hogy hagyják s! lakásaikat, mielőbb költözzenek el a veszélyes zónából. Semmi kétség, most már történnie kell valaminek! Béláék éppen ebédeltek. Aránylag jó hangulatban fogyasztották az ételt. A szélesre tárt ajtón és ablakon kedvére sétálgathatott be és ki a tavaszi levegő. — Délután mi is elköltözünk — mondta Béla vidáman. — Majd valahol az állomás környékén meghúzódunk arra az egy-két napra, mert többről már szó sem lehet! — De bizakodó vagy! — mondta Boriska néni nagyot sóhajtva. Azért 6 is elmosolyodott. A bizakodás és a remény lopta megtört arcára a mosolyt. — Meglátja, Boriska néni, két-három hét múlva egymás szemébe nevetünk és azt mondjuk: hát érdemes volt annyit izgulni? Folytatjuk
